A Szlovákiában található Trencsén városa – illetve repülőtere – ad otthont a Pohoda fesztiválnak, amelyen a nagy nevek mellett a közepes – felfutóban lévő – zenekarok, az igazán naggyá sosem váló, ám mégis különlegeset alkotó együttesek, valamint a származásukból és nyelvükből adódóan világhírre sohasem (egy-kettő talán, esetleg, hogyha…) pályázó szlovák és cseh bandák zenéltek nekünk két és fél napon át, megállás nélkül.
A képeket készítették: Bakó Gyula és Rába Géza
A szervezésből adódóan nem nagyon volt olyan koncert, amiről lemaradhattunk volna, mivel a két nagyszínpadon, a két közepes színpadon, és a két kisebb színpadon (valamint néhány még kisebb helyszínen) a programok úgy voltak elosztva, hogy amíg az egyik színpadon koncert ment, addig a másik hasonló méretűn épp átszerelés volt folyamatban. Ráadásul a stílusokra is odafigyeltek a szervezők, nehogy a rajongótábornak véletlenül döntenie kelljen, hogy a híresebb vagy a kevésbé ismert kedvencét tekintse meg. Ennek eredményeként aztán nem is volt hiányérzetünk – ellentétben néhány hazai fesztivállal, ahol sajnos nem egyszer előfordul, hogy a fesztiválon fellépő 6-7 érdekesebb fellépő közül három is egy időben játszik. Nem mellékesen pedig ennek köszönhetően nem alakultak ki tumultuózus jelenetek a színpadok közötti keskenyebb-szélesebb ösvényeken sem, hiszen az emberek nagy többsége mindig ugyanazon irányba haladt. Ami a tömeget illeti, azt is el kell mondani, hogy a szervezők optimális – és nem rekordszámú – jegyet értékesítettek, mert bár dönthettek volna úgy is, hogy a fesztivál végén a bevételi rekord álljon a róluk szóló hírek középpontjában, ők mégis inkább azt szeretik, ha a Pohodáról mindenkinek a minőség jut az eszébe, és nem a mennyiség.
Ennek a hozzáállásnak köszönhetően aztán azt is érdekes volt átélni, hogy ahhoz, hogy valaki fesztivált csináljon, nem feltétlenül szükséges marketingbazárrá silányítani a rendezvényt, tehát egyáltalán nem kellett attól tartanunk, hogy lépten-nyomon idegesítő kislányok rikácsolják a fülünkbe, hogy kipróbáltuk-e már ezt vagy azt, amikor mondjuk épp Emiliana Torrini varázslatos előadásának a hatása alatt kergetjük a pillangókat az éjszakában.
Ez persze egyesek számára lehet pusztán részletkérdés is, ám a mi tapasztalatunk azt mutatja, hogy pontosan ezek a vastagon lepakolt alapkövek azok, amelyek igazán szerethetővé tesznek egy fesztivált. Aztán ilyen még például az alkohollal való kapcsolat is, mert bár bizonyára tudjuk, hogy szlovák barátainknak is megvan a maguk pálinkája, és ráadásul még szeretik is, itt a fesztiválon ehhez a tudat módosítását viszonylag gyorsan elősegítő szerhez nem lehetett hozzájutni a söntésekben. A legerősebb italok a koktélok voltak, de ahogy láttuk, azoknak sem volt túl nagy sikere, ellentétben a borokkal és a sörrel. Ennek köszönhetően aztán nem is voltak a kocsmák környékén sugár irányban növekvő számú, saját hányásukban fetrengő emberek. Persze részegek voltak, de a mértéktelenség lassabban és ritkábban hagyott nyomot.
Ha már említettük a piákat, akkor azért arról is említést kell tennünk, hogy a Pohodán még az árak is teljesen elfogadhatók voltak. A korsó jó minőségű szlovák sör például 1,3 euró volt, egy Bramborak névre hallgató jó fajta, laktató tócsni, káposztával megpakolva vagy tejfölös szósszal meglocsolva 2 euró körül mozgott (súlyra adták, ezért a kábé érték), de egy nagy zsemlébe tömött, emberes adag cigánypecsenye, sült hagymával is csak 3 euróba került.
A képeket készítették: Bakó Gyula és Rába Géza
Mindezek mellett pedig már a nyitóestén olyan koncerteket tudtunk végigélvezni, mint az igazi bulimegalapozó, vidám The Asteroids Galaxy Touré, a vérprofi zenekarral hatalmasat alakító nagy öregé, Lou Reedé, vagy a trendi kanadai Caribou-é. Az erős kezdést követően pedig a következő két nap is bővelkedett még jobbnál jobb koncertekben, így a második napon kitörő brit uralom sem fulladt unalomba, köszönhetően többek közt a fiatal Two Door Cinema Clubnak és a The Heavynek, az érzékeny férfiak himnuszait eléneklő Elbownak, a most is mérhetetlenül flegma, tenyérbemászó, ám mégis vérprofi és lendületes műsorral kiálló Kasabiannek, vagy épp az amerikai showbiznisz tavalyi felfedezettjének, Aloe Blaccnek. Az utolsó napra aztán a Guillemots felpörgetős koncertje után a csajoké lett a főszerep: először a dögös vörös blúzban, vörös rúzzsal kifestett ajkú Anna Calvi döngölt a földbe hihetetlenül erős gitárjátékával és szenvedélyes éneklésével, majd az izlandi mesefigurina, Emiliana Torrini repített minket valami különös északi mesevilágba, hogy aztán a jelenkor legcoolabb csajzenekara, az amerikai Warpaint varázsoljon vissza a legizgalmasabb jelenbe. Mindezek után már csak a 25 éves jubileumi turnéját toló Public Enemy igazi hiphop zúzása várt ránk, majd az éjjel 2-kor kezdő, meglehetősen innovatív jazzt játszó Portico Quartet zárta le számunkra a fesztivál zenei részét. (A Warpaint amúgy a pohodás koncertjének másnapján – a Soundkitchen szervezőbrigádnak köszönhetően – az A38-on adott igazi hiánypótló koncertet, amire több koncertlátogató is csak annyit tudott mondani, hogy az év budapesti koncertje volt, meg hogy végre olyan, mintha Bécsben lenne, csak épp nem kell annyit utaznia érte…)
A képeket készítették: Bakó Gyula és Rába Géza
Végezetül pedig nem lehet szó nélkül elmenni amellett, ahogyan a szervezők megoldották a vihar problematikát. Aloe Blacc koncertje közben ugyanis hatalmas viharfellegek érkeztek a szomszédos hegyek felől, és bármilyen furcsa, senki sem ijesztgette az embereket a vihar előtt négy-öt órával. Mindenki jól érezte magát, senki nem parázott fölöslegesen, majd amikor megjött a vihar, előtte 10-15 perccel mindenhol leálltak a koncertek, bezártak a pultok, mindenkit megkértek, hogy menjenek biztonságos helyekre, ezeket meg is mutatták, a kevésbé biztonságos helyekről pedig azonnal elküldték az embereket. Jött a hatalmas és félelmetes vihar, majd elment, és a buli folytatódott tovább.
Mindent összevetve: a Pohodára annak éri meg kiutazni, akinek a minőség fontosabb, mint a mennyiség – pedig ez utóbbira sem lehetett panaszunk.
