Amikor 2011. február 1-jén megérkeztem Kairóba, a kormány lekapcsolta az internetet. Csak a betárcsázós modemek működtek, és kofák járták körbe a belvárost a legfrissebb hírekkel. Órákat kellett várni, hogy az ember el tudjon küldeni egy képet, cikket. Éjjel meg jöttek a civil ruhás rendőrök és a felbérelt csőcselék szétverni a tüntetőket.
Ez a régi történet azért jutott az eszembe, mert
A jelenleg zajló tüntetések halálos áldozatainak száma meghaladja a százat. A teokráciában lekapcsolták az internetet: még a Starlinkkel is nehéz elérni a világhálót. Rendszeres letartóztatások és oszlatások vannak, miközben a Hámenei– és a Trump-rezsim egymást fenyegeti a közösségi médiában.
Irán jelenleg nem rendelkezik légvédelemmel, köszönhetően a korábbi izraeli-amerikai légitámadásoknak és célzott likvidálásoknak, így Trump nem véletlenül fenyeget amerikai légicsapásokkal, amennyiben a rezsim „bántja” a tüntetőket. Ami azonban bizonyos, hogy még az amerikai politikai elemzők sem biztosak abban, hogy egy esetleges amerikai fegyveres beavatkozás nem ellentétes hatást váltana-e ki, és zárná össze az iráni társadalmat a rezsimmel a külső fenyegetés ellen.
Ha nem így lenne, már becsapódtak volna a rakéták, és a rezsim ikonikus arcai, beleértve Khameneit ajatollahot is, a túlvilágról nézné az egyre durvulóbb tüntetéseket.
Erről azonban még nincs szó.
Akkor beszélhetünk forradalomról, ha a központi parancsokat elkezdik megtagadni a lánc végén. A diktatúra ugyanis akkor dől meg, amikor a kivezényelt katonák jobban félnek a parancsok végrehajtásának következményeitől, mint a rendszerrel való ellenszegüléstől. Akkor áll le a félelem gépezete, ami a világon bárhol fenntartja a diktatúrákat.
Tehát Iránban nincs forradalom. Legalábbis, amikor ezt a tárcát írom.
Ha forradalom lesz is, nagyobb kérdés, hogy ez mit jelent a világra nézve.
Egy sikeres forradalom az Iszlám Köztársaság ellen nem csak iráni belpolitikai kérdés ugyanis. A Közel-Kelet egyik legnagyobb állama mozdul el a helyéről, és vele együtt megremeg minden, amit az elmúlt évtizedekben regionális rendnek hívtunk:
- az olaj biztonságérzete,
- a proxyháborúk logikája,
- a fegyveres hálózatok pénzcsatornái,
- a nagyhatalmak rutinjai,
- sőt az a tévhit is, hogy a status quo örök.
