A kerekek az előbb még forogtak – villant át Félix agyán. Pipacsokkal teleszórt mezőt látott maga körül, és azt próbálta felbecsülni, mennyi ideje feküdhet a felborult autó mellett. Sokáig töprengett, de cserbenhagyta az időérzéke. Öt perc, húsz vagy talán még több is eltelhetett azóta, hogy kocsija lesodródott az országútról, átrepült egy vízelvezető árok fölött, leszánkázott a domboldalon, és az oldalára fordulva megállt. Hasogató fájdalmat érzett a vállában és a nyakában, de remélte, hogy legfeljebb néhány töréssel megúszta. Meg kéne bizonyosodnia róla, hogy nem bénult meg deréktól lefelé. Ez volt a legnagyobb félelme: tolókocsiban ülve, elsorvadt altesttel leélni az életét, kiszolgáltatva valaki, alighanem egy nő megalázó szánalmának.
Az autó felé pislantott. A szélvédő kitört, ezért feltételezte, hogy azon át repült ki, amitől még jobban megijedt. Aggodalmát tovább fokozta, hogy furcsán kicsavarodva hevert, ami szerinte gerinctörésre utalt. Így viszont jól látta saját tornacipős lábát. Arra gondolt, hogy ha eltört a gerince, biztosan nem tudja a lábfejét mozgatni. Próbaképp ezzel kéne kezdenie… Egyelőre azonban várt – notórius halogató volt; hetekkel a határidő lejárta után fizette be a csekkjeit, fontos telefonhívásokra napokig nem tudta magát rászánni. De most ennyi ideje nem volt, ezért óvatosan megmozdította előbb az egyik, aztán a másik lábfejét. Mindkettő mozgott, amitől valamelyest megnyugodott – a legnagyobb bajt valószínűleg elkerülte.
Szédült, a szájában érezte az arcán csordogáló vér ízét. Az országút felől hallotta az elsuhanó autók zaját. Apró nyögéssel oldalra fordította a fejét, hogy megnézze, milyen messzire került az úttól. Egy kicsit homályosan látott mindent: a fákat, a villanyoszlopokat, néhány piros tetős házat… Mintha csak Pissarro egyik tájképe lenne – ez jutott eszébe. Az ég színe is milyen furcsa: akár a friss vajé… Úgy érezte, magában hangosan nevet. Hogy megrótta egy kritikusa Pissarrót, amiért éppen ilyen vajszínű eget festett! Elmebajosnak nevezte, egy kortárs festő pedig Franciaország szégyenének. De most már legalább biztos, hogy nem gerinctörése van, hanem agyrázkódása. Az mégiscsak kevésbé veszélyes. Fel kéne állnia, sürgette magát, akkor talán a látása is rendbe jönne. Éppen ehhez készülődött, amikor hallotta, hogy valaki szól hozzá.
– Fel tud állni?
– Mindjárt kiderül – felelte Félix mintegy magának. Egy férfi elmosódott arcát látta, amint föléje hajol. Nehézkesen felült, és az idegenre meredt.
– Szemmel tartottam magát – folytatta a férfi –, onnan a kocsi mögül. Rögtön láttam, hogy nem halt meg, inkább csak álmodozik. Van gyakorlatom az ilyesmiben.
– Régóta figyel? – kérdezte Félix kábán, még mindig a földön ülve.
A férfi az országút felé nézett, majd vissza a kocsira, mint aki felbecsüli a távolságot.
– Legalább húsz métert repült… ahhoz képest egész jól megúszta. Az autója viszont alaposan összetört. Van biztosítása? Mert ha nincs, akkor inge-gatyája rámegy erre. Bár, ahogy elnézem magát… Lefogadom, hogy nincs egy fillérje sem.
– Talán ebben is van gyakorlata? – kérdezte Félix. Irritálta az idegen fölényes magabiztossága, a nagydarab, föléje tornyosuló test pedig rossz érzéssel töltötte el. Hogy véget vessen kiszolgáltatottságának, összeszedte minden erejét, és feltápászkodott. Könnyebben ment, mint gondolta. De a nyaka és a válla tényleg fájt, nem csak képzelte.
