Mézzel és korbáccsal: így kell megtörni a társadalmat

1867-ben jelent meg Bucsánszky Alajos pest-budai nyomdájában a Rózsa Sándor híres rabló-vezér élete és elfogatása című könyv. Klasszikus életrajzi ponyvaregény volt egy emberről, aki már életének egy rendkívül fontos szakaszát megelőzően legendává vált. A könyv megjelenésének – egyben a kiegyezésnek – az évében Rózsa Sándor ugyanis épp az újvidéki Péterváradon raboskodott. Az az időszak, amely a Petőfiszállás határában elkövetett, sínfelszedős nagy alföldi vonatrablásról híres, még csak ezután következett. Igaz a betyárt már jóval korábban „médiacelebbé” avatták – halasi marhalopásairól már 1842-ben beszámolt Jencs Árpád.

Jancsó Miklós a Szegénylegények történetéhez ezt az időszakot választotta – de a főhős nem konkrétan Rózsa Sándor, akit csak „Sándorként” emlegetnek, és aki nem is jelenik meg a filmben, bár a cselekmény a felszínen az ő kereséséről szól. A film felvezetőjében kiemelten említett Ráday Gedeon gróf sem lép színre. Utóbbi már a kiegyezés óta a belügyminisztériumban dolgozott, majd 1868-ban a Délvidék királyi biztosává nevezték ki, és 1869 januárjában sikerrel fogatta el Rózsa Sándort. 1869-ben egyáltalán nem számított különlegesnek, hogy mindkettejüknek 1848-as múltja volt.

Az 1848-ban 19 éves Ráday gróf szabadcsapatokat szervezett, majd maga is belépett a seregbe, 1849-ben harcolt Mészáros Lázár, Dembinszky és Bem tábornok mellett is. Az akkor már 35 éves Rózsa Sándor, akinek legalább hatvan ismert köztörvényes bűncselekménye volt a negyvenes évekre, a Honvédelmi Bizottságtól kapott mentelmi levéllel csatlakozhatott a szabadságharchoz. 150 fős szabadcsapatát azonban a kezdeti eredmények után feloszlatták, mert nem tudtak és nem is akartak alkalmazkodni a hadseregben megkövetelt fegyelemhez.

Jancsó főhősei e szabadcsapat tagjai – ezért a valós eseményeken is fordít egyet. Nem foglalkozik a betyárlegendáriummal, hanem egy olyan közeget teremt, amelyben egy alföldi erődbe zárva találjuk a csapat tagjait 21 évvel a forradalom után. Török Ferenc szerint a film egy matematikailag tökéletesen felépített alkotás, amelyben a kamera mindig kiválaszt egy szereplőt, akitől idővel eljutunk a következő alakhoz, és így továbbhaladva egyre közelebb jutunk Sándorhoz. A rendvédelem ugyanis Sándort és csapatának tagjait keresik a Sáncban, ahova több tucatnyi „szegénylegényt” zártak be. Ennek érdekében zsarolnak, fenyegetnek, alkukat ajánlanak feltételezett bandatagnak, szimpatizánsnak és kívülállónak egyaránt.

Egy olyan nyomozás zajlik, amelyben nem a közrend helyreállítása a cél, hanem a forradalmárok letörése. Mindez 1869-ben, a kiegyezés után két évvel, amikor az 1867-es közjogi alku kritikusai – az 1849 után hat évet ült Madarász József vezette Szélsőbal és a Tisza Kálmán-féle Balközép pártok – ott ültek az országgyűlésben, erősen anakronisztikus. Éppen ezért erőltetett volna konkrét 1848-as és 1956-os párhuzamokat keresni, noha természetesen 1965-ben ez az áthallási lehetőség természetes volt. A politikai megtorlások ideje ugyanis nem 1869-cel kezdődött, hanem az ún. Haynau-rémuralom idején 1849-1850-ban, majd az 1850-es években osztották fel Magyarország területét Erdélyen kívül öt külön közigazgatási kerületre.

Sokkal inkább lehet szó az ember és a hatalom viszonyáról, egyfajta örök dilemmáról, hogyan töri meg a hatalom az egyént, hogyan fordít szembe egymással ismerősöket, cimborákat, rokonokat. A rendező a Sáncba összezárta az üldözőket és az üldözötteket, kezdettől érezhetjük a görög drámák fokozódó feszültségét.

Ami – túl a társadalom mézzel és korbáccsal való megtörésének örök módszertanán – leginkább emlékeztet a kádári konszolidációra az a megtorlás szelektív jellege. 1956 után hivatalosan 229 halálos ítéletet hoztak, a kivégzettek száma ennél magasabb, 350 körül alakult; börtönbüntetést mintegy 22 ezer esetben szabtak ki. A hatalom arra törekedett, hogy a legveszélyesebb csoportokat büntesse meg. A legtöbb halálos ítélet a munkásállam ellen forduló fiatal munkásokat sújtotta, ezen felül a forradalom országszerte ismert vezetőit, illetve rendre retorzió érte a helyi közösségek vezetőit, hangadóit. A Sáncban is a „veszélyes elemek” felkutatása zajlik, hogy aztán leválasszák őket a politikailag többségében 48-as alapállású paraszti társadalomról.

A hatalom egyre szorosabbra zárja a csapdát – előbb besúgásra, árulásra apellál, majd egy hozzátartozó – az egyik alvezér szeretőjének – megkínzásával akarja kikényszeríteni az önleleplezést, ezután felkínálja a besúgó megölését, ami le is buktat egy másik alvezért. A végső csapdát már nem a fenyegetés és erőszak szálaival szőtték, a betyárok nem a korbácsütésekbe pusztulnak bele, hanem a mézesmadzagra ragadnak rá. Ráveszik őket, hogy álljanak be a császári seregbe – pont úgy, ahogy szabadcsapatként megszerveződtek 1848 szeptemberében. (A császárnak valójában 1859-ben az olasz és 1866-ban a porosz fronton lett volna szüksége katonákra.)

Ám épp ezáltal lepleződik le Sándor csapata – a filmben Sándor kegyelmet kap, míg az elfogottakat kivégezni viszik. Míg a valóban elfogott, 1872-ben életfogytiglanra ítélt Rózsa Sándor 1878-ban bekövetkezett haláláig a szamosújvári börtönben ült és harisnyákat kötött.