Nagyvilág

Kordában tudja-e tartani Dél-Korea északi szomszédját atomarzenál nélkül?

Dzson Hon Kjun / EPA / MTI
Dzson Hon Kjun / EPA / MTI
Dél-Korea is megosztott abban a tekintetben, hogy mit, és hogyan kellene tenni Észak kapcsán. A helyzetet bonyolítja, hogy egyre több fiatal egyszerűen elutasítja az újraegyesítés elvi gondolatát is. Nekik már a megosztottság a realitás. Az azonban, hogy Északot „napfénnyel”, vagy elrettentéssel kell-e kezelni, a fenyegetés tényén nem változtat. Phenjan agresszív politikája az elsődleges realitás. Éppen ezért a haderőfejlesztés fontosságát, különböző mértékben, de minden politikai erő elismeri. Kína erősödése, Peking és Phenjan várható felbátorodása a putyini agresszió és a Tajvan körüli kötélhúzás kapcsán, valamint Észak-Korea és Oroszország barátkozása mindezt csak égetőbbé teszi. Éppen ezért Dél-Koreában a jövőben is fokozódó hadseregfejlesztésre számíthatunk.

A The Wall Street Journal nemrég arról írt, hogy Dél-Korea hadserege, évtizedek óta először, katonai parádét tartott Szöulban. Az amerikai lap szerint az ázsiai ország ballisztikus rakétákat, kétéltű harci járműveket és drónokat is felvonultatott az erődemonstrációnak beillő eseményen. Ez nem független attól, hogy a két Korea kapcsolata az utóbbi időben egyre inkább elmérgesedik.

„Hadseregünk azonnal megtorol bármilyen észak-koreai provokációt” – mondta Jun Szogjol, Dél-Korea jobboldali elnöke a parádén. Az országban utoljára 2013-ban tartottak katonai felvonulást, ugyanis az előző államfő, a balliberális Mun Dzsein, az észak-koreai kormánnyal folytatott béketárgyalások érdekében háttérbe kívánta szorítani az ilyen erődemonstrációkat.

Dzson Hon Kjun / EPA / MTI Dél-koreai katonák menetelnek Szöul belvárosában 2023. szeptember 26-án.

Az erődemonstráció egyik apropója az lehet, hogy Észak-Korea vezetője, Kim Dzsongun nemrég Oroszországba utazott, ahol találkozott Vlagyimir Putyin, orosz elnökkel. A politikusok valószínűleg a két ország katonai együttműködésről is tárgyaltak. Válaszul a dél-koreai elnök az ENSZ Közgyűlésének legutóbbi ülésén kijelentette: kormánya „közvetlen provokációként” fog tekinteni Moszkva és Phenjan együttműködésére. Jun elnöksége alatt az ország erősítette az együttműködést az Egyesült Államokkal és Japánnal is a ballisztikus rakéták fejlesztése, és a közös hadgyakorlatok terén.

Csun Inbum, a különleges erők volt parancsnoka arról beszélt, hogy a katonai felvonulás jó alkalom emlékeztetni a dél-koreaiakat a nemzetbiztonság fontosságára:

Lehet, hogy egy liberális és demokratikus társadalom vagyunk, de van egy aktív ellenségünk.

Észak-Koreával az ország hivatalosan még mindig hadban áll (esetenként fegyveres összecsapások is történnek), emellett Dél-Koreára az Észak-Koreát támogató Kína is veszélyt jelent. Bár ez kevésbé közvetlen katonai, mint inkább politikai és gazdasági fenyegetés, ütőképes hadereje, főleg haditengerészete miatt Dél-Korea Kínát katonai szempontból is a veszélyforrások közé sorolja. Az országot tehát alapvetően folyamatos, többoldalú (tengeri és szárazföldi) fenyegetés éri.

Dél juntái és Észak istenkirályai: a történelmi háttér

A „két Korea” megosztottsága köztudott tény. Dél-Korea jelenlegi államformája liberális, ám prezidenciális demokrácia, hivatalos neve pedig Koreai Köztársaság. Tőle északra az általában csak „Észak-Korea” néven emlegetett Koreai Népi Demokratikus Köztársaság található (magyar rövidítése: „Koreai NDK”).

Korea persze nem saját jószántából létezik két darabra vágva. 1945-ben, a vereséget szenvedő Japán által 1910 óta kvázi gyarmatként uralt félszigetet ugyanis a szovjetek és az amerikaiak felosztották egymás között. Délen az amerikaiak – az állam területén azóta is jelentős amerikai haderő állomásozik, Dél-Korea fennállása óta az USA szövetségese –, északon a szovjetek rendezkedtek be. Észak-Koreában Kim Ir Szen került hatalomra, akinek születését a hivatalos állami mitológia szerint csodák jövendölték meg. Ő moszkvai mintára kommunista pártállamot és szocialista tervgazdaságot alakított ki. Az évtizedek során azonban – legkésőbb a 90-es évekre, tehát a Szovjetunió felbomlását követő időszakra tehetően – az országban egy, a sztálinizmusnál is keményebb, az államot uraló Kim-dinasztia félisteni kultuszára építő bizarr és totális diktatúra alakult ki.

