A Hamász októberi 7-ei támadása óta újabb véres fejezet kezdődött Izrael és Palesztina évtizedek óta tartó konfliktusában. Október 7-én a terrorcsoport tagjai betörtek Izrael területére, brutális mészárlást rendeztek, majd több száz fogollyal visszatértek a Gázai övezetbe. Izrael azóta a Hamász elpusztításán dolgozik, Benjamin Netanjahu miniszterelnök több ízben kijelentette, hogy addig folytatják a harcot, amíg az utolsó terrorista is holtan végzi. „A többi országnak is meg kell értenie, hogy nem lehet egyszerre támogatni a Hamász felszámolását, és ezzel egyidejűleg a háború végét is követelni. Ez ugyanis lehetetlenné tenné az iszlamista szervezet megsemmisítését” – jelentette ki még decemberben az izraeli kormányfő.
A válaszcsapások megindítása óta viszont egyre több az olyan hang, amely Izrael felelősségét firtatja a konfliktus elmérgesedésében. A háború kirobbanása óta a Hamász és a velük együtt harcoló palesztin szélsőségesek becslések szerint 1200 izraelit öltek meg, és körülbelül 250 túszt ejtettek, közülük néhányat azóta szabadon engedtek. Ezzel szemben az izraeli erők támadásainak már több mint 23 ezer palesztin esett áldozatául a Gázai övezetben, közel kétmillió ember kényszerült a lakóhelye elhagyására, mindemellett megrongálták vagy teljesen lerombolták a térségben lévő otthonok közel 70 százalékát.
Az elmúlt hónapokban nemzetközi szervezetek és nemzeti kormányok is figyelmeztették Izraelt, hogy tartsa be a nemzetközi jogot, olyan messzire viszont egyetlen ország sem ment még, mint a Dél-Afrikai Köztársaság: az afrikai állam a tavalyi év utolsó napjaiban eljárást indított Izrael ellen a hágai Nemzetközi Bíróságon, mert
Dél-Afrika keresete megosztja a közvéleményt: az 57 államot tömörítő Iszlám Együttműködés Szervezete üdvözölte a lépést, Izrael nyugati szövetségesei azonban elítélik a dél-afrikai beadványt – igaz, a belga minszterelnök-helyettes, Petra De Sutte például úgy nyilatkozott, támogatná, hogy országa csatlakozzon az Izrael elleni bírósági eljáráshoz. Netanjahu azzal érvel, hogy akcióik nem a palesztin nép egésze, hanem a Hamász ellen irányulnak, elhatárolódott továbbá azon izraeli kormánytagok szélsőséges megnyilvánulásaitól, akik a Gázai övezet végleges megszállását szorgalmazták, vagy arról elmélkedtek, hogy a konfliktus feloldásának megoldása lehet az is, ha atomot dobnak Gázára – erről Amihai Eliyahu izraeli örökségvédelmi miniszter beszélt.
Izrael és Dél-Afrika: egyszer fent, egyszer lent
A dél-afrikai keresetet első körben „undorodva” utasította vissza Izrael, és vérvádat emlegetett – utalva azokra a rágalmakra a középkorból és a kora újkorból, amikor zsidókat azzal vádoltak, hogy keresztény gyermekeket gyilkolnak meg, hogy a vérüket rituális szertartásokhoz használják fel. Ennek ellenére Izrael jelezte, hogy képviselteti magát a január 11-én kezdődő meghallgatásokon, Netanjahu az ország egyik kiemelkedő jogászát, az izraeli legfelsőbb bíróság nyugalmazott elnökét, Aharon Barakot küldte Hágába, hogy képviselje az ügyüket.
Évtizedekre visszatekintve az látszik, hogy Izrael és Dél-Afrika a kezdetek óta rapszodikus viszonyt tart fenn egymással.
1947-ben a Dél-Afrikai Unió is ott volt azon 33 ország között, melyek megszavazták az ENSZ tervét egy független zsidó állam létrehozásáról Palesztinában. Miután Izrael 1948. május 24-én kikiáltotta függetlenségét, nem telt el két hét, és a dél-afrikai kormány elismerte az új államot. Újabb két nappal később viszont az addigi miniszterelnök, Jan Smuts (aki tábornokként az I. világháború végén Magyarországon is megfordult, amikor Kun Bélával tárgyalt Lloyd George brit miniszterelnök megbízásából a békefeltételekről az antant nevében) elvesztette a választásokat.
