A Maduro-ügy ennek volt a főpróbája. A sajtóban a történet két verziója futott egymás mellett, mint két sínpár:
- az egyik oldalon egy szuverén állam vezetőjének elhurcolása,
- a másikon egy „nemzetközi bűnüldözési akció” kábítószerrel, terrorral, összeesküvéssel, vádpontokkal, bírósági jelenettel.
A különbség nem jogi árnyalat. A különbség az, hogy háborús cselekményt akarsz-e látni, vagy „rendteremtést”.
Trump kommunikációja ebben a logikában otthonos. Nem azt mondja, hogy területet akar, vagy rendszert váltani, hanem azt, hogy „biztonság” van és „fenyegetés”, „most kell lépni”. A Maduro elfogása utáni nyilatkozatokban is ez a hang volt: nem államokkal áll szemben Amerika, hanem veszélyes hálózatokkal; nem diplomáciai ügyet kezel, hanem bűnt. Ehhez pedig felhasznál minden díszletet: már zajlik a büntetőeljárás New Yorkban, Maduro túl is van az első bírósági megjelenésén.
Ez a keret azért fontos, mert később átvihető más helyzetekre is. A világ közvéleményének csak annyit kell megértenie: ha bűnügy, akkor az eszközök is mások. Ha bűnügy, akkor a szuverenitás szó halkabban szól. Ha bűnügy, akkor jöhet az „átmenet”, a „különleges művelet”, a „szükségszerűség”. Ehhez viszont kell egy kijelölhető „elkövető”: nem feltétlenül egy ország, hanem egy „hálózat”, egy „korrupt kör”, egy „külső befolyás alatt álló adminisztráció” – valami, amit a közönség bűnösnek tud elképzelni.
És, amikor ez a nyelv már működik, akkor elég egy térképet a kamerába tolni és a következő mondatot ráírni: „Kell Grönland”.
