Persze, Keith Richardsék már az Exile on Main St.-nél tartottak, mire Rudolf Schenkerék eljutottak az első lemezükig, de ez a tényeken nem változtat: a német zenekar idén (illetve tavaly, idén, jövőre és azután) 46 (45, 46, 47, 48) évnyi karriert zár le a búcsúturnéjával. Ennyi idő alatt az első album pszichedelikus-krautrockos hangzásától a korai anyagok minőségi hard rockján/heavy metalján és a középperiódus populáris keményzenéjén át a kilencvenes évek lakossági balladakorszakáig elég sok minden történt Klaus Meinéékkel, de a leköszönés hírére láthatóan mindenki összegyűlt. Az Aréna kis híján tele volt, és a slágerek híveitől a régebbi dalokért bomló rajongókon át a kíváncsiakig az összes illetékes előkerült, sőt az is kiderült, hogy sokan úgy szeretik az együttest, ahogy van.
Nekik volt a legjobb dolguk, mert a kerek kétórás koncerten a Scorpions mindenkit kiszolgált. Én rögtön az első turnusban voltam soros: noha ekkor sem a legkorábbi lemezeiket erőltették, azért a nyitásként elhangzott Sting in the Tail után lenyomott Make It Real/Bad Boys Running Wild/The Zoo/Coast to Coast/Loving You Sunday Morning sor bőven felért egy markáns torokköszörüléssel, ami azt üzente: „hát ezért volnánk mi legendák”. Mindeközben az is kiderült, hogy a búcsút a zenekar tényleg a csúcson óhajtja végrehajtani, ugyanis Meine hangja többé-kevésbé teljesen jól csengett, a négy elöl álló tag folyamatosan nyomta a gimnasztikát, a számok pedig kifejezetten energikusan és keményen, sőt mondjuk ki: metálosan szóltak. Mi több, még arra is volt érkezés, hogy tényleg a helyi közönségnek szóló, a szokásos „azt se tudom, hol vagyok”-mentalitástól igen messze álló konferanszok férjenek a dalok közé.
Innentől veszteni már nem nagyon tudott a csapat, sőt láthatóan sokan voltak azok is, akik az ezt követő balladablokknál indultak be csak igazán (bármit jelentsen is ez), de itt azért előbújt a függönyök mögül a rossz értelemben vett rockdinoszaurusz. Kimondottan hallgathatatlan számnak mondjuk a The Best Is Yet to Come-ot és a Send Me an Angelt sem lehet nevezni, de így, egymás mellett (és a végén elhangzó Still Loving You fényében) azért eléggé ordított róluk, hogy mennyire hivatásszerűen lettek elkészítve. Sebaj: hamar adott egy atyai pofont a zenekar a könnyes szemű közönségnek meg önmagának is az új albumot nyitó, meglepően tökös Raised on Rockkal, és onnantól többet nem is ült le ennyire a buli – bár az is igaz, hogy a nyitány pörgősségéig se nagyon jutott el, inkább csak villant egyet-egyet.
Ennek az oka az volt, hogy jöttek ugyan megint a jó számok a Blackouttól a Big City Nights-ig és a Rock You Like a Hurricane-ig, de a lendületet folyton megtörte egy fölösleges gitárszóló vagy egy túl hosszúra nyúló közönségénekeltetés. Csavar viszont még ebben is volt: a magasságát kettő és tíz méter között rendszeresen változtató emelvényen doboló James Kottak sztriptízzel, a banda lemezborítóit megelevenítő vetítéssel és aláfestő zenével is kísért szólója a hasonló produkciók 99 százalékával ellentétben egyáltalán nem volt unalmas – igaz, épp a dobolásra figyelt belőle az ember a legkevésbé, de hát kicsire nem adunk. Ha ilyen lett volna minden rockklisé, ami előrekerül, egy rossz szavam sem lehetne a koncertre.
Túl sokat azonban így sem fogok pazarolni rá: a tökéletestől messze volt a buli, de amit Rudolf Schenker ígért még a turné elején, azt tökéletesen hozta, vagyis – idézem – a vén trottyok visszatértek, és megmutatták, hogy seggbe tudják még rúgni az embereket, ha akarják. Hogy közben kiosztottak pár simogatást is, ami kevésbé volt izgalmas? Hát bumm. Ez már bőven az a stádium a csapat karrierjében, amikor nyugodtan lehet azt mondani, hogy csak a szépre emlékezünk, és én ezt is mondom. Még ha az történetesen egy seggberúgás is. Szóval szép volt, papák.
