A dajkám
Mintha ködön át látnám magamat:
Kicsi vagyok, ölben vagy szőnyegen ülő. Nem érdekel semmi, csak amit megfoghatok. Az emberek, a tárgyak olyanok nekem, mintha képek volnának, állóképek és színes mozgóképek. De mondom: nem érdekelnek, velük semmi közösségem nincsen.
És úgy képlik nekem, mintha emlékezném a dajkámra. Egy puha testű, rózsaszínű óriás. Az arca piros és duzzadt, a lába meztelen. Szeretek a karján ülni s puha, nagy mellébe belesüllyedni, mint valami meleg vánkosba. Érzem, hogy roppant erő van e nagy, eleven hústömegben! Mindenbíró erő! Én csak pehely vagyok neki. De összetartozunk. Ő énhozzám tartozik, én őhozzá.
Körülbelül huszonkét éves voltam s az anyám falujában időztem, mikor egyszer az anyám azt mondja
– Holnap reggel eljön a dajkád, a Rózsa.
A szívem megmozdult. De hogyisne: hiszen a dajka második anyja az embernek!
Egy pécsi, öreg rokon asszony ült nálunk. Annak magyarázta az anyám:
– Ez volt a legjobb cselédem. Három esztendeig szolgált nálam, s még csak meg se kellett szidnom soha. Azazhogy mégis, egyszer. Mink akkor Kilitiben laktunk, a malom szomszédságában. Egy éjjel gyanús neszt hall az uram. Kinéz az ablakon, hát látja, hogy a molnárlegény lapul a ház szögletén. Kimegy a folyosóra, hát a Rózsa éppen akkor suhan ki a konyhából. Csak egy nagykendő volt a Rózsán. Amint elmenne az uram előtt, ez ám jól pofon teremti. Rövid idő múlva el kellett küldenünk. Hazajött.
Egy esztendő múlva, mikor magam is itthon voltam látogatóban, a Rózsa eljött hozzám. Akkor mondja nagysírva: “Megérdemlettem, hogy pofon vágott az úr, de bárcsak előbb vágott volna pofon…” Később aztán mégis elvette egy idevaló ember.
Kíváncsi voltam a dajkámra, hogy vajon találok-e rajta egy vonást, amely emlékezést ébreszt bennem az én kisded-gyermekségem elfeledett idejére?
Öles, kétmázsás asszonyt vártam. Ugyancsak meglepett, hogy egy alacsony, ráncos képű parasztasszonyka lépett be hozzánk. Egy merőben idegen arc, amely nem emlékeztet engem semmire.
Zavartan állott meg előttem, és félénken, de mégis mosolyogva pislogott reám.
– Bizony megnőtt, bizony megnőtt.
Barna, fahéj színű ruhába volt öltözve és nagy, fekete imádságoskönyvet tartott a hóna alatt.
A csillagos ég
Igen kicsiny voltam, talán három-négy éves, mikor egyszer, nyári éjjelen, kocsin mentünk hazafelé.
Enyhe nyári éj volt. A kocsi egyhangú, halk zörgedezéssel haladt a puha, földes úton. Én az anyám ölében álmosan, elhanyatolva feküdtem.
És hogy az arcom fölfelé volt fordulva, láttam az eget, az égnek fényes, apró csillagokkal beszórt, végtelen, sötétkék óceánját.
Mik a csillagok? – nem tudtam. Csak bámultam félálomba merülten a sok apró, fényes pontot; bámultam hosszan, szótlanul, a gyermeki lélek gondolattalan nézésével.
Az apám se szólt, az anyám is hallgatott. A kocsi csöndesen haladt az úton.
És a csillagok milliárdjai szétszórt, apró, fehér mécsesekként ragyogtak a sötétkék magasban, a néma, enyhe, nyári éjszakán.
Fotó: Northfoto
Első álmom
1866-ban Pátkán laktunk. Apám gépész volt Kégl Györgynél. Mi bent laktunk a faluban, a falu boltja mellett.
A boltosnak volt egy kisleánya, olyan korú, mint én. Emlékszem, hogy ezzel a leánykával a porban játszottam. Csibéket csináltunk, vagy gödröcskéket ástunk az udvaron, a pince oldalában.
Egyszer a pincekulcsot is belétemettük egy gödröcskébe, de mikor keresték, elő tudtuk adni.
Emlékszem arra, hogy e játékokba lelkemmel teljesen elmerültem, se láttam, se hallottam; időre nem gondoltam, se arra, hogy a kezemet vagy ruhámat beszennyezem.