– Na, ugye, hogy csak álmodozott – jegyezte meg a fickó.
Félix, mint akinek hirtelen eszébe jut valami, tekergetni kezdte a fejét. Nem akarta megmondani a másiknak, mit keres, de az magától is kitalálta.
– A hölgy már nincs itt – közölte, gúnyosan megnyomva a hölgy szót. – Ő is megúszta.
– Hála isten! – sóhajtott megkönnyebbülten Félix.
– Piszok szerencséjük volt – hallotta ismét a férfi hangját –, nekem elhiheti. Több hullát láttam, mint egynémely kórboncnok.
Félix egyszerre érzett csalódást és kétségbeesést. Tudta, hogy gyötrelmes napok következnek, tele bizonytalansággal. Edit itt hagyta. Egyszerűen lelépett. Megpróbált mentséget találni neki. Megijedt… sokkos állapotba kerülhetett, és az ösztön dolgozott benne… mentette az életét. Végtére is az autó kigyulladhatott, felrobbanhatott volna. Hát persze, ezért futott el… Már-már sikerült megnyugtatnia magát, de az alak újabb megjegyzése mindent elrontott.
– Hallja, magát aztán szépen cserbenhagyták.
Félix a férfi arcát fürkészte. Egyáltalán nem találta bizalomgerjesztőnek. Ki ez az ember? Nemcsak azt tudja, hogy nem egyedül utazott a kocsiban, de azt is, mi jár a fejében.
– Hogyan jött rá? – kérdezte.
– Igazán nem volt nehéz – felelte a fickó, s láthatóan élvezte, hogy kontroll alatt tarthatja a helyzetet és Félixet. – Találtam pár dolgot szétszórva a kocsi mellett: rúzst, szempillaspirált, egy hajkefét… hosszú szálú vaddisznósörtéből készült, olajfa nyéllel. Szép darab… Hát innen. Gondolom, nem a magáé a rúzs. – A saját viccére hangosan, nyersen felnevetett.
Karambol (1996, r. David Cronenberg)
Félix némi elégtételt érzett, ez a nagyokos legalább a rúzsban tévedett: Edit nem használt rúzst, így az csak szájfény lehetett. Gyanakodva méregette az ellenszenves idegent. Kezdett az agyára menni, de kocsi nélkül, még mindig szédelegve hova menjen? A férfi pedig úgy folytatta, mintha mindent látott volna.
– Az történhetett, hogy amikor a hölgy magához tért – ismét megnyomta a hölgy szót, ekképp jelezvén, hogy megvan róla a véleménye –, kapkodva összeszedett néhány dolgot, ami a keze ügyébe került, aztán kirohant az úthoz, és addig integetett, amíg valaki fel nem vette. Ideális útitárs… amilyen hisztérikus állapotban lehetett. De majd csak akkor jön ki rajta igazán, ha hazaér. Ez így szokott lenni ilyenkor.
– Úgy beszél, mint egy rendőr – morogta Félix.
– Lehet, hogy az is vagyok. Vagy voltam…
– A hölgy magához tért? – kérdezte Félix. – Honnan tudja, hogy elájult?
– Nincs kizárva, hogy néhány percre elveszítette az eszméletét. Vért viszont nem találtam a szélvédô üvegen. Úgyhogy nagy baja nem eshetett. Ha akarja, elviszem, én is Budapestre megyek.
Félix a felborult autót nézte. A fűben hosszú, sötét csík jelezte, ahol végigszánkóztak a domboldalon.
– Miattunk állt meg? – kérdezte.
– Igen. Ez egy veszélyes szakasz, nem maga az első, aki itt kicsúszott. Nagyon elszúrták azt a kanyart. És persze az sem árt, ha valaki tud vezetni… Na, jön vagy marad?