JIJI PRESS / AFP Kim Ir Szen

A különös, egyesek szerint inkább vallásként leírható „Dzsucse”-eszme bevezetése előtt az ország egyfajta „ázsiai gulyáskommunizmusként” funkcionált. Ezért a korai Kim-korszakra ma is sokan nosztalgiával tekintenek. Nemcsak a jólét miatt: Észak ugyanis ekkoriban fejlettebb és gazdagabb volt, mint Dél. Később azonban az ország egyre bezárkózóbb és szegényebb lett. A 90-es években, tehát már a hatalmat apjától, Kim Ir Szentől megöröklő Kim Dzsong Il uralma alatt, bevezették a „Szongun”-politikát, azaz a hadsereg előtérbe helyezését. Minden forrást a katonaság fejlesztésére összpontosítottak. Innentől gyakorivá váltak az éhínségek, pláne, hogy már Moszkvából sem jött segítség.

A másik országrészben ellentétes folyamatok játszódtak le. Dél-Korea az ’50-es években a világtól elzárkózó katonai diktatúra volt, gazdaságilag lemaradva az északi országrésztől. A ’70-es években, Pak Csong Hi – aki az előző, szintén katonai diktatúrát váltotta – elnöksége alatt azonban az ország az ázsiai fejlesztő állam modelljét vette át. Ez az összes, a hidegháború alatt megerősödő kelet-ázsiai gazdaság, azaz az úgynevezett „kis tigrisek”, modellje, amelynek keretében a családi tulajdonban levő nagyobb cégeket (az ún. csebolokat) államilag bőven dotálták, ám cserébe technológiai fejlesztésre, és exportra ösztökélték őket. A szédületes gazdasági fejlődéshez a 90-es években demokratizálódás társult. Mára Dél-Korea Ázsia egyik leggazdagabb és legdemokratikusabb államává vált.

A két országrész szinte születésük óta folyamatosan háborúban áll. 1950-ben Észak lerohanta Délt, ezzel megkezdődött a koreai háború, a hidegháború első nagyszabású fegyveres összecsapása. A gyenge és rosszul felszerelt déli haderőt a szovjetek és kínaiak által jól ellátott és kiképzett északiak Puszan városáig, azaz a félsziget majdnem legdélibb pontjáig, verték vissza. Ezután, az ENSZ égisze alatt érkező amerikai és más erők segítségével a dél-koreaiak kerültek fölénybe, a kínai határ közelébe szorítva a kommunistákat. Ezt azonban már Peking érezte fenyegetésnek, ezért „önkéntesek” tömegeit küldte az észak-koreai sereg megsegítésére.

NATIONAL ARCHIVES / NATIONAL ARCHIVES / AFP Az 1950. július 18-i fényképen az amerikai hadsereg katonái a koreai háború idején.

A két Korea külföldről támogatott erői ekkor patthelyzetbe kerültek. 1953-ban belátták a fegyveres konfliktus kilátástalanságát, és Panmindzsonban fegyverszünetet írtak alá. Az egyezmény nem teremtett békét, ám a fegyveres konfliktust befagyasztotta, a frontvonalon pedig egy hermetikusan lezárt vasfüggöny jött létre. A két ország azóta sem írta alá békeszerződést, Észak-Korea pedig gyakran provokál ki kisebb fegyveres összecsapásokat.

Össztűz észak felől: Dél-Korea hadserege és az északi fenyegetés

Dél-Korea rendelkezik a világ egyik legnagyobb és legerősebb hadseregével. A Koreai Köztársaság Fegyveres Erőit (ROK) közel

  • félmillió aktív
  • és több mint hárommillió tartalékos katona alkotja.

Az ország hadseregét 1948-ban hozták létre. A megszálló amerikaiak eleinte csupán rendfenntartó és a belső stabilitást biztosító erőként tekintettek a ROK-ra, amelyet ehhez mérten szereltek fel.

A szovjetek azonban az északiak hadseregére már a kezdetektől, mint hidegháborús sakkfigurára számítottak, ezért azt modern fegyverekkel látták el. Mivel a ROK súlyos veszteségeket szenvedett el a sokkal nagyobb, és jobban kiképzett észak-koreai erőktől, így a koreai háború (1950-1953) után Szöul, amerikai segítséggel, nagyszabású hadseregfejlesztésbe kezdett.