Egy éjjel azt álmodtam Rozikáról, hogy valaki, egy férfiember, megragadja és a bolt előtt levő padra teszi. Ruha nincs Rozikán. Az ember egy nagy késsel szeleteli, mint a hentes a gömböcöt. A leányka hangtalanul vonaglik. S én elirtózva nézem. De hogy az ember álma sose más szerkezetű, mint aminő az értelméből kikerülhet, ez is bizonyítja: Rozika testének szeletei fehérek voltak, mint a szalonna.
Ez az első álmom, amire emlékezem.
A piskóta
Pátkáról Székesfehérvárra költöztünk egy Bürgermeister nevű kútmesternek a házába. Kellemes lakásunk volt itt: üveges tornác is tartozott hozzá. Nappal itt tartózkodtunk legtöbbet. Mókusom is volt, nagy forgós kalitkában. De engem a mókus csak addig érdekelt, míg nem forgott. Mikor láttam, hogy egyebet nem tud, nem érdekelt többé.
Akkor már ötéves voltam. Apám dedóba adott. A betűket már jobbára ismertem és az akkori egyetlen gyermekkönyvből, amelynek a címe Flóri könyve volt, minden hónapban elnyűttem egyet.
A dedóban egyszer egy nagy stanicli piskótát osztott szét a dedósné a gyermekeknek. Mi körben ültünk, s én sóvárgó pillantással néztem az osztást. Kiszámítottam, hogy én kerülök utolsónak, és aggódtam, hogy nekem nem jut.
Soha életemben oly gyötrelmes hosszúnak nem tűnt fel az idő, mint akkor.
A gyerekek amint megkapták a piskótát, azonnal belefaltak és jóízűen csámcsogtak, azalatt az asszony tovább osztotta a piskótát: mindegyiknek egyet.
Az asszony mindig közelebb jött felém, s a stanicli tartalma egyre fogyott.
Úgy történt, mint sejtettem: mindenki kapott, csak én nem, egyedül.
Ez volt az első lelki fájdalmam. Hej, a sorsnak ez a kegyetlen tréfája de gyakran megismétlődött az életemben!
Az éjféli látogató
Egyszer lóvonaton mentünk valahova. Olévit nem volt szabad felvennünk, hát a kiskutya a kocsi után szaladt.
Mikor leszálltunk, Olévit hiába kerestük. Vártunk is rá, nem jött elő.
Gondoltuk: majd hazatalál, de elmúlt a második, harmadik nap is – Olévi nem jött.
Már bizonyos, hogy a pecér fogta el.
A harmadik nap éjszakáján erősen verte valaki a kaput. Kis kapu volt az, inkább ajtónak nevezhető, és hogy régi volt, bizonyosan tágan lógott a sarkán.
Tehát a kapun dörömböltek.
Házmester nem volt a házban. Férfi sem volt más, mint az öreg Böszörményi, de az meg nagyot hallott.
Anyám, aki mindig félébren aludt, felriadt a veszett dörömbölésre. Utcai ablaka nem volt egyik lakásnak se, hát kitekinteni nem lehetett. Anyám csak hallgatta a dörömbölést, aztán végre kiszólt az ablakon:
– Ki az?
Sötétség. Semmi felelet.
Anyám visszafekszik. A dörömbözés ismét megújul.
Most már Böszörményiné is felriad, s felkölti az urát. Kimennek az udvarra. Böszörményi nagyot kiált:
– Ki az?
Semmi felelet. A dörömbözés megszűnik. De alighogy bemennek, ismét dörög a kapu.
Böszörményi fog egy fütyköst és nagymérgesen kimegy:
– Ki vagy, az apádnak azt a…
Semmi válasz. A dörömbözés elszűnt.
Böszörményi egyik kezében a fütykös, másik kezében a kapukulcs.
Felzárja a kaput, és mérgesen kinyitja.
Hát a kapun a kis Olévi ugrándozott be, és hálásan ficánkolta körül az öreg Böszörményit.
Fotó: Shutterstock
A fénykép
Ezen a nyáron egy Király utcai fényképészhez mentünk. Bizonyára apám kívánta.
A fényképész a Vasudvar nevű házban lakott, amely valószínűleg fürdő is volt, mert a kapu alatt arasznyi széles, vörös márványcsatornán folyt kifelé a víz.
Erre a csatornára azért emlékezem, mert egy jókora fekete csibort láttam úszkálni benne. Szerettem volna megfogni, de az anyám nem engedte. És én még évek múlva is rá-rágondoltam erre a vízben fickándozó, fekete bogárra: milyen könnyű lett volna megfognom!
