Jókai Mór a hazai regényirodalom klasszikusa, a történelmi regény, a cselekményszövés mestere. Sokak szerint mítoszteremtő, történelemhamisító – mindenestre olyan korban élt, amikor szintén egy hatalmas nemzeti trauma, a szabadságharc elvesztése határozta meg a magyar közéletet, a nemzeti emlékezetet.
Az új földesúr azonban nem a legpesszimistább időkben íródott: 1862-ben már rég túl vagyunk Haynaun és a neoabszolutizmust leginkább jelképező Bach-korszakon. Az olasz hadszíntéren elszenvedett kudarcok után Ferenc József is a megegyezés útját kereste, 1861-ben összehívta az országgyűlést. Ez az ülésszak elsősorban Teleki László, a felirati párt vezérének öngyilkossága miatt maradt emlékezetes, ám a politikus épp azért szánta rá magát végzetes döntésre, mert az alkut mereven elutasító álláspontja kisebbségben maradt.
Táborába tartozott Siklós képviselője is, az 1850-es évek legtermékenyebb magyar írója is, aki nem volt más, mint az a Jókai Mór, aki 23 évesen túljutott politikai pályája zenitjén. Akkor Pest utcáin a márciusi ifjak egyikeként egy pillanatra történelemformáló helyzetbe került. Bár a kiegyezés után is három évtizedig az országgyűlés tagja maradt, szerkesztett politikai napilapot és politizáló humorlapot, hasonló történelmi jelentőséget nem ért el.
A párhuzamok ideje
Mindenestre a regény írásakor már érezni lehetett, hogy mindkét oldal érdekei a kompromisszum felé visznek, javulnak az esélyek az alkotmányosság helyreállítására. Így a regény központi karaktere, a nyugalomba vonult osztrák katonatiszt, Ankerschmidt nem negatív figura. Úriember, aki beilleszkedik a magyarországi környezetbe, egészen magyarrá, Vasmacska bácsivá válik. A magyar föld, a magyar környezet teszi azzá. Elterjedt, hogy Jókai a szabadságharcot leverő Haynauról mintázta az alakját, ám ez a fentiek tükrében sem valószínű. Haynau 1853-ban bukott emberként halt meg, akit három évvel korábban leváltottak.
Egy alapötletet viszont adhatott, hiszen a felmentésekor – fájdalomdíjul – kapott jelentős értékű osztrák államkötvényből futotta egy meglehetősen nagy szabolcsi birtok megvásárlására. Lányi a Jókai által alapvetően megértően ábrázolt osztrák katonából – némi forradalmi áthallással – megalkotta a szabadságharc véresszájú letörőjét, a magyarok hóhérát, akiből az évek során már ravasz, az emberek sorsával játszó machinátor vált. Egy helyen a film ironikusan úgy mutatja be őt, mint a nagy felfordulás után helyreállítja az igazságos rendet: Magyarországon rend van, „mindenkiről tudva van”.
Máshol megjegyzi: idejében kell akasztani, hogy később rend legyen. Míg a másik nézőpontból a két korszak közti áthallások szerencsésen kiaknázhatók. Szabad-e belépni az ajtón? Nem, Magyarországon most semmi sem szabad, csak lehet. Igaz a nép körében élő sötét legendák esetében már elbuknak a kádári párhuzamok: a parasztok suttognak Ankerschmidt lányáról, akinek az arca szőrős, és aki egy bestiális vérebbel éli ki magát, ezért kell Bécsből elköltözniük; a szomszéd birtokosok egy titkos tömlöcteremről, amelyben a vendégeket fogolyként őrzik és kínozzák.
Ami új, az rossz?
Jókai a regény megírásakot még erősen modernizáció-ellenes volt: a régi és az új szembenállásából a régi kerül ki győztesen: az árvíz az újonnan felhúzott pompás kastélyt elmossa, a régi kúria szilárdan áll; az új módszerek csődöt mondanak, a hagyományos gazdálkodás viszont szép termést eredményez. Mindezt az is magyarázza, hogy az ötvenes években az újat, a modernt Bécs képviselte: többek között új polgári és büntető törvénykönyv született, bevezették a telekkönyvi nyilvántartást, korszerűsítették a hazai oktatásügyet, gyakorlatba ültették át az 1848-ban megszavazott közteherviselést és fogyasztási adókat vezettek be. A passzív ellenállás egyik végletes példája ez utóbbihoz kötődött: Lo Presti Árpád báró az 1850-es években parlagon hagyta birtokait, csak hogy jövedelem híján ne kelljen adót fizetnie.
A Lányi András rendezte film ebben közös Jókaival: rendkívüli fenntartásokkal kezeli a modernizációt. A motiváció gyökere, az ellenzéki attitűd közös, de a rendező egy konkrét, a rendszerváltás folyamatában nagy jelentőségre szert tevő ügyre fókuszál. A történetben szerepel ugyanis egy gát, folyik, bár akkoriban nem nagy ütemben a Tisza szabályozása, amely még a 1846-ban, gróf Széchenyi István szervezőmunkája nyomán indult meg. Akkor a folyamszabályozás nagyon haladó, pozitív dolognak számított, amelyért a reformkor nemzedéke is lelkesedett. 1988-ban viszont a Duna-körös Lányi ezt a szálat a bős-nagymarosi vízlépcső-beruházás elleni tiltakozásra használja fel.
A film elején az ötvenes évek filmhíradóit idéző betét a nagy építőmunkát, a természetet átalakító és legyőző embert gúnyolja ki. A képsorokon új gőzturbinás mezőgazdasági gépek tűnnek fel, a tehenek bőséges tejhozammal „hálálják meg” a gondoskodást, míg a nép bölcs vezére, Ankerschmidt – Rákosiként – személyesen ellenőrzi, rendben folynak-e a gátépítés munkálatai. Az is kapóra jön, hogy Ankerschmidt osztrák: 1986-ban egy ausztriai vállalat, a Donaukraftwerke AG kapott 5,7 milliárd schilling értékű megbízást a nagymarosi munkák kivitelezésére. A – nem is túl indirekt – áttételes fogalmazás nem véletlen: Bős-Nagymaros évekig tabutéma volt a hazai nyilvánosságban, majd a nyolcvanas évek közepétől is csak a hatalom elvárásainak megfelelően lehetett róla beszélni. 1988-ban azonban a környezetvédők már nyílt demonstrációkat is felvállaltak.
Egy klasszikus regény – amely saját korában nem számított történelmi regénynek, hiszen mindössze 3–4 évvel játszódik megjelenése előtt – és egy posztmodern filmes feldolgozás, amelynek idején mindez már történelem, de amiről mondanivalója van, az ugyancsak a jelen. A történelmi film csak álca, a párhuzamok és áthallások miatt szükséges. És persze ezért a történetet ki is kell facsarni, az analógiák lényeges pontokon ellentétbe fordulnak: így lesz Tiszából Duna, a beletörődés regényéből pedig a demonstráció filmje.
