Milyen megható, amikor luxusjachtokon koktélozó filmesek, ötcsillagos hotelekben lakozó kritikusok, drága autókkal érkező producerek, a cannes-i zsűri elnöke (esetünkben Robert De Niro) művészetről, az Emberről beszélnek áhítattal, és átadják az Arany Pálmát Terrence Malicknak Az élet fája című filmjéért, mint a filmfesztivál legjobb filmjének járó díjat. Ha valaki meg akarja érteni az európai filmes élet, a művész- vagy szerzői filmes kulturális logikát, semmi dolga nincs, mint megnézni ezt a filmet: igen, így kell filmet csinálni egy cannes-i fődíjhoz.
Mit is jelent ez? Nem csak felületességet, mesterkéltséget és helykeresésből, súlytalanságból származó erőlködést – bár ezek mind jelen vannak az európai filmben -, hanem számos működő, érzékeny, értékes dolgot is.
Egy családot tragédia ér valamikor az amerikai 50-es, 60-as években, elvesztik az egyik gyereküket. A megelőző kertvárosi történet szigorú apával (Brad Pitt), a transzcendenciához kötődő anyával (Jessica Chastain), a három gyerekkel összeér a mindenséggel, az univerzummal, az élettel. Hosszú perceken át láthatjuk a világmindenség történetét afféle képi zeneműként, s a család életének képei folyamatosan keverednek a természetével. Az így kialakuló 136 percben tágas és termékeny tér nyílik apa és Atya, anya és Természet mítoszi összemosódására, miközben a szándékosan halk, suttogásszerű mondatok-gondolatok a jóság és szeretet dilemmáiról értekeznek: “Miért legyek jó, ha ő rossz?” kérdezi Jack, a család legidősebb tagja, aki gyűlöli apját, és kérdését egyszerre teszi fel egy 12 éves gyerek, és az ember Istennek címezve.
Miközben gondolatilag Jób történetének kérdéseit halljuk újra Isten akaratának kifürkészhetetlenségéről (alapvető, de könnyen közhelyességbe fulladó témakör), a kamera más utakat jár be. A mikro- és makrotermészet képei mellett (mely egyben időutazást is jelent), a legérdekesebb az az angyali szemszög, amit a konkrét családi történet elmesélésére vesz fel Emmanuel Lubezki kamerája. Szemérmes, a lényeget mégis látó szemszög ez, pontos a maga költői módján.
Ebből is érezhető, hogy Malick mindent megpróbál elmondani, s komplexitásában valóban messzire jut – sokszor úgy érezzük, ezért találták fel a mozgóképet, hogy ennyire érzékekre hatóan, a világ számos pontjáról ellesett képeket tudjunk egy keretben látni. A fény, a mozgás, azaz az élet képeit.
Másrészről állandóan rátelepszik a filmre saját vállalkozásának tudata, mely valamiféle meghatottságot jelent. Márpedig egy műalkotás ne legyen tuatában saját (vállalkozásának) nagyságának – itt vonhatunk egy (és csakis e téren érvényes) párhuzamot Tarr Béla A torinói lovával. Továbbá a költőiség és a költőieskedés különbsége is sokszor érezhető – Sean Penn nem csinál mást a filmben, mint néz, akár Kozák András tette a 60-as évek magyar újhullámos filmjeiben. Az is elfogadható érv, hogy Malick fél megállni, fél a csöndtől – folyton úgy érzi, kell valamit anyagot adnia a történetéhez, nehogy a néző figyelme lankadjon. Mesterkéltség és konstrukció, manírok és stílus, nagyszabású univerzalitás és torzszülött burjánzás – ki-ki el fogja dönteni, melyik irányba dől el esztétikai mércéje alapján Az élet fája besorolása. De tán a dühítően üres záró 12 perc miatt sokak fordítják majd lefelé a hüvelykujjukat.
Ám ha az egész film kudarc is, rengeteg érték van benne. A három fiú egészen érzékeny és kivételes színészi jelenlétet valósít meg, és Brad Pitt is jól alakítja a számos rejtéllyel teli szigorú apafigurát. És kétségtelenül van hatása a Malick által teremtett éteri atmoszférának is. Sok olyan dolog került a filmbe, amire sokáig emlékezhetünk.
A nagyszabású kudarcokban (ezt ismerjük Ikarosz történetéből) ott van a lehetőség, az igény ereje, ami legalábbis tiszteletet parancsol, és még a kudarcosság ellenére is kisugároz valamit magából.
Kinek ajánljuk: aki szereti, 1, ha az ember nagyra tör, 2, a filmes logika erejét.
Kinek nem: aki 1, jobban kedveli a tökéletes alkotásokat 2, a Melancholiával már letudta a nem jó, de fontos filmeket 2011-re.
