Filmről és moziról műsort csinálni jó dolog, nem feltétlenül olyan fontos, hisz ha azt vesszük, hogy durván átlag százezer ember megy moziba ma Magyarországon egy héten, akkor ez a népesség 1%-a, tehát a mozi egy szűk réteg passziója – jó, focimeccsre még kevesebben mennek, s jóval többen érdeklődnek iránta.
Tehát jó dolog a filmes tévéműsor, ennél azonban nem ártana kicsit továbbgondolni a koncepciót – kinek csinálok műsort, és mit kezdek azzal az előnnyel, hogy mindezt a tévében tehetem. A Szélesvászonból azonban mintha ezek a lépések kimaradtak volna. A Kinek? kérdésre nem egyértelmű a válasz, hisz a mozirajongók részére a premierfilmek tartalmát ismertetni, rövid ajánlókat-kritikákat felolvasni nem ennek a médiumnak kéne. Arra ott vannak az internetes előzetesgyűjtő oldalak, kritikai oldalak, blogok. A mozi iránt felületesebben érdeklődőknek viszont az odavetett félmondatok, utalások nem adnak sok támpontot. Ráadásul az általam látott adásban az egyetlen nem aktuális premierfilmmel foglalkozó riport a Lúdas Matyi című, első, teljes egészében színes magyar film restaurálásával foglalkozik, csak úgy röpködnek a filmszakmai kifejezések, amelyek egy laikusnak nem mondanak semmit. A szövegek többször túl belterjesek.
Másrészt elgondolkodtató, hogy érdemes-e egy ilyen műsort az erős verbalitásra építeni. A képek pusztán illusztrációi a nyelvileg erős, markáns szövegeknek, ami nem szerencsés egy tévéműsor esetében. Arról nem is beszélve, hogy látványát tekintve roppant szegényes mind a főcím, mind a stúdió.
További probléma, hogy mintha nem sikerült volna belőni, hogy 25 percbe mennyi információt lehet és érdemes belesűríteni. Érdemes-e ennyi filmajánlót beletenni, nem kéne-e inkább a háttérjellegű beszélgetésre koncentrálni. Amelyekből tán kerülni kéne a 3 perces verziókat (Deák Dániel a facebook-film kapcsán ennyi időt kapott arra, hogy elhelyezze az alkotást a Fincher-életműben, és arra, hogy a dolog netes aspektusait is felvillantsa) – a Kolorádó Kid kapcsán elinduló 56-os filmekről való (egyébként alapvetően érdekesnek tűnő) eszmecsere Legát Tibor és Gőzsy Kati között erősen megszerkesztetten, lerövidítve kerül a néző elé. A régi magyar filmek DVD-kiadása kapcsán hiányoltam azt a kérdést, hogy miért az állam adja ki ezeket a filmeket.
Winkler Nóra máskor derűs, laza stílusa szerkesztői satuk között szenved, minden megszólalása előre megírtnak, sterilnek tűnik. Ha egy jelzővel kéne a Szélesvászont jellemezni, azt mondanám, fullasztó.
Több tér a dialógusnak, eszmecserének jót tenne neki, senki nem hiányolná, ha hárommal kevesebb ajánló lenne, de négy perccel többet kapnának egy téma kapcsán a beszélgetőtársak. És kissé kevésbé lekerekített, kevésbé publicisztikai szövegek is több levegőt hagynának szegény nézőnek. Még akkor is, ha ma a mozi kevesek szerelme.
