Trump elnök úr szereti, ha megünneplik a születésnapját. Ennek jegyében megállapodást kötött Iránnal. Egyrészt égető szüksége volt rá, hogy ne vezesse az országát egy újabb Vietnámba, másrészt már számára is egyértelművé vált, hogy téves az a, főleg az izraeliek által sugallt elképzelés, miszerint az iráni rezsimet könnyen és gyorsan meg lehet dönteni.
Ennek pont az ellenkezője történt: az iráni teokrácia erősebb lett, mint korábban. Irán pedig demonstrálta, hogy komoly geopolitikai szereplő: a Hormuzi-szoros lezárásával gyakorlatilag kontrollálni tudja a világ energiaellátásának jelentős részét.
Trump tehát június 14-én bejelentette, hogy az Iránnal kötött megállapodás létrejött. A Fehér Ház győzelemként próbálta eladni: Amerika lezárja a háborút, Irán visszalép, Hormuz újranyílik, az olajpiac megnyugszik, Libanonban elhallgatnak a fegyverek, a nukleáris kérdés pedig visszakerül a tárgyalóasztalra.
Nem békeszerződés született, hanem egy 60 napos végrehajtási keret. Az atomprogramról nem született végleges döntés. A magas dúsítású urán, az ellenőrzés mélysége, a dúsítás joga és a tartós szankciófeloldás mind a következő 60 nap tárgyalási anyaga maradt.
A csomag legfontosabb politikai pontja azonban Libanon volt.
A memorandum nemcsak az amerikai–iráni front leállításáról beszélt, hanem a katonai műveletek megszüntetéséről minden fronton – Libanont is beleértve. Ezzel Dél-Libanon kikerült abból a keretből, amelyben Izrael a saját biztonsági műveleti terének tekintette, és bekerült az amerikai–iráni alku végrehajtási feltételei közé.
Ez a feltétel azonnal érdekellentétbe helyezte az Egyesült Államokat és Izraelt.