A férfi már indult is vissza. Félixnek semmi kedve nem volt kiállni az útra, és várni, hogy valaki megszánja. Egy nőnek ez egyszerûbb, hát még Edit külsejével. Ha a férfival tart, fél óra alatt otthon lehet, és most semmi mást nem akart. A kocsijára pillantott. Választhat. Vagy itt őrzi egész éjszaka, vagy megy ő is. Úgy döntött, elfogadja az ajánlatot. Ha majd hazaér, küld valakit a kocsiért, addig csak nem szedik szét. Úgyis kezd sötétedni, hamarosan nem is fog látszódni fentről.
– Magával megyek – kiabálta, aztán az autóhoz vánszorgott, kivette a slusszkulcsot, és sietett a férfi után, aki már javában fölfelé tartott a domboldalon. Amire Félix felért, a férfi már a kocsijában ült. Beszólt neki: – Nem bánja, ha hátra ülök? Tudja, a nyakam és a vállam… talán kényelmesebb hátul.
– Felőlem azt csinál, amit akar – felelte a másik, és már indított is.
Félix taxiban sem ült soha a sofőr mellé, nehogy annak kedve támadjon beszélgetésbe elegyedni. E mellé az alak mellé viszont egyenesen viszolygott volna beülni. Érezte, hogy hazudik, csak azt nem tudta, mi a célja vele, ezért úgy kezelte, mint egy fertőző beteget, akitől jobb minél távolabb lenni. Negyven kilométer, aztán nem látja többet.
Amennyire fájós nyaka engedte, kényelmesen elterpeszkedett, és hamarosan átadta magát egyfajta zaklatott merengésnek… Remélte, hogy Edit nem törte nagyon össze magát. Valószínűleg nem, ha a saját lábán el tudott menni… Néhány kék-zöld folt azért biztos van rajta, majd egész héten azt hallgathatja… Vajon nem látta, hogy ő ott fekszik ájultan a fűben? Vagy látta, csak nem érdekelte? Félix a férfira pillantott. Mereven nézte az utat, csak egyszer találkozott a tekintetük a visszapillantó tükörben… Ami azt illeti, nem az éles kanyar miatt csúsztak le az útról, hanem azért, mert összevesztek, és Edit a kormány felé kapott. Ott rögtön, az országút közepén ki akart szállni, ő meg nem volt hajlandó megállni. A benzinkútnál, tankolás közben kezdődött a vitájuk, aztán a kocsiban kilométereken át folytatódott. Félix arra gondolt, micsoda ostobaság volt belekezdeniük, de hát az életben csak a halál tudható elôre. Természetesen egy semmiségen vesztek össze, és mi lett belőle! Edit egykori gimnáziumi osztálytársát, Mártát látogatták meg. A két nő máig tartotta a kapcsolatot, és Edit már régóta készült hozzá. Máskor egyedül ment, de most őt is hívta. Bárcsak ne ment volna vele, de olyan régen töltöttek együtt két teljes napot… Márta elmesélte, hogy udvarol neki valaki, csak nem az esete, mert túlságosan nagydarab. Tudja, hogy sok nő éppen az ilyen mackós férfiakat szereti, ő viszont a törékenyekhez, esendőkhöz vonzódik. Példaként pedig felsorolt néhány filmszínészt. Mire Edit tréfásan megjegyezte, hogy az ilyen mackós alkatúaknak fát lehet vágni a hátukon, és a frizsiderük is mindig tele van… Félix nyelt egyet: ez egyik sem ő volt, és tudta, hogy a nők bármit mondanak is, saját tapasztalatból beszélnek. Amíg Mártánál voltak, erről nem esett több szó, de vesztükre Félix éppen egy ilyen nagydarab alakot pillantott meg a benzinkútnál…
Az idegen a volán mögött rágyújtott. Félixet is megkínálta, de ő nem dohányzott.
– Nem cigarettázik, a barátnője is otthagyta – szólalt meg, és leengedte az ablakot, hogy kimenjen a füst. – Van egyáltalán valami öröme? Legalább olykor leissza magát?
