Kissé távolról rugaszkodunk neki: a reneszánsz azzal kezdődött, hogy Francesco Petrarca költő felkutyagolt a Mont Ventoux csúcsára, és onnan szétnézett – így emelkedett ki az ember a természetből, került a történelem középpontjába, így kezdődött a modern európai kultúra.
Aron Ralston története valahogy ennek az ellenkezője: egy mai ember, aki a természetet szórakozási lehetőségnek tekinti, alászáll, és kénytelen alárendelődni a természetnek – hogy aztán saját szerepét, önmagát átértelmezve és átgondolva más emberként térjen vissza.
Ó, milyen szép, művészfilmes gondolat! Holott a 127 órától mi sem áll távolabb, mint a Tarr Béla-i tűnődés, a bergmani csend. Rögtön az első 15 percben olyan vibrálásnak és képorgiának vagyunk tanúi képtelenebbnél képtelenebb beállításokkal, vágtázó vágással, és mégis kristálytisztán követhető narrációval, ami lényegében ennek az extrémsportos-adrenalinos generáció(k)nak a himnusza is lehetne. Danny Boyle, mint azt már tudjuk rég, mesteri rendező, aki a filmben rejlő lehetőségeket mélyen kiaknázza, amit kamerával és vágással, speciális effektussal meg lehet csinálni, megcsinálja. Az ember nem tudja, kit dicsérjen jobban, a rendezőt vagy operatőreit (Enrique Chediak, Anthony Dod Mantle – ki egykor a dán Dogma mozgalom filmjeinek neves fényképezője volt)).
Ezalatt annyi történik, hogy Aron Ralston (James Franco) megérkezik a Blue John Canyonba, elindul biciklivel innen oda, elesik, feláll, megáll. Ám egy kis kitérőt követően a biciklijéhez visszaigyekezvén egy apró hasadékban, ahogy elugrik, megmozdít egy sziklát, amely a karjára zuhan, és foglyul ejti. Megkezdődik a film második része, az „akciófilm, amelyben a hős meg sem mozdul”, ahogy Boyle mondja, a fájdalom, a remény, a kiszabadulás, a várakozás, szembenézés, döntések, emlékek a múltból, álmok – minden, ami miatt egy csapdába ejtett ember története végig izgalmas, lebilincselő marad.
James Franco ideális választás a főszerepre, pontos, kedves, esendő, helyes – sokkal jobbnak tűnik, mint az eredetileg kiszemelt Cillian Murphy. A film másik főszereplője a kanyonrendszer – ha még nem mondtam volna, az izgalmas dráma, az önmagát átgondoló ember szerzői filmje mellett a 127 óra csodaszép ismeretterjesztő film is.
Nincs mit hozzátenni, itt Danny Boyle, akire eddig leginkább csodás részletek, de kissé konvencionális, sematikus filmegész volt jellemző, tökéletes hollywoodi filmet csinált. A. R. Rahman zenéje karakteres és üt, de magában most nem áll meg annyira, mint a Gettómilliomos esetében – sebaj, ez legyen a legnagyobb gondunk. A 127 óra egyrészről mérnöki pontossággal kivitelezett amerikai film, ahol nem érnek nagy meglepetések, mégis hatásos, hiteles, pontos.
És a film humoráról beszéltem már…?
127 hours – színes, feliratos, amerikai-angol életrajzi dráma, 94 perc, 2010, rendező: Danny Boyle, író: Aron Ralston, forgatókönyvíró: Danny Boyle, Simon Beaufoy, zeneszerző: A. R. Rahman, operatőr: Enrique Chediak, Anthony Dod Mantle, producer: Danny Boyle, Christian Colson, John Smithson, vágó: Jon Harris, szereplők: James Franco (Aron Ralston), Kate Mara (Kristi), Amber Tamblyn (Megan), Treat Williams (Aron apja), John Lawrence (Brion), Kate Burton (Aron anyja), Clémence Poésy (Rana), Lizzy Caplan (Sonja Ralston), forgalmazza a Budapest Film
Hazai bemutató: március 3.
