Február közepén a párizsi fellebbviteli bíróság úgy döntött, Nicolas Sarkozy volt francia köztársasági elnöknek fél évre börtönbe kell vonulnia (további hat hónap szabadságvesztést is kapott ezen felül, ám azt felfüggesztve). Az ítélet szerint a politikus illegális kampányfinanszírozást követett el még 2012-ben, egy pr-céget felhasználva rejtette el elnöki kampánya költségeinek valódi mértékét. A volt államfő ügyvédje azt nyilatkozta, hogy védence ártatlan, ezért fellebbez a legfelsőbb bírósághoz. Az eljárás évekig elhúzódhat, Sarkozy addig is szabadlábon védekezhet. A politikus az ítélethozatal után sietve távozott a bíróságról, és nem nyilatkozott a sajtónak.
Korábban már született jogerős ítélet is ellene. Azért ítélték három évre (abból egy év letöltendőre), mert illegális úton szerzett információkat egy bírótól különböző szívességekért cserébe. Ugyanakkor nem kellett börtönbe vonulnia, a büntetését otthonában, jeladóval a bokáján töltheti le. Sarkozy ellen nyomozás folyik több más ügyben is, ugyanis állítólag illegális pénzeket fogadott el Oroszországból és Moammer Kadhafi líbiai diktátortól is.
Közepes diákból a politika fenegyereke
Teljes nevén Nicolas Paul Stéphane Sarkozy de Nagy-Bocsa 1955-ben született Párizsban. Édesapja a magyar nemes, nagybócsai Sárközy Pál volt (előnevét a Bács-Kiskun vármegyei Bócsa községről kapta, ahol a család birtokai voltak), aki a második világháború alatt emigrált Franciaországba. Sarkozy gyerekként közepes tanuló volt, sőt a középiskolában bukdácsolt. Szülei ezért egy monacói magániskolába küldték, ott érettségizett. Ezután a Párizs-Nanterre-i Egyetemen tanult jogot. 1968-ban itt indult el a baloldali diáklázadás, ami mély hatást gyakorolt a fiatal Sarkozy nézeteire: elutasította a hatvannyolcas eszméket, és egy jobboldali diákszervezethez csatlakozott. Később beiratkozott az elitképzőnek számító Sciences Póra, ám a diplomáig ott már nem jutott el.
Egyetemi tanulmányai után ügyvédként kezdett tevékenykedni. Többek között Silvio Berlusconinak is dolgozott, akivel a jobboldaliság hasonló típusát honosították meg hazájuk politikai életében. Fiatalon önkormányzati képviselő lett, sőt 1983-ban polgármesterré is választották, az ország egyik legfiatalabb városvezetőjeként.
1993 és 1995 között költségvetési miniszter volt Jacques Chirac kormányában. Chirac szárnyai alá vette a fiatal Sarkozyt, aki később az utódja lett. Csatlakozott az UMP-hez (Szövetség a Népi Mozgalomért) a hagyományos, gaullista francia jobboldal fő politikai erejéhez. 2005-től Dominique de Villepin kormányában a belügyminiszteri tisztet töltötte be. Ebben a minőségében azon dolgozott, hogy a növekvő létszámú muszlim közösség hitéletét rendeljék alá egy hivatalos muszlim ernyőszervezetnek, amit az állam ellenőrizhet, és tárgyalhat azzal, hasonlóan a keresztény felekezetekhez. A multikulturális társadalmat elfogadó francia politikában ez nagy megütközést keltett. Bár Sarkozy a klasszikus, laicista, szekuláris érvelést használta,
A jobboldalon a kemény hang népszerűvé tette a fiatal politikust, főleg mivel 2005-ban a banlieuekban, a főleg bevándorlók lakta nyomornegyedekben lázongás tört ki, amit a belügyminiszter a kemény kéz politikájával tört le. Szigorította a fiatalkorú bűnelkövetők büntetési tételeit és a bevándorlás szabályait is.
A 2004-től az UMP vezetőjévé avanzsált Sarkozy a külvárosi lázongást nemcsak megoldani kívánta, de eszközként használni is bevándorláskritikus nézetei elfogadtatására. Egyebek között azt javasolta, hogy a migrációnak kvótákkal kellene gátat szabni. A kemény, újszerű hang eredményt hozott: 2007-ben megnyerte az elnökválasztást a szocialista Ségolene Royallal szemben.
Egyik első eredményeként Sarkozy sikeresen tárgyalta le francia túszok kiszabadítását kolumbiai gerillák fogságából. A Líbiában, koncepciós perben halálra ítélt bolgár ápolónők szabadon bocsátását is ő érte el, amikor egyezményt kötött Kadhafival. Líbia a segélyekért és kereskedelmi lehetőségekért cserébe nemcsak őket engedte el, de szigorúbban kezdte el felügyelni a szubszaharai térségből érkező migránsokat, így voltaképpen Európa határőrévé vált. A politikus tehát erényt kovácsolt a szükségből: ha már tárgyalni kellett a túszejtő diktátorral, akkor azt Franciaország és Európa javára fordította. Líbia segélyezését állandóvá tette, de cserébe elvárta a migrációs hullámok fékezését. Ennek letárgyalásában segítségére volt korábbi üzletfele és elvbarátja, Berlusconi is.
Gazdaságpolitikájában a liberális receptet követte. Ígéretéhez híven csökkentette az adókat, főleg a magasabb keresetűekét, és részben eltörölte az örökösödési illetéket. A 2008-as gazdasági világválság hatására azonban kénytelen volt intervencionista irányt venni. A külpolitikában atlantista, USA-, EU-, és Izrael-barát vonalat vitt, ezen felül azonban pragmatikusan viselkedett. Eleinte fékezni próbálta az arab tavasz eseményeit, főleg Tunéziában és Líbiában, amikor azonban a felkelések túlnőttek egy szinten, már pártolta a beavatkozást Kadhafi ellenében.