– Olykor – felelte Félix, és az ülés legszélére húzódott, hogy ne lássa a férfi szemét, amely most radarként követte őt a visszapillantó tükörben. Már tudta, mi zavarja benne a legjobban: a sunyi tekintete. A spicliknek van ilyen szemük. Honnan tudta például, hogy Budapestre megy? És az a leltár az Edit táskájából kiszóródott tárgyakról meg a hajkefe pontos leírása? Viszont a megjegyzését a cserbenhagyásról telitalálatnak érezte, Edit tettét kezdte ő is annak tekinteni. Évekkel ezelőtt egy csúnyácska lány a pesti bölcsészkar büféjében hosszasan magyarázta neki, hogy semmi nem rombolja annyira a személyiséget, mint az árulás. Ezzel próbálta őt jobb belátásra bírni, egész pontosan szerelmi viszony létesítésére, talán, mert ígéretnek vehette ártatlan beszélgetéseiket. Igen, gondolta Félix, a cserbenhagyás épp olyan bűn, mint az árulás. Miközben haladtak Budapest felé, a lelkébe egyre mélyebben rágta bele magát, hogy Edit elárulta őt.
A telefonja a nadrágzsebében lapult. Megnézte, nincs-e üzenete tőle, de nem volt. Úgy vélte, Edit már félúton lehet, vagy ha ő sokáig feküdt a fűben – álmodozva, ahogy a férfi mondta –, mostanra haza is érhetett. A férfi láthatta, hogy a zsebében kotorászik, mert megszólalt.
– Tessék, ez a magáé – nyújtott hátra egy telefonnoteszt. – Az autó mellett találtam.
Félix megismerte, Edité volt. Elvette, és zsebre tette.
– Mást nem talált? – kérdezte, inkább érdeklôdve, mint gyanakodva.
– Semmit – felelte a férfi. – Csak nem pénzre gondol?
– Ugyan, az eszembe se jutott – mondta Félix.
– Remélem is… a becsületemre kényes vagyok.
– Maga mondta, hogy talált ezt-azt.
– A hölgy szépészeti dolgait ott hagytam a kocsiban – közölte, elhallgatva, hogy Edit személyi igazolványa és lakcímkártyája viszont ott lapul a zakója zsebében. Amikor úgy döntött, megtartja őket, csupán valami homályos ösztönnek engedett. De mivel egész életét ezek a homályos ösztönök irányították, elsüllyesztette az iratokat. Ugyanezek a sötét ösztönök okozták szépen felfelé ívelő rendőrnyomozói karrierje végét is. Egy drogkereskedő lakásán, razzia közben a társa észrevette, hogy egy köteg pénz nem a bizonyítékok között, hanem a zsebében végzi.
De nemcsak Edit igazolványait tartotta meg, hanem egy fényképet is, amelyet a kocsi kesztyűtartójában talált egy könyv lapjai között, és őket, kettőjüket ábrázolta. A kép a kölni dóm előtt készült: Edit hátulról átöleli Félix nyakát, olyan mosollyal, mint egy filmcsillag. A férfi biztosra vette, hogy a balesetkor ez a nő ült az autóban Félix mellett. De most a sorsára hagyta, amitől perverz elégtételt érzett. Hogyan lehet ennek a szerencsétlennek ilyen gyönyörű nője? Amikor eltette a fényképet, még csak az munkált benne, hogy az ilyen típusú nőkkel neki sosem volt szerencséje. Egyszerűen levegőnek nézték, a nőkről szerzett összes tapasztalata ócska férfitrükké silányult velük szemben… Máig élénken emlékezett arra a két szép szlovák színésznőre, akiket Budapesten kiraboltak. Ő vette fel az adataikat, amikor a szlovák nagykövetség egyik, magyarul jól beszélő munkatársával megjelentek a kerületi rendőrőrsön. Bármit kérdezett tőlük, egy kurta ánó-val vagy ne-vel feleltek, ő meg a legszívesebben az asztalba verte volna a fejüket; a szemükben csak egy bunkó nyomozó volt. Edit külseje erre a két gőgös színésznőre emlékeztette, és már az is örömmel töltötte el, hogy ennyi mindent tud róla.