A fehér-nacionalista Nemzeti Párt jutott hatalomra, ezzel pedig megkezdődött az apartheid mozgalom kiépítése Dél-Afrikában. A fehér kisebbség elnyomó gyakorlatát nem nézték jó szemmel a szomszédos, sorban függetlenedő fekete-afrikai államok, így Dél-Afrika amellett, hogy rendre a nemzetközi kritikák kereszttüzében találta magát, regionálisan is kezdett elszigetelődni, így új szövetségesek után kellett néznie – az egyik ilyen lett Izrael. A két ország kapcsolata egyre inkább elmélyült, még akkor is, amikor az apartheid miatt újra meg újra elővették Dél-Afrikát az ENSZ-ben. Izrael ezekben az időkben igyekezett nem állást foglalni a szövetségesét érintő ügyekben, és nem sietett elítélni annak visszaéléseit, ugyanakkor figyelt arra, hogy ne adja semmilyen jelét annak, hogy támogatja a dél-afrikaiak elnyomó rendszerét.
És bár a felszínen rendre akadtak súrlódások, a háttérben a kapcsolat nagyon is élénk volt a két ország között:
Mindez annak ellenére zavartalan volt, hogy a dél-afrikai vezetéstől nem volt idegen az antiszemitizmus ezekben az időkben. 1976-ban például John Vorster személyében (aki pozíciójából fakadóan Jeruzsálemben is járt baráti látogatáson hivatali ideje alatt) olyan miniszterelnöke volt az országnak, akit a II. világháború idején internáltak, mert a nácikkal szimpatizált, és tagja volt egy fasiszta milíciának is, ami zsidók ingatlanjait égette fel. Ez ekkor nem számított, annál is inkább, mert közben mind Izrael, mind Dél-Afrika hasonló módon azonosította saját rendszere legfőbb ellenségét, akik ellen hasonló módon szándékoztak fellépni: Izrael esetében ez volt a Palesztinai Felszabadítási Szervezet (PFSZ), ami napjainkban is a leginkább képviseli a palesztin államiságot; Dél-Afrika esetében pedig ott volt az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) nevű párt, soraiban a később bebörtönzött, majd megdicsőült Nelson Mandelával. A bűnbakképzés legnagyobb eredménye végül éppen az lett, hogy a PLO és az ANC egymásra talált, és a mai napig egymás fontos szövetségesei.
A kilencvenes évekre a rendszer megrogyott, a Nemzeti Párt elkezdte sorban megszüntetni a rendszer alapjait képező törvényeket, 1994-ben pedig szabad választásokat tartottak az országban, amin az ANC és Mandela diadalmaskodott. Ez pedig fordulatot jelentett Izrael és Dél-Afrika kapcsolatában.
„Szabadságunk nem teljes a palesztinok szabadsága nélkül”
Amikor Mandela 1990-ben kiszabadult a börtönből, az első nemzetközi vezető, akivel találkozott, Jasszer Arafat, a PFSZ akkori vezetője volt, akit Mandela a harcostársának nevezett, ezzel is aláhúzva, hogy kapcsolatuk szilárdabb, mint valaha. „Szabadságunk nem teljes a palesztinok szabadsága nélkül” – mondta egy alkalommal a későbbi Nobel-békedíjas elnök.
A dél-afrikai rendszerváltás óta a palesztin kérdés meghatározó külpolitikai téma maradt az országban, ami a lakosság számára is fontos, szimbolikus jelentéssel bír.
Hasonlóan érvelt a bíróságon a meghallgatások első napján Max Du Plessis, az afrikai államot képviselő ügyvédcsapat egyik tagja. Ő azt igyekszik alátámasztani, hogy egyes jelentések szerint Izrael maga is apartheid állammá vált, és talán épp a dél-afrikaiaktól leste el a rendszer fortélyait.
Az utóbbi harminc évben a korábban közös eszméket valló két állam egyre inkább eltávolodott egymástól. A nemzetközi színtéren is rendre szembe kerülnek egymással a felek, köszönhetően annak, hogy Dél-Afrika rendszeresen bírálja a palesztinokkal szembeni izraeli fellépést. A két ország viszonyában (egészen tavaly decemberig) 2018 jelentette a mélypontot, amikor Dél-Afrika a tel-avivi nagykövetségét „összekötő hivatallá” minősítette vissza, jelezve, hogy a kétoldalú kapcsolat leépítésére törekszik. Tette mindezt azok után, hogy az izraeli hadsereg a Gázai övezetben több mint kétszáz palesztin tüntetőt ölt meg egy tüntetéssorozat alkalmával, többnyire fegyvertelen civileket. Pretoria ekkora az izraeli kormányt és hadseregét az emberiség szégyenfoltjának nevezte.