Eredményei ellenére 2012-ben a szocialista Francois Hollande legyőzte Sarkozyt az elnökválasztáson. Utóbbi ezért ideiglenesen távozott a politikából. 2017-ben lett végleges a visszavonulása, miután sikertelenül indult el a névváltoztatáson átesett konzervatív párt, a Republikánusok előválasztásán.
A francia politika dogmáit felforgató antiideológia
Nicolas Sarkozy egyszer kijelentette magáról, hogy
Az UMP és később a Republikánusok tagjaként elfogadta a gaullizmust, a hagyományos, domináns francia jobboldali ideológiát, azonban saját nézetrendszert is kialakított, amit „sarkozyizmus” néven emlegetnek. Fontos tudni, hogy a francia jobb- és baloldal vezető pártjai – legalábbis Emmanuel Macron színrelépéséig – a politikai paletta jelentős részét lefedő gyűjtőpártként működtek. A jobboldal aktuális gyűjtőpártjában a szuverenista szélsőjobboldaltól a hagyományos gaullistákon át a liberálisokig sokan képviseltették magukat.
Sarkozy alapvetően a párt jobbszárnyához, de nem a jobbszélhez tartozott. A szuverenistákkal ellentétben következetes támogatója volt a mélyebb európai integrációnak. Elnöksége alatt el akarta fogadtatni az EU alkotmányát a franciákkal, sikertelenül. Viszont sok tekintetben szemben állt a mérsékeltebb Chirackal, egykori mentorával. Voltaképpen a tanítványból a volt elnök ellenpólusa lett a jobboldalon belül, és a radikális változás szükségességét hangsúlyozta.
Nézeteinek egyik fő sarokköve a gazdasági neoliberalizmus volt. Franciaországban viszonylag bőkezű jóléti állam működik, ott az egyik legszélesebb a sztrájkjog, a szakszervezetek pedig komoly befolyással bírnak emiatt, a (radikális) baloldal segítségével olykor erőszakos demonstrációkkal védik meg előjogaikat. Ráadásul a francia jobboldalon is van hagyománya a gazdaság állami kontrolljának, a védvámoknak, illetve a szociális államnak. Sarkozy ezt a tabut törte meg, amikor az adók csökkentését és a jóléti állam, elsősorban a segélyezés reformját tette meg egyik fő céljának.
Ez a radikalizmus és tabudöngetés gyakorta enyhe személyi kultusszal társult. Egyes elemzők a bonapartizmushoz, míg mások egyenesen a jakobinizmushoz hasonlították a sarkozyizmust. Az ideológiának része a nemzetállam előtérbe helyezése, ugyanakkor az Amerika- és Izrael-barát, euroatlantista külpolitika is. Úgy is lehet fogalmazni, hogy a sarkozyizmus nem kimunkált ideológia, hanem inkább antiideológia, aminek lényege a megalvadt struktúrák és kulturális tabuk megbolygatása. Ezért is hasonlítják Berlusconihoz, aki az olasz jobboldalon vitt végbe hasonlóan radikális reformokat.
Sarkozy ideológiai örököse leginkább a centrumhoz nála közelebb álló Emmanuel Macron, aki maga is célul tűzte ki a francia versenyképesség javítását. A munka törvénykönyvének liberalizálása és más reformjai kiváltották kiváltották a sárgamellényesek haragját, és hatalmas sztrájkokhoz és tüntetésekhez vezettek a szakszervezetek részéről is. A bevándorlást korlátozó törekvései eleinte csupán azt a célt szolgálták, hogy kifogják a szelet Marine Le Pen vitorlájából, mára azonban a macronizmusnak integráns része lett a túlzott multikulturalizmus elleni fellépés. Azt, hogy Macron bizonyos értelemben Sarkozy politikai örököse, mi sem mutatja jobban, mint hogy Sarkozy támogatta az elnök 2022-es újraválasztását, sőt olykor tanácsokat is ad neki és kormánytagjainak, a minap pedig egy díszvacsora vendége volt a francia elnöki hivatalban.
Sarkozy ideje alatt a hagyományos politika nem formálódott át, így nem erősödtek meg a szélsőségesek sem, ám az elnöknek 2012-ben nem sikerült újráznia az elnöki székben, ráadásul gazdasági liberalizmus ellenére az ország adósságállománya nőtt, igaz, emiatt főként a gazdasági világválság okolható. Macron ezzel szemben számos reformfolyamatot állított pályára, elég a nyugdíjkorhatár emelésére gondolni. Radikális programja azonban politikai értelemben lángba borította az országot, és sok franciát a szélsőjobbos Le Pen, illetve a Jean-Luc Mélenchon vezette radikális baloldal karjaiba lökött. Tény azonban, hogy Macront ennek ellenére újraválasztották a második ciklusra, és a hagyományos gyűjtőpártok uralmát is megtörte. Jelenleg is a francia nemzetgyűlés messze legerősebb formációja Macron pártja, a 2016-ban a semmiből létrehozott Reneszánsz, még akkor is, ha legutóbb elvesztette a többségét.
Bár Sarkozy 2017-ben visszavonult a hivatásos politizálástól, továbbra is erős a befolyása a francia jobboldalon, és különösen jó kapcsolatot ápol az európai vezetők közül Orbán Viktorral, akivel 2022-ben a Bajnokok Ligája döntőjét nézték együtt Párizsban, tavaly pedig az ukrajnai háborúról és európai politikai ügyekről tárgyaltak. Hatása Macronra vitathatatlan, és még a börtön árnyékában is ott van a politikai sakktáblán.