Félix legközelebb a metró Örs vezér téri végállomásánál szólalt meg. Minél elôbb meg akart szabadulni ettôl az alaktól, így most jelezte, hogy kiszállna. De a férfi ragaszkodott hozzá, hogy hazavigye.
– Tudja maga, hogy néz ki? Csupa kosz, az inge véres és el van szakadva. Így nem szállhat metróra. Hol lakik? A kapu előtt teszem ki.
Félix nem látta értelmét, hogy leálljon vitatkozni. Vagy talán ugorjon ki a robogó autóból?
– Király utca…
– Az hosszú. A körúton innen vagy túl?
– Túl. Majd szólok, ahol jó lesz.
A férfinak még az udvariassága is agresszív volt, ami óvatossá tette Félixet, és valamilyen előre nem elhatározott megfontolásból nem mondott neki házszámot. De annak nem is volt szüksége rá. Csak azt akarta tudni, Félixnek ugyanaz-e a címe, mint Editnek, akinek a lakcímkártyáján egy Szent István körúti lakás volt feltüntetve.
(…)
Félix otthon bekapcsolta a tévét, de rövid ideig nézte. Szerette volna felhívni Editet. Nagy volt a kísértés, hiszen ha felveszi, talán ennek az egész rémálomnak azonnal vége, de csak szorongatta kezében a telefont; végül a kínzó bizonytalanságot választotta, mert még az is jobbnak tűnt a szinte biztos elutasításnál. Állt az ablakban, és a sötét háztetőket bámulta. Eddig nem hitte el, hogy a halál előtti pillanatokban az ember egész élete lepereg előtte, de most megingott: annak az autóútnak minden másodpercére emlékezett, még Edit mozdulataira és hangsúlyaira is.
…állandóan Mártával súgtál-búgtál; nem előtted titkolóztunk, csak olyan ritkán találkozunk, olyan büszke voltam rád, tetszettél neki; honnan tudod, mondta?; láttam rajta… utazzunk el valahova, olyan rég voltunk együtt hosszabb ideig, emlékszel Berlinre?, tél volt, és a vonaton elromlott a fűtés, én meg elszedtem az összes pulóveredet; nem is voltunk Berlinben, valaki mással voltál; mással? kivel?, ja, persze! valakivel… nem bánod, ha kinyitom az ablakot?; bezzeg az ilyen csekélységekben mindig kikéred a véleményem; most meg mi ütött beléd?… talán az is csekélység, hogy elváltam miattad?; sokkal hamarabb is megtehetted volna; meg, de te mindig eltűntél; én nem álltam össze senkivel; szóval ez a bajod? éppen akkor sem voltál sehol, meginogtam, úgy éreztem, nem látlak többé; szerelmes lettél; két percre, sosem fogod már megbocsátani nekem? tudod jól, hogy mindig csak te kellettél; ez mégsem akadályozott meg soha semmiben; nem igaz, mindenben akadályozott, éjjel-nappal rád gondoltam, mindegy, hol voltam, és kivel, gyűlöltelek miatta, bármit megtettem volna, hogy kikerüljek a hatásod alól; a szerelemhez is tehetség kell, úgy látszik, nekünk nincs; nem bukhatunk el még egyszer, mondd meg, mit tegyek, és úgy lesz, csak ne engem hibáztass mindig mindenért… micsoda pocsék vidék, akarod, hogy nálad aludjak?
Már csak néhány kilométerre és percre voltak attól a ponttól, ahol az autójuk lerohant az útról. Ő akkor azt felelte Editnek, hogy töltse az éjszakát valami nagydarab férfival, holott majd megveszett a vágytól, hogy lássa meztelenül járkálni a lakásban, s egy kamasz fiú türelmetlenségével várjon rá, amíg végez a zuhanyozással. A gyengeség mondatta ezt vele, és megvetette magát érte, de innen már nem volt visszaút. Edit letörölt egy könnycseppet az arcáról, aztán lehajtotta a napellenzőt, a tükörben megnézte magát, és azt felelte: jó, majd ott töltöm… valahogy azért még kinézek, szerencsére még te sem tudsz tönkretenni… Vitájuk egyre irracionálisabbá vált, míg végül Edit elborult arccal a kormányhoz kapott, és a kocsi irányíthatatlanná vált.
