Az Orbán-kormány számos politikai mítoszt ápol saját magáról, különösen a külpolitikában. Ezek egy része valamikor igaz volt, ám mára kevés maradt meg belőlük. A legnagyobb ilyen mítosz – ami egyben az Orbán-kormány külpolitikájának rafináltságát is szeretné alátámasztani – a pávatánc.
A pávatánc egzakt definíciója persze mindig hiányos volt. A gyakorlatban azt jelentette, hogy a kormány kettőt lép előre egy ügyben, feszegeti a határokat, majd, amikor ellenállást tapasztal, egyet visszalép. Kompromisszum születik, a kabinet látszólag meghátrált, valójában mégis előrébb van, mint a pávatánc előtt volt.
Most is azt mondom a külföldi diplomatáknak, hogy ne figyeljenek oda arra, amit mondok, egyetlen dologra figyeljenek, amit csinálok
– tudtuk meg még a kiszivárgott Wikileaks-táviratokból azt, hogyan látja Orbán Viktor a saját külpolitikáját. A magyar kormány mostani európai uniós politikáját is inkább ebben a keretben érdemes szemlélni.
A pávatánc lényege tehát az volna, hogy a magyar külpolitika feszíti a kereteket, túltolja a követeléseit, hogy aztán az ellenkező irányú nyomás után is a magyar érdekeknek jobban megfelelő végeredmény szülessen. Ha ez a stratégia ideálisan működik, akkor az a következménye, hogy egy ország sikeresen képviseli a saját érdekeit.
Ám ha közelebbről megnézzük, azt láthatjuk, hogy jó ideje nem működik a pávatánc.
