Megvásárolható:
ELBOW: Build a Rocket Boys!
Itt mifelénk nem nagyon lehetett érzékelni, hogy az alternatív/art (nem kívánt törlendő) rockot játszó, kiritikus- és bennfenteskedvenc Elbow az előző lemezével végre sztárzenekar lett, pedig Mercury-díjat is kapott érte, attól meg mindenki sztár lesz. Egészen pontosan annyira nem lehetett ebből a sikerből semmit érzékelni, hogy én például simán elhittem azt is: nem is volt siker. Most viszont azt olvasom, hogy az énekes, Guy Garvey bajban volt az új lemezük dalszövegeivel, mert híres és elégedett lett, úgy meg nehéz fanyar, melankolikus dolgokat írni, szóval mégiscsak összejött nekik. És ennek ellenére még mindig szeretnének fanyar és melankolikus dalokat írni.
No de mondott aztán Garvey még valamit ám erről a lemezről, mégpedig azt, hogy a slágergyártásból elegük van, mert lehet azt napestig csinálni, de meglátszik a végeredményen is, úgyhogy most nem írtak slágereket. És Garvey nem hazudott, itt bizony tényleg nincsenek slágerek. Sőt rögtön egy nyolcperces számmal kezdik a Build a Rocket Boys!-t, és minimalistásat játszanak, inspirációnak pedig a nosztalgiát tették meg, hogy elég melankolikusak tudjanak maradni. Na mármost, ez nekem még a nosztalgia, a melankólia, a hosszú dalok, az art rock és kiváltképpen az Elbow híveként is soknak tűnik egy kicsit, mert az mindig gyanús, ha egy zenekar menten megpróbál beinteni a sikernek. A Nirvanától mondjuk nem volt az, de hát ott egész más volt a lépték, meg azért tegyük hozzá: akármennyire is nagyformátumú figura Guy Garvey, Kurt Cobain egy külön ligában focizott.
A helyzet azonban mindezek ellenére nem tragikus. Amiben az Elbow-nak szerencséje van, az egyrészt az, hogy az ő sikerük ugyanúgy váratlan és nem akart volt (csak épp nem akkora), mint a Nirvanáé, tehát tőlük a nemslágerezés egyfajta „légy hű magadhoz”-mentalitás. Másrészt meg az, hogy a Build a Rocket Boys!-ból süt a rajta hallható dalok és – ahogy azt már más is megállapította – a rajongók iránti őszinte szeretet. Magyarul igaz ugyan, hogy nagyon gonosznak tűnik a semmilyen ütemeivel, a kevéske gitározásaival és billentyűzéseivel meg az egész fölé odatolt nagy, teátrális kórusaival, de mégis jólesik hallgatni. Nem az sugárzik ugyanis belőle, hogy „kapjátok be”, hanem az, hogy „nem írunk slágereket, de a szép dalokhoz igenis ragaszkodunk”.
Ha úgy vesszük, annyira nem is nagy hátraarc ez, hiszen a zenekar lényegében eddig is ezt csinálta, de azért jókora túlzás azt mondani, amit egyébként sokan hangoztatnak, hogy semmi változtatás nem történt. Akkora sláger ugyanis még mutatóba sem akad ezen a lemezen, mint amilyen az előzőn a Grounds for Divorce volt, pedig hát ha ugyanazt csinálná a zenekar, mint legutóbb, akkor most is nyugodtan írhattak volna olyan kaliberű, húzós, harapós dalokat is. És ez szerintem nem is lett volna rossz ötlet, mert nem volt azokban semmi alávaló aljasság, viszont nagyon hiányoznak erről a lemezről. Persze így sem ballaszt a Build a Rocket Boys!, sőt – csak a címben szereplő rakétát se nagyon lehet felfedezni benne.
Megvásárolható:
LUPE FIASCO: Lasers
Mi lett volna, ha Kanye West elrontja a My Dark Beautiful Dark Twisted Fantasy-t?
A kérdésre két másik kérdés a válasz. Egy: kit érdekel? Kettő: miért pont Lupe Fiascótól kell ezt megtudni? Emberünk ugye arról híres, hogy ő egy szemüveges rapper, akinek többek közt West is a mentorai közé tartozik, és 2007-es lemeze, a The Cool tényleg azzal fenyegetett, hogy a következő albumával ez a csávó még nagyon csúnyán odapörkölhet akár a patrónusának is. Na, hát ettől többet senkinek nem kell félnie, mert a négy év alatt (és egy szóra sem érdemes posztpunkos kitérő után) elkészült Lasersnek annyi köze van Kanye West legutóbbi munkájához, hogy az árnyéka talán lehetne. Mondom, talán. És nemcsak azért, mert West műve olyan komoly lett, hanem azért is, mert ez önmagában egy gyenge munka.
Komolyan kíváncsi lennék rá, hogy miért gondolja úgy az az ember, aki elkészítette a The Coolt, hogy neki bazári szintikre kell rappelnie és muszáj meghívnia Skylar Greyt, hogy játssza el Rihannát – azt meg pláne sokért nem adnám, ha elmondaná, hogy mi francnak kell az autotune-os danolászást erőltetnie. Persze most már mindegy, mert ez a lemez megjelent, és elejétől a végéig ilyen dolgokról szól. Maga a főszereplő amúgy rapperként még mindig nagyszerű, és sokszor feltűnik a dalokban is egy-két olyan megoldás, ami sejteti, hogy jobb sorsra érdemes anyag ez, de a csapnivaló produceri munka teljesen hazavágja, és így tulajdonképpen még jobban is fáj az egész, mintha egyszerűen csak rossz lenne.
Lupe Fiasco mellesleg azt nyilatkozta, hogy a kiadója a lemez elkészítése közben szanaszét zrikálta, szóval az is lehet, hogy egyáltalán nem az ő hibája a dolog, de ez akkor is nagyon szomorú. Azt meg pláne nem tudom, ennek fényében örüljek-e neki, hogy a Lasers-szel párhuzamosan a rapper elkészítette már a The Great American Rap Album című új albumát is, sőt készül Food & Liquor című debütanyaga folytatására is. Egy mindenesetre biztos: vagy valami nagyot mutat velük nagyon hamar, vagy beállhat az egy-két jó lemezzel rendelkező hiphop-sztárok sorába, és elkezdhet keresni valami Pimp My iPad-jellegű tévéműsort, ahova felveszik házigazdának.
Meghallgatható:
UNKLE FEAT. NICK CAVE: Money and Run
Hogy hogyan lett Nick Cave az elektronikus zenében jeles UNKLE egyik dalában vendég, az lényegében egyenértékű kérdés azzal, hogy hogy kerül a csizma az asztalra. Mindenesetre az énekes és a csapat összeálltak, és egy hamarosan megjelenő UNKLE-EP-re összedobták a Money and Run című számot, ami olyan jó lett, hogy azonnal feledteti a hét összes többi zenei produktumát. Az érdem nyilván közös, de azért kezd már feltűnő lenni, hogy Nick Cave bármihez is nyúl, az jó lesz, és egyébként is teljesen az ő kiábrándultan vigyorgó világába illik a dal, szóval az UNKLE valószínűleg mást sem tett a megírása során, csak igyekezett nem magára haragítani a mestert.