Félix átment a másik szobába, és elővett egy köteg levelet, amelyet egy dobozban tartott, most éppen az egyik szekrény aljában. Edit elől dugta oda, ő ugyanis régóta harcban állt a saját leveleivel. Olykor ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy levélben tudassa érzelmi állapotát Félixszel, csakhogy idővel mindig rájött, hogy nem az örökkévalóságnak szánta érzelmes vallomásait. Többször is felvetette Félixnek, azt tartaná etikusnak, ha széttépné ezeket a leveleket. Véleménye szerint egy szerelmes levél a pillanat hatása alatt születik, és az érvényességét gyakran már abban a pillanatban elveszíti, amint belehull a postaládába. Egészen addig elment, hogy a levelek tulajdonjogát is kétségbe vonta; szerinte azok az írójukhoz tartoznak, nem a címzetthez. Azzal érvelt, hogy a szerelmes levél egy bizonyos, többnyire betegesen felfokozott érzelmi állapot lenyomata, ezért megőrzésük visszaélés írójuk pillanatnyi gyengeségével, s még elolvasásuk is indiszkréció. Félixet nem győzte meg Edit érvelése, és ahogy egy állat viszi kölykét a veszélyessé vált búvóhelyről egy biztonságosabba, ő is folyton költöztette a leveles dobozt. Az első egy sűrűn teleírt képeslap volt Prágából, amit Edit a szállodai szobában talált, ahol a férjével töltött néhány napot.
„Édesem! Éjjel van, Sanyi alszik. Ha ránézek, semmit, se dühöt, se undort, se ellenszenvet nem érzek iránta, csak közönyt. Mintha nem létezne. Talán mégsem kellett volna eljönnöm vele. Azt hiszem, tud rólad, vagy sejt valamit. Faggatózik. Mindig anyuval súg-búg! Tudod, mit? Jöjjünk el ketten ugyanebbe a szállodába, ugyanebbe a szobába, és akkor ez itt nem számít. Örökre a tied vagyok, csak a tied. E.”
Miután a lapot megírta, kiosont a szobából, a recepcióstól bélyeget kért, és bedobta a levélszekrénybe. Hetekkel később Félix megkérdezte tőle, komolyan gondolta-e, hogy utazzanak el Prágába, és vegyék ki ugyanazt a szobát. Azt felelte, hogy akkor ott, távol attól, akit szeret, és intim közelségben ahhoz, akit nem, ez tűnt számára az egyetlen megoldásnak. Példaként a festőket említette, akik gyakran ugyanarra a vászonra több képet is ráfestenek, ekképp eltüntetve a régebbieket. Úgy érezte, neki is ezt kell tennie, „ráfesteni” a nem kívánt emlékekre. „Gyerekség volt, belátom” – mondta, és nem is mentek el Prágába.
Félix jól emlékezett kapcsolatuknak erre az idôszakára, arra a másfél évre, mialatt a történetük párhuzamosan futott Edit és a férje történetével. Az euforikus boldogság, amit az első együtt töltött éjszakán, majd az azt követő napokban érzett, gyorsan elpárolgott, s a helyére egyfajta soha nem szűnő sóvárgás és türelmetlenség lépett.