A vietnami háborúban már eredményesen vettek részt a déli seregek. A 70-es évekig masszív anyagi és kiképzésbeli támogatást kaptak az amerikai hadseregtől, ami meghozta az eredményt. Ekkor azonban, Park katonai diktatúrája alatt, az állam célul tűzte ki, hogy az ország önállóan is képes legyen megvédeni magát, illetve, hogy a hadiipara is önellátó legyen. A „jaju gookbang” néven ismert önállósodási politikát az váltotta ki, hogy az USA kivonta néhány csapattestét a félszigetről.

Az új irányvonal sikeresnek bizonyult. Az 1990-es évekre már a saját használatú katonai eszközök 70 százalékát Dél-Koreában gyártották. A reformok az ország demokratizálódása alatt is folytatódtak. Mivel az ország szinte alapítása óta katonai diktatúrák irányítása alatt állt, amikor a változások a hadsereget negatívan érintették, a tábornokok képesek voltak ellenállást kifejteni. A haditengerészet például még a 90-es években is egészen sokáig blokkolt néhány reformot.

Áramvonalasítástól a déli atombombáig: haderőreformok

Alapvetően elmondható, hogy Dél-Koreában a jobboldal a militaristább, míg a baloldal a pacifistább. A baloldali No Muhjon elnök a 2000-es évek elején például a hadsereg áramvonalasítására tett javaslatot. A reformcsomag egy kisebb, ám technikailag fejlettebb, és felkészültebb haderőt tűzött ki célként.

I Mjongbak elnök azonban, bár a jobboldali párthoz tartozott, már kifejezetten a katonai büdzsé megvágására, és a kötelező katonai szolgálati idő leszállítására tett javaslatot. Egy váratlan esemény viszont közbeszólt. Miután 2010-ben, a Jonpjong-szigetnél Észak-Korea fegyveres támadást hajtott végre, és déli erőkre lőtt, I Mjongbak is haderőfejlesztésre kényszerült.

AFP Jonpjong-szigetéről felszálló füst 2010. november 23-án, miután Észak-Korea fegyveres támadást hajtott végre.

A következő baloldali elnök, Mun Dzsein a haderő leépítése helyett inkább a korrupció és pazarlás felszámolására, illetve a hadsereg civil kontrolljának erősítésére fókuszált. Az ország hadereje azonban jelenleg is reformon esik át. A kormány többek között el akarja érni, hogy a haditengerészete képes legyen globális cselekvőképességre is (ún. „blue-water navy”).

Jun Szogjol jelenlegi elnök, aki a nacionalista és jobboldali párt tagja, mandátuma még öt évig tart, ha nem bukik bele valamilyen botrányba, ami az országban nem ritka. Militaristább hozzáállását jól mutatja a fentebb ismertetett katonai parádé is. A haditengerészet fejlesztése, a reformok folytatása, és a hadsereg láthatóbbá tétele mellett Jun még azt is megpendítette: Dél-Koreának atomfegyverre lenne szüksége. Reálisabb céljai közé tartozik, hogy fejlessze az esetleges északi rakétatámadások elleni légvédelmet, beleértve a megtorlóakciókat is. A kormány hivatalos nemzetbiztonsági stratégiája, kissé paradox módon, „atomfegyvermentes Koreát” irányoz elő, értve ezalatt Észak, akár kényszerített, leszerelését.

Az országban az is égetően szükségessé teszi a reformokat, hogy a kommunista szomszéd egyre több fronton támad, és nem feltétlenül területi értelemben. 2022- ben Észak-Korea öt drónt volt képes a déli légtérbe juttatni, ebből az egyik Szöult is megközelítette. Dél-Korea ugyanis jelenleg csak korlátozottan képes kisebb drónokat időben észlelni és semlegesíteni. Ez pedig komoly kihívás az ország biztonságára nézve.

Észak-Korea a 90-es években megváltoztatta katonai doktrínáját. Szovjet segítség híján nem reménykedhetett egy territoriális háború sikeres megvívásában. Ezért nagy hatótávolságú rakétákra, köztük nukleáris töltetekre, vegyi és egyéb tömegpusztító fegyverekre szakosodott Észak-Korea nukleáris tölteteinek száma 30 és 40 közöttire tehető, emellett évi 6-7 további atombomba előállításához elegendő nyersanyaggal rendelkezik. Eddig hat nukleáris tesztet hajtottak végre. Phenjannak emellett jelentős mennyiségű vegyi-, és biológiai fegyvere is van.

Kiderült, hogy bár Dél-Korea globálisan is erős haderőt tudott felállítani, ez azonban főleg a három hagyományos fegyvernemre (szárazföldi erők, légierő, és hadiflotta) koncentrált. A 2020-as évek elejére világosság vált, hogy az északi fenyegetéssel szemben csak komoly technikai változások árán vehetik fel a versenyt. Jun elnök éppen ezért fejlesztené a légvédelmet, és ezért kacsingat az atombomba felé is.

