Ide figyelj Béla,
Ne legyél te méla!
Emeld fel a sonkád!
Már a kondás dudált.
Lássuk ki a vitéz
Itt a Föld kerekén
Ki a legény a gáton,
Hetedhét országon.
Biz nincs neked párod,
Ezen a világon
Te vagy hű példája
Gazdád szorgalmának
Szedjed hát a csülköd,
Amíg még nem füstölt.
Add meg annak módját
Hogy dicsérjük a gazdát.
Kedves Imre gazda,
Te vagy a példája
A magyar gazdáknak
Szorgos tudásának.
Nos ha terád, Béla
Nincs a földön példa,
A magyar gazdákat
Sem győzik le soha.
Merthogy a Bélának
Magyar a gazdája,
A gazdaéletnek
Magyar a tudása.
Fotók: Neményi Márton
A fönti rajongói vers pár hónapja íródott Béláról, a világ tán legnagyobb, hatmázsás disznójáról. A mű szikár címe így indokoltan a következő: Béla, a világ legnagyobb sertése hatszáz kilós.
Illetve már hatszáztíz, ugyanis a rímfaragás óta további tíz kilóval gyarapodott a hős hízó, de Imre gazda most azt állítja, „nagyjából ez a vége”. Na, ne ijedezzék a nyájas olvasó, a limit nem a létre, csupán a súlyra vonatkozik. Kétezer-tizenhárom márciusában rögzítjük e sorokat, s a tulaj szent esküvést tett előttünk, hogy télig életben hagyja büszkeségét. Kivéve, ha Béla az elzsírosodásból fakadó szívelégtelenség jeleit (hörgő, kapkodó légzés) mutatja, mert akkor azon nyomban szúrni kell szegényt; rendes helyen dögből nem készül kolbász.
De ne fessük a böllért a falra, inkább soroljuk, mi minden dicsőség vár a következő vidám hónapokban a rekorderre. Először is utazik „Hódmezőre”, tenyésztői kiállításra, aztán Pestre gördül utánfutón, az OMÉK-ra, s tán még Tardra is eljut kétezer-tizennégy elején, kicsit abszurd módon hurkafesztiválra; ilyen volt, ilyen lesz. Az összes helyen régi ismerősként köszöntik majd őt, ugyanis rendszeres vendég az ilyes dzsemborikon.
A fővárosban tavaly miniszteri különdíjban részesült gazda és jószága. „Engem a színvonalas részvételemért tüntettek ki, nem csoda, magyaros öltözetet húztam, fekete, zsinóros mellényt, Bélát meg ugye a súlya és a külleme miatt értékelték.”
Időzzünk kicsit a küllem mellett. A hatszáztíz kiló rettentően sok. Béla másfélszer akkora, mint Overdose. Nehezebb, mint egy jól fejlett szarvasmarha. Pariban van egy Trabanttal. Annyit nyom, mint egy komplett vízilabdacsapat. Vagy mint egy kormány fejjel, miniszterekkel, államtitkárok nélkül.
Imre bátyánk júniusi gyerek. Pont mint Horthy Miklós. Igaz, míg a lovas deres ezernyolcszázhatvannyolcban látta meg a napvilágot, a mi hősünk nyolcvanöt évvel később, ezerkilencszázötvenháromban.
Hogy jön ez ide?
Úgy, hogy mindketten kenderesiek. Kenderesen, merthogy ott vagyunk, minden kicsit (nagyon) Horthyról szól. Ami nem csoda, hiszen annak idején vitéz nagybányai hizlalta virágzó kisvárossá az addig csöndben vegetáló alföldi települést. Jó, persze támadt némi pauza a kultuszban, úgy negyvenévnyi, olyan mély, hogy a Horthy-kriptát áthatolhatatlanul benőtte az orgona, de a kilencvenes évek elején csak szárba szökkent a keresztény nemzeti kurzusra sóvárgó nosztalgia. Imre gazda pártoló tagja lett a helyi horthysta hagyományőrző egyesületnek, pedig balról indult ő, mint szinte mindenki a korosztályában.
Kölökként mindössze annyit tudott a falu leghíresebb szülöttjéről, amennyit a mamitól hallott: a kormányzó néha kiügetett kend a deresén (bocs), s cukrot osztogatott a paraszt gyerekeknek. De Imikét különösebben nem ragadták meg a nagyi historikus történetei, őt már akkor sem a ló, hanem a húshaszonállat érdekelte. Gyerek volt még, amikor apja kártyán nyert neki egy bárányt. Imi tenyésztésbe fogott, a szaporulatot eladta, vett tehenet, malacot, s azokat is bebúgatta, „ne álljanak üresen”.
„Ami kis lóvé jött, rögtön befektettem.” Etetett, ganézott, fejt, mindent megcsinált, s tizennégy éves korára komoly magángazdaság birtokosának tudhatta magát. Mezőgazdasági szakmunkásképzőbe került. „Tiszta kitűnő voltam. Én lettem az iskolai csúcs KISZ-titkár, hét alapszervezet tartozott alám.” Ahogy felszabadult, előbb beállt a téeszbe gépszerelőnek, majd egy haverja átcsábította pincérnek a helyi Pipacsba. „Azt mondta, olyan tiszta és pénzes ez a meló, el sem tudom képzelni.