A következô levelet Edit Párizsból küldte, ahova egy barátnőjével ment. Egy évekkel korábban egymásnak tett ígéret eredménye volt ez az út. Ekkor már külön élt a férjétől, és folyt a válóper. Egy kávézó teraszán írta:
„Édesem! Annyira jól érzem most magam, hogy talán még nélküled is boldog tudnék lenni. Ne félj, nem akarom kipróbálni, majd bolond lennék! Látnod kéne, mit művel Zsuzsa. Három asztallal odébb ül egy pasas, vele flörtöl; a hajával játszik, föl-le veszi a napszemüvegét, a láncát babrálja… Kíváncsi vagyok, mit tenne, ha a pasas idejönne. Vajon elmenne vele, fölállna, és itthagyna? Á, szerintem szégyellné előttem. Ha én akarnék valamit, biztos megtenném. De én Párizsba vagyok szerelmes, nem a francia férfiakba. Mindegyik olyan, mint egy autóversenyző. Nekem te vagy a típusom, igaz, erre elég későn jöttem rá. Annyira természetes veled lenni, veled ágyba bújni, mint soha senkivel. (Itt is füstölnek a buszok, mindjárt megfulladok.) Megsértődsz, ha azt mondom, hogy ide nem akarok veled eljönni? Hadd legyen ez csak az enyém! Már úgyis mindenemet neked adtam, úgyhogy legyél nagyvonalú, ne fossz ki teljesen. Vasárnap otthon vagyok, és nálad alszom. Azért inkább nálad, mert ott mindig olyan veled, mint az első alkalommal. Búcsúzom. Itt Párizs, te ott, nő ennél többet nem kívánhat. E.”
Félix nagyon szerette ezt a levelet, annyira jellemző volt Editre. Meg az elutazása is! Mennyire nem akarta, hogy kikísérje őt a repülőtérre. Hiába vitatkozott, értetlenkedett, talán egy kicsit gyanakodott is. Miért nem akar könnyek között búcsúzkodni, integetni? „Ne legyél olyan, mint az apám, aki akkor boldog, ha cipelheti a csomagjaimat – mondta Edit, de Félix csak akkor adta fel, amikor egy argentin mondást idézett. – Ha kikísérsz valakit az állomásra, készülj fel rá, hogy hazafelé már nem te várod őt.”
A harmadik levél újfent abból az időből való volt, amikor Edit még együtt volt a férjével. A hétvégi házukból írt, amíg a férje a közeli tónál pecázott.
„Édesem! Muszáj pár napot itt töltenem vele, hogy aztán ismét szabadabban mozoghassak. Ezt az áldozatot neked is meg kell hoznod. Sosem szerettem itt lenni vele, még a kapcsolatunk elején sem, pedig tudod, akkor még minden rózsaszín. Utálom ezt a környéket, a dombok vonala olyan, mint egy sánta és korcs kutya. Maga az egész vidék pedig egy rosszul leválasztott lakásra hasonlít. Mindjárt dél, és még nincs ebéd, pedig megígértem neki, hogy ma főzök, nem megyünk étterembe. Ez van, neki a nő és a konyha az egy, mint lábos és fedő. Mielőtt nekiállok krumplit hámozni, még gyorsan elmondok valamit, mert tudom, hogy foglalkoztat. Már hónapok óta nem szeretkeztem vele, s ő persze ezt egyre rosszabbul tűri. (A részletektől megkíméllek, de hidd el, nem kellemes.) Nem mintha elviselhetetlennek találnám őt, végül is jóképű férfi, a nőkön is látom, hogy szívesen levennék a vállamról ezt a terhet. De már túl messzire jutottam veled, és senkivel, még a férjemmel sem akarlak, talán már nem is tudnálak megcsalni. Én se szeretném, ha egy nő teste éjszakánként tíz centire lenne a tiedtől. Azon gondolkodom, hogy amíg nem tudok elköltözni, veszek egy egyszemélyes ágyat, és a másik szobában alszom. Feleségnek lenni persze mégiscsak több, mint mondjuk, szomszédnak, de mivel úgy esett, hogy beléd szerettem, a helyzet megoldhatatlan. Ha nem árnyékként vagy szellemként akarok veled lenni, akkor muszáj őt megcsalnom veled. Ez még mindig kisebb lelkiismeret-furdalást okoz nekem, mintha fordítva lenne, mert akkor tisztára úgy érezném magam, mint egy sorozatgyilkos. Tessék, napjaink tipikus erkölcsi dilemmája, de ne aggódj, nem rohanok el gyónni. Azt hiszem, ezt akartam elmondani, a többi csak ürügy volt. Nagyon jó, hogy vagy nekem. E.