Napfény, vagy kemény kéz?

Mindezeket azért is fontos megemlíteni, mert szerepet játszanak Dél-Korea katonai doktrínájának alakulásában is. Ez a doktrína más országokhoz képest azonban nagyon erősen átpolitizált. Dél-Koreát a 90-es évek demokratizálódási folyamatáig irányító jobboldal a Phenjannal szembeni kemény, esetlegesen katonai, fellépés híve. Ez azt is magában foglalja, hogy szerintük egy, a jövőben elképzelhető koreai újraegyesítés kizárólag a kommunista rezsim teljes elpusztításával jöhet létre.

Mindez abból is eredeztethető, hogy a jobboldal a koreai háború és a hidegháború antikommunista, militáns légkörében jött létre, valamint abból a tényből, hogy a mai jobboldali pártok elődei főként a katonai diktatúra alatt alakultak. Jun elnök pártjának története például visszavezethető a Parkot megpuccsoló, ám a diktatúrát megtartó katonai klikk fedőszervére, a Demokratikus Igazságpártra, amely a demokratizálódásig Dél-Korea teljhatalmú állampártja volt. A koreai konzervatívok hozzáállása Észak-Koreához tehát az antikommunizmus, az elrettentés, és a keményvonalas fellépés alapján áll.

KCNA / EPA / MTI A KCNA észak-koreai állami hírügynökség által 2023. szeptember 28-án közreadott kép Kim Dzsongun első számú észak-koreai vezetőről, a Koreai Munkapárt főtitkáráról a párt Központi Bizottságának kilencedik, szeptember 26-án és 27-én megrendezett kétnapos ülésén Phenjanban.

Meggyőződésük, hogy Észak-Koreát nem lehet a közeledés és engedmények árán reformokra sarkallni. Ezért arra fókuszálnak, hogy elrettentsék őket a provokációktól. Éppen emiatt a jobboldal nagyobb híve a hadsereg fejlesztésének, és a koreai-amerikai szövetségesi viszonynak.

A baloldal azonban merőben másképp áll a kérdéshez. Dél-Korea baloldali és liberális pártjai a katonai diktatúra ellen tüntető civil-, és diákmozgalmakból nőttek ki. Éppen ezért alapvetően bizalmatlanok a hadsereggel szemben és kevésbé militaristák, ennek megfelelően pedig inkább hajlanak a békülésre Phenjannal.

A köznyelvben „napfény politika” néven ismert elképzelés szerint békés újraegyesítésre van szükség, mely a gazdasági nehézségekkel küzdő Észak megsegítse, illetve a két ország közötti együttműködés serkentése nyomán jöhet létre. Ez a politika Mun Dzsein elnöksége alatt érte el a csúcspontját, aki többször is a legmagasabb szinten találkozott az észak-koreai vezetőkkel.

Eszerint a politika szerint Észak-Koreában reformra, és nem rendszerváltásra, pláne nem erőszakos rendszerváltásra, van szükség. Ezt pedig Phenjan tudtára kellene adni, különböző gesztusokkal, annak érdekében, hogy a diplomáciai közeledés működjön. Az irányvonal legitimitását pedig az adta, hogy – támogatói szerint – világosan látszik: Észak-Korea nem fog a közeljövőben összeomlani, hiába vonták szinte teljes nemzetközi blokád alá. Éppen ezért a békés egyesítésre kell fektetni a hangsúlyt, amely azt is jelenti, hogy az újraegyesítésnek valóban két egyenlő fél között kellene létrejönnie, nem pedig úgy, hogy Dél bekebelezi Északot. Jól látszik, hogy a koreai liberálisok Willy Brandt, egykori nyugatnémet kancellár „Ostpolitik”-ját tekintették példának, aki szerint javítani kellett Kelet-, és Nyugat-Németország viszonyát.

A két Korea megbékélésének irányában történtek és történnek lépések, igaz, ezek legfeljebb tyúklépésnek tekinthetőek. Észak és Dél 1972-ben aláírtak egy kölcsönös egyetértési megállapodást, amelyben hosszú távon az egyesítést is célként jelölték meg. Később több hasonló nyilatkozat is született, ebből a 2000-es dokumentum odáig ment, hogy előirányozta egy konföderáció, azaz az Európai Unió mai formájához hasonló államszövetség létrehozását a két állam között. Ezek a tervek azonban sosem valósultak meg. Phenjan merev és diktatórikus berendezkedése nem engedte meg a kompromisszumot. Másrészt, a dél-koreai jobboldal a fentebb ismertetett, a baloldali nyitástól merőben más elképzeléseket képviselt.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik