A tálib harcos öl. Félelemből, gránátvetővel trancsíroz szét három nagyképű jenkit. Azután elfogják, és hazájából valami ismeretlen vidékre szállítják, sosem tudja meg, hová is (a néző számára is csak lassan derül ki, hogy Lengyelországban járunk). Ott rabomobilja közlekedési baleset szenved, s ő elmenekül. Újra öl, hogy a hadsereg egy terepjáróját elköthesse. Aztán a nyomába eredő katonák közül egyet. Aztán egy favágót. Végül – véletlenül – egy szoptatós anyát. Mégsem valami őrült gyilkológép, hanem egy beszűkült tudatú szerencsétlen, aki azt teszi, ami egyedül szolgálja az ő saját túlélését.
A lassú tempójú várakozásokat, végeérhetetlen küszködést bemutató jeleneteket gyorsan, habozás nélkül kivitelezett, agresszív akciók váltják. Agresszívek az amerikaiak, agresszívek a börtönőrök, agresszív a menekülő ember. Senki nem érti a másik szavát (már amikor van beszéd; maga a harcos egyetlen szót sem szól), senki nem érti a másik gesztusait. Az erőszak a közös nyelv.
És az erőszak nyelvének mindent a maga képére formáló hatalmát szemléltető filmnyelv képes megszólítani a nézőt. Szinte együtt lélegzünk a szökésben lévő tálibbal, gyilkosságait szinte megértjük… A veterán Skolimowski (Andrzej Wajda generációjának ugyancsak kiemelkedő tagja) nagyon ért a feszültségteremtéshez, tudja, hogy kell fellazítania reflexeinket, s hogyan kell bennünket rávennie, hogy egy a megszokottól merőben eltérő szemszögből lássuk a történéseket – benne a „terroristát”, aki alighanem honvédő hazafiként határozná meg magát inkább. S legfőként azt tudja, hogy a civilizáció, bármilyen kulturális beágyazottság, elvek és hitek mit sem számítanak, amikor a puszta élet forog kockán, s amikor csatazaj és dobpergés, hősiességről szőtt ábrándok és a lelkesedés doppingja nem akadályozzák, hogy ezt világosan meg is értse az, aki a fenyegetést elszenvedi.
Egészen kiváló mozi lehetne az Ölésre ítélve, ha a rendező nem lépne ki ebből a gyakorta tág térségekben játszódó, mégis klausztrofóbiás világból. Nem mutatná meg feleslegesen klisészerű emlékképekben a közeget, ahonnan az üldözött érkezett. Sem a túlságosan célzatosan előhozott Korán-idézetek, sem az idillikus képsorban ábrázolt, gyermekét szoptató feleség nem lép túl a közhelyen, s éppúgy a tanulságot (talán nem is olyan igazságos ez az afganisztáni háború) kívánja szájba rágni, mint az ellenoldal megmutatása, ahol kegyetlen amerikaiak állatként bánnak a foglyokkal, kínvallatásnak vetik őket alá, s csupán megsemmisítendő célpontként kezelik őket. Ez azonban így, ebben a tálalásban rettenetesen egysíkú, békeharcosi üzenete kínosan korlátolt, még ha messzemenőkig megalapozott is.
Mint azt a mindennapi híradásokból tudhatjuk, Lengyelországban voltak Guantanamóhoz hasonló, speciálisan afgán terroristák (vagy „terroristák”?) őrzésére és vallatására létrehozott, amerikaiak felügyelte fogolytáborok. A film végén a hóban eltűnő, összevérzett hátú fehér ló (a lengyeleknél a ló legalább olyan sokrétű szimbolikus jelentéssel bír, mint a magyar tradícióban; a fehér ló pedig konkrétan magát az országot szimbolizálja a fentebb szóba hozott Wajda több filmjében) sokkal finomabban fejezi ki azt, amit maga a film nem tud: a mély lelkiismeret-furdalást, nem csak a lengyelekét, de az egész ún. Nyugati Civilizációét. Vajon a „jó” oldalon állunk-e? Egyáltalán van-e „jó” oldal?
Ajánljuk: azoknak, akik ezektől a kérdésektől nem riadnak vissza.
Nem ajánljuk: azoknak, akik csak egy jó akciómozira vágynak. Azoknak ott a Rambo.
TPP
Essential Killing – színes, feliratos, lengyel-norvég- ír-magyar thriller, 2010. Rendezte: Jerzy Skolimowski. Szereplők: Vincent Gallo (Mohammed), Emmanuelle Seigner (Margaret), Stig Frode Hendriksen (helikopter-pilóta), Nicolai Cleve Broch (helikopter-pilóta), Philip Goss (katonaorvos), Klaudia Kaca (biciklis nő). 83 perc. Forgalmazó: Mythberg Films
Hazai bemutató: december 1.
