Kedvelem a világméretű járványokról szóló filmeket, mert jó látni moziban az elpusztuló civilizációt, leomló birodalmakat, a kultúrát levedlő embert, egy világot, ahol az addigi erősorrend, hierarchia hirtelen a semmibe vész. Kedvelem, mert a moziban jólesik kiélni azt a tompa félelmet, ami a láthatatlan vírusoktól mindenkiben lappang. Mármint ha jó világvége-filmről van szó.
Steven Soderbergh Trafficja már klasszikus, de ettől még a rendezőnek nem kéne önmagára is így tekinteni. A kivételesen termékeny alkotó hol rosszabb műfaji filmeket, hol hátborzongató politikai manifesztációkat (Che, az argentin) tesz le az asztalra. A fertőzés esetében megmutathatta, mit hoz ki egy ilyen hálás témából.
A világméretű járvány elterjedése persze mindig ürügy valami társadalmi igazság kifejtésére is, ami esetünkben (is) valami a bizalomról lenne, a fortélyos félelem uralmáról (melyet a blogok táplálnak, most mondják meg), de annyira homályosan és elnagyoltan, szervetlenül illesztve a film szövetébe, hogy az szinte bántja a szemet. Soderbergh teljesen elvesztette az arányérzékét, a kifinomultságát – történetét mintha a sok sztártól megilletődvén nem tudja irányítani, mintha minden percben más akarna, politikai krimit, aztán drámát, pamfletet az internet ellen, mindenből egy falatot, de ezzel csak agyoncsapja a filmet.
Olyan, mintha egy sorozatból látnánk összevágva egy 90 perces alkotást (képileg is), a bakterológus szál Lawrence Fishbourne-nel akár egy Szomszédok-epizódból lenne, a családi dráma Matt Damonnal, Gwyneth Paltrow-val lehetne egy Dr. House-részből is (Dr. House nélkül), a Marillon Cotillard-történet pedig suta baloldali kiáltvány (Cotillard olyan kényelmesen érzi magát a szerepében, mint egy ultrakonzervatív férfi prosztatavizsgálaton).
És mi van a hangulattal, a kétségbeesett és lázadó tömeggel, az anarchiával, a fékeveszett félelemmel? Ezt sem tudja Soderbergh megoldani, minden ilyen képsoron szint látjuk kiírva “illusztráció”, langyos, érdektelen. Külön vicces az internet megjelenése a filmben, mintha az alkotók 1998-ban találkoztak volna utoljára a világhálóval, olyan korszerű kérdések és dizájn sorjáznak a vásznon.
A fő (és első) kérdés persze az kellett volna legyen a rendezőnek magához: “Mit akarok én ettől a zsánertől?” – de ez valahogy elkerülte a figyelmét. Egy klasszikus rendezőhöz nem érnek fel ezek a pórias gondolatok.
Kinek ajánljuk? Aki szeretné látni Matt Damont lenőtt hajjal.
Kinek nem? Akinek több kell egy járványfilmhez szkafanderbe öltözött kutatóknál.