Ui.: Amikor annyira szeretlek, mint most, azt itt érzem a hasamban. Most odatettem a kezem.”
Ez a levél teljesen kihullott Félix memóriájából. Mint-ha egy idegen nő osztotta volna meg vele férjével és szeretőjével kapcsolatos problémáit. Szóval Edit le tudott volna feküdni a férjével, miközben őbelé volt szerelmes! Félix tudta, hogy már megint önmaga inkvizítora, de felajzott képzelete önállósította magát. Sokkal szívesebben olvasta volna, hogyha Edit számára nem a nemes emberi, hanem az alantas állati lett volna a házastársi együttlét akadálya. Ha nem holmi erkölcsi parancs űzte volna át a másik szobába, hanem az iránta érzett szerelem kiváltotta fizikai undor.
Mindez milyen régen volt! A Párizsból írt levélnek is már legalább két éve. Vagy még több. Edit soha nem írt dátumot, a borítékon lévő pecsét pedig olvashatatlanná vált. Vajon azokat a leveleket, amelyeket ő írt neki, megsemmisítette? Vagy rájuk más szabályok vonatkoznak, mint a sajátjaira? Félix a legszívesebben aludt volna, minél tovább, napokig vagy hetekig, hátha közben minden rendbe jön, de egyáltalán nem volt álmos. Talán mégis jobb lett volna elmenni valahova, aztán reggel hullafáradtan beesni az ágyba. Benyúlt a dobozba, és találomra kivett egy újabb levelet. Elég volt az első mondatot elolvasnia, és rögtön felismerte.
„Édesem! Itt ülök egy sötét és koszos postán, a Bazilika sarkán, és neked írok. Azért jöttem ide be, mert el akarok mondani valamit, amit szóban talán nem tudnék, de egyszerűen képtelen vagyok magamban tartani. (Előrefurakodtam egy darab papírért, persze voltam én minden, csak rendes nő nem, de most már szerencsére egymással és a csekkjeikkel vannak elfoglalva.) Biztosan emlékszel rá, csodálkoztál is, hogy amikor ma délután elmentem tőled – kedd van –, nem zuhanyoztam. Tudod miért? Most nagyon figyelj, és ne merészelj kinevetni! Mert a spermádat tartogatom magamban. Amióta eljöttem tőled, úgy őrzöm, mint valami ritka, pótolhatatlan kincset. Azért nem mostam ki magam, hogy egészen hazáig érezzem, hogy bennem van. Vagy ameddig tudom tartani. Ezt már a szeretkezés közben kigondoltam, és az volt életem legboldogabb pillanata. Most is iszonyatosan jó kedvem van, úgy érzem magam, mint egy szent. (Ezeknek persze itt biztosan kurva lennék. Látnod kéne, már azért utálnak, mert mosolygok.) Most megyek, feladom, mielőtt meggondolom magam. Ilyen közel még sosem éreztelek magamhoz. E.”
Félix leejtette maga mellé a levelet… Máig élénken élt benne, és fájt neki, hogy Edit brutális őszinteségét akkor nem viszonozta hasonló őszinteséggel. A levelet pénteken vette ki a levélszekrényéből, és azon a hétvégén mindkettőjük sűrű programja miatt nem találkoztak. Telefonon viszont többször is beszéltek, de Edit egyszer sem kérdezett rá, megkapta-e, ő meg nem említette. Mivel egymás testét a legintimebb módon ismerték, és tabuk nélkül szerették, Félix nem tudott magyarázatot adni a visszautasítással felérő hallgatására. De azt tudta, hogy az elmulasztott szavak, talán még jobban, mint a kimondottak, tele vannak bosszúvággyal, és egy nap benyújtják a számlát. Most mégis ez a levél lett számára az a kötél, amelyen a szakadékból talán kikapaszkodhat. Nem olvasott el több levelet. Feküdt az ágyon, és azt hajtogatta magában, hogy egy ilyen vallomás egész biztosan örökre szól…
Bruck András: Elárult szavak
Scolar, 2013.