Nem hazudott. Kerestem szépen, igaz, ehhez az kellett, hogy nem ittam mást, csak málnát.”
A következő állomás az ÁFÉSZ. Sofőrként kezdett, aztán hetvennyolcban sertés- és zöldségfelvásárlónak tették meg a főnökei. Húsz éven át vitte ezt a bulit. „Már egész fiatalon veszegettem földeket a hizlalgatott disznók miatt, magam termeltem a takarmányt. Huszonkét évesen megnősültem, vásároltam egy parasztházat, és tizenhét méter hosszú ólat építettem mögé. Apósom azt mondta, különb helyet adok a disznóknak, mint a saját gyerekeimnek. De tudtam én, mi a jó nekem.”
Háromszáz malac forgott a háztájiban, nőttek, ahogy kellett, alig győzött fordulni a vágóhídi pótos IFA. Havi háromezer forintot keresett egy tanár, amikor Imre kétnapos, ezerötös Zsigulit újított magának az autópiacon háromszázötvenezerért. Befizethetett volna a Merkúrnál, s megkapja kétszázért, de akkor várnia kell úgy tíz évet. Márpedig ő nem várt. S márpedig ő új autót akart. És persze a faluban az elsők között került Pannónia motorkerékpár a portára, s Imre gazdánál villogott először színes tévé, mégpedig a főút mellé épült klinkeres, kandallós ház nappalijában. Futott a szekér, sok munka tolta.
Kilencvenben változott a rendszer, s vele változott, érett Imre bátyánk is ideológiailag. „Kinőttem a KISZ-t, és elkezdett érdekelni ez a Horthy. Mégiscsak Kenderes szülöttje, híres ember, nagyhatású, illő ápolni az emlékét.”
Szóval nagy disznó ez a Béla: a turcsi orrától a farka végéig két méter negyven centi hosszú, ha lábra áll néha, a háta száztíz magas, emberderékig ér. Ráadásul nem is ő az első sertésgóliát Imre bátyánknál. Elődje, Rudi, öt évet és ötszázhúsz kilót élt meg a portán. Számos testvérével együtt süldőként érkezett – a többiek hamar kolbásszá nemesültek, de Rudi, ki már akkor is kitűnt méretével, maradhatott.
Híre ment országszerte, olyannyira, hogy amikor ütött az utolsó órája, több tévékanális s néhány celebritás is megjelent az eseményen. „Itt volt a Fekete Pákó, estére jól beivott, aztán meg nem tudta fölemelni Rudi sonkáját.”
Béla érettebben, a legszebb kankorban, négyesztendősen, négyszáz kilósan került a farmra. Ismerte már a kocaszerelmet, maga mögött tudott számos romantikus fedezést, hisz tenyészteni tartotta őt korábbi gazdája. Komoly dilemma elé állította Imrét. Tudott malacság, hogy a hím, legyen bármely faj képviselője, ha hajtja az ösztön, nyugtalan, makk helyett sárló emsével (jerkével, ünővel, kancával) álmodik. S ez bizony a vágósúly rovására megy. Béla is izgett-mozgott, szaglászott, röfögött, dörgölte oldalasát a karámhoz, egyszóval férfiasan viselkedett.
Naná, hogy a kilók bűvöletében élő Imre uram keze a kasztráló kés körül matatott, s csupán az bizonytalanította el, hogy ivarérett korban gyakran nem élik túl a nemtelenítő beavatkozást az állati paciensek. De végül győzött a bírvágy, s Béla megtermett heréi feláldoztattak a súlygyarapodás oltárán. Négy éve zajlott mindez, s mint látható, Béla felépült egészen, gazdája örömére. „Igazi megszállott sertéstartó vagyok” – így arspoeticázza magát Imre bátyánk. Aki bizony nemcsak hizlalja s fogyasztja a malacot, hanem szeretgeti is. Bélát jobbára kézből eteti, már csak azért is, mert a csúcsártány nem szívesen hajol le a földre hullott eleségért. Kedvence az eper, a cseresznye, az alma, a tojás, de a száraz kenyeret, a jóféle moslékot és a szemes kukoricát sem veti meg. Amíg növésben volt, napi öt-hat kiló mindenfélét nyelt el, a szinten tartáshoz a mostani mozgásszegény életmód mellett elég feleannyi kaja. Gyümölcs szerencsére van doszt, a gazda mindkét fia zöldséges, a rekeszalja estére a takaros farmon landol.
Fontos a külcsín, ad is rá Imre. Fellépések előtt bevált algoritmus szerint kozmetikázza kedvencét. „Embersamponnal lemosom, aztán gőzborotva, végül beszórom babahintőporral. Így hozom sterilbe.” Duplán sterilbe.
Híresség Béla, ha nem is annyira, mint Horthy. Imre az ország túlvégéről is fogadott kirándulókat, akik direkt disznót látni autóztak sok száz kilométert. Egy minapi kiállításon lengyel paraszt szólította meg a kenderesi gazdát, adott volna „bármennyi eurót” a jószágért, de persze „nincs az a pénz”. Mert magyar disznónak magyar földön a helye.
Rudi magyar nagyfehér volt.
Béla pedig: magyar lapály.
Alibi hat hónapra – Disznó
Alibi Kiadó, Hamu és Gyémánt, 2013