A gázai háború eszkalálódása után az afrikai ország visszahívta diplomatáit Izraelből, a fokvárosi parlament pedig határozatot fogadott el, amelyben felszólította a kormányt, hogy zárja be az izraeli nagykövetséget, és függesszen fel minden diplomáciai kapcsolatot Izraellel, amíg nem lesz tűzszünet a Gázai övezetben, és Izrael nem kötelezi magát arra, hogy tárgyalásokat folytasson „egy igazságos, fenntartható és tartós békéről” a palesztinokkal. Mindezt megfejelte Cyril Ramaphosa dél-afrikai elnök a múlt hónapban azzal, hogy kijelentette, a kormánya továbbra is támogatni fogja a palesztinokat, akik szerinte
több mint hét évtizede szenvedik el az apartheid típusú brutális megszállást.
Nem mindenki boldog Dél-Afrikában sem
A mostani bírósági kereset újabb mélypont a két ország kapcsolatában, azt azonban valószínűleg a dél-afrikai fél is sejti, hogy Izrael nem fog ettől megrogyni. A keresetet tárgyaló Nemzetközi Bíróság a szintén hágai székhelyű Nemzetközi Büntetőbírósággal ellentétben országok közötti vitás ügyekben dönt és tesz ajánlásokat mint az ENSZ elsődleges bírói szervezete, nem ítélhet el és zárathat börtönbe konkrét személyeket. Ezen felül, bár a bíróság döntése ellen nem lehet fellebbezni, a szervezet hatásköre nem ér el addig, hogy be is tartassa a meghozott ítéletet. Nem olyan rég Oroszország ellen is indult egy hasonló eljárás, aminek a végén a Nemzetközi Bíróság felszólította Moszkvát, hogy hagyjon fel az ukrán invázióval, a háború viszont természetesen nem ért véget ennek hatására. Izraelt ezzel együtt nem tüntetné fel jó színben, ha figyelmen kívül hagyná az ENSZ bíróságának döntését. Ám amikor erről kérdezték az ország uniós nagykövetét, Haim Regevet, ő nem adott konkrét választ arra, hogy Izrael felhagy-e a háborúzással, ha a bíróság arra kötelezi. „Bízunk az ügyünkben” – mondta szűkszavúan a diplomata a Politicónak.
A bírósági ügy akár évekig is elhúzódhat, arra viszont jó esély van, hogy néhány héten belül döntést hoznak ideiglenes intézkedésekről, akár fel is szólíthatják a feleket a harcok abbahagyására. Dél-Afrikában is ebben bíznak – igaz, nem mindenki.
A helyi zsidó közösségeket ugyanis felháborította a kormány keresete. Dél-Afrika főrabbija, Warren Goldstein azzal vádolta a kormányt, hogy Irán szövetségeseként jár el, és segédkezik az araboknak abban, hogy elpusztítsák a zsidó államot. A dél-afrikai Zsidó Képviselők Tanácsa ezt megfejelte azzal, hogy a kormány megalázza magát a nemzetközi színtéren, és „nem szégyelli a nemzetközi bíróságokat politikai célokra felhasználni”. A kritikákra a kormányzó párt egykori képviselője, a szintén zsidó származású Andrew Feinstein reagált, képmutatással vádolva a dél-afrikai zsidóközösség egy részét.
„A főrabbi és a Zsidó Képviselők Tanácsa soha nem kritizált semmit, amit Izrael tett, amióta az eszemet tudom. Itt nem olyan emberekről van szó, akik az erkölcsi integritás pozíciójából beszélnek” – mondta a korábbi politikus, majd a fenti állítással kapcsolatban úgy nyilatkozott:
Semmilyen módon nem látom, hogy ez hogyan alázza meg Dél-Afrikát. Sőt, szerintem éppen az ellenkezőjét érjük el ezzel. A zsidó közösségek egy részének a vezetői viszont lehet, hogy ezt teszik magukkal, amikor kritikátlanul támogatják Izrael minden tevékenységét.
Magyar oldalról egyelőre csak Szijjártó Péter szólalt meg a külügy képviseletében az ügyről, kijelentve, hogy ahogy az eddigiekben is, úgy a magyar kormány ebben a kérdésben is Izrael mellett áll. „Egy terrortámadást elszenvedő országot vádolni népirtással nyilvánvalóan nonszensz. Magyarország álláspontja változatlan, kiállunk Izrael önvédelemhez fűződő joga mellett” – üzente meg a külügyminiszter.