A fényképész elhelyezett bennünket: engem az anyám jobbjára állított, öcsémet meg az anyám ölébe ültette. De az öcsém nem akart nyugodtan ülni. Hiába mondták, hogy nézzen a csőre: madár fog onnan kiszállani. Végre is egy réztányérral csattogó Jancsi-bábut kellett a fotográfus asszonynak a gép mellett csattogtatnia – így kötötték le a figyelmét.
A kép jól sikerült. Akkor még nem retusírozták agyon a képeket. Az anyám krinolinba van öltözködve; arca kissé kifejezéstelen, unalom látszik rajta, de a miénk jó. Mind a hárman szalmakalapban voltunk. Öcsém a száját kissé eltátva bámul a világba, én azonban komolyan tűnődve lógatom a kalapomat. – Emlékszem, azon tűnődtem, hogy csakugyan kijön-e a madár, vagy hogy csak itt is bolondítanak?
Ez volt a legjobb fényképem, nemcsak a gyermekkoromból, hanem mindmáig.
Sajnos, hogy ez a gyermekkori fényképem nincs már meg. Anyám talán hármat csináltatott mindössze. Kettőt rokonoknak adott, akiknél később hiába kerestem. A harmadikat, amely apámtól maradt reám, egy asszony szaggatta el – egy asszony, akiről nem beszélek.
Egy öregúr
Az Aradi utcán egy Elsasser nevű hentes lakott. Böszörményiéknek jó ismerőse volt ez a család. Néha ide mentem játszani.
Egy öregúr ült néha az udvaron, piros képű, nagyarcú, fehér bajuszú és rövid nyakú. Rendesen ingujjban volt. Az Elsasser családból ez az öregúr foglalkozott velünk legszívesebben.
Én gyakran csodálkozva néztem reá. Ő volt az első öregember, akiben éreztem a lelki jóságot, az emberi szív melegségét.
– Megálljatok csak, gyerekek – mondotta -, majd mikor szüretelünk! Kaptok egy putton szőlőt!
Én a putton szőlőt sohase láttam. S jó is, hogy nem láttam, vagy hogy nem tudtam róla, mikor vette, mert keservesen sírtam volna. Azt gondoltam, hogy az öreg nekem is valakim, és hogy engem éppúgy szeret, mint az unokáit.
Ebből látom, hogy a gyermek nem tudja megkülönböztetni a rokont és nem rokont. Neki mindenki rokon, aki szereti.
A német isten
Lipótmezőn is azonnal iskolába adtak. Az iskola körülbelül fél kilométernyire volt tőlünk, s akkor még csak egyetlenegy villa állott az országút mellett. A villa oldalára egy kopott, fekete kutya volt rámázolva.
A tanítás két nyelven folyt: magyarul és németül, de mégis inkább németül, mint magyarul, mert tanítás előtt németül mondták a növendékek a miatyánkot. Máig is előttem van egy hosszú nyakú leánynak a képe, amint a kezét összetéve s a fejét kissé oldalt hajlítva, mindig áhítatosan néz fölfelé, s a szava kihallatszik az imádkozók közül.
Én egy szót se tudtam németül, csak éppen összetettem a kezemet, mint a többi, miközben a nagy leányt néztem, amint hangosan imádkozza:
“Vater unser, der du bist im Himmel.”
– Apám – mondottam egyszer otthon -, magyar-e az Isten, vagy német?
– Magyar – felelte az apám. – Mért kérdezed?
– Azért, mert az iskolában németül imádkoznak.
Nem folytattuk tovább a beszélgetést, de én attól fogva azt gondoltam, hogy az iskola padlásán egy külön német isten lakik, és mikor a gyermekek imádkoztak, eltűnődve néztem most már a leány helyett a padlás deszkáira.
Fotó: Northfoto
A hideg
Az első hidegre innen datálódik az emlékezetem. (1868-69 tele.) Azelőtt mintha nem lett volna se hideg, se meleg. Láttam havat ablakon át, de csak a színe tűnt fel.
Itt, hogy felügyelet nélkül kóborolhattam a házban és az udvaron, az első hóesés új játék volt nekem. Kimentem a hóba, és gombócokat csináltam.
Egyszer csak azt vettem észre, hogy a kezem rettenetesen fáj. Bemegyek a szobába, és a kályhához állok. Ott a fájdalom annyira fokozódik, hogy sírva fakadok és jajgatok.
Apám belép. Kérdezi, mi bajom. Nézi a kezemet.
Persze a kezem lilaszínű volt a hidegtől.
– Gyere velem – mondotta.
Azzal kivezetett vissza az udvarra, és nem csekély ijedelmemre havat markolt fel, s azzal dörzsölte a kezemet. Azután megtörülte törülköző kendővel jó szárazra. A fájdalom elmúlt.
