Miután lerohanta, majd három nap alatt elfoglalta az azeri hadsereg, Hegyi-Karabahból szinte mindenki elmenekült.
A területen, ahol Arcah néven önálló köztársaságot működtettek az örmények, korábban 140 ezren is éltek. Miután Azerbajdzsán 2020-ban megtámadta és visszafoglalta egy részét, több mint húszezer ember távozott. Az elmúlt hetekben aztán még százezer karabahi örmény menekült a Lacini-folyosón keresztül Örményországba, leginkább Goriszba, a határ örmény oldalán álló első városba. Ez azt jelenti, hogy Karabahban jóformán nem maradtak örmények.
Ezt alátámasztják azok a felvételek is, amelyeket az első nyugati stábok készítettek, melyeket beengedtek Sztepanakertbe, a fővárosba, amelyet már azeri nevén, Hankendinek hívnak. A város teljesen üres, a főtér a menekülők otthagyott tárgyaival van tele. A Karabahra amúgyis jellemző kóbor kutyák mindenhol.
Azerbajdzsán vezetése ragaszkodik ahhoz, hogy Karabahban nem történt etnikai tisztogatás, az örmények a saját akaratukból mentek el. Karabah történetéről megírtuk már, hogy miután a Szovjetunió szétesésével a gyakorlatban kiszakadt Azerbajdzsán testéből, az azeriek és az örmények többször etnikai tisztogatást követtek el egymás ellen. Akkor az örmények nyertek, az erőszakból is az azeriek jöttek ki rosszabbul.
Ennek a mintának a folytatása lett volna az, ha Azerbajdzsán most etnikai tisztogatást hajt végre a visszafoglalt Karabahban, és ezt a térség örmény lakossága is sejthette. Az azeriek sok energiát fordítottak arra, hogy olyan képeket mutassanak a világnak, melyeken a bakui erők élelmiszert és csokoládét osztanak az éhező karabahiaknak. Ám hiába nyugtatja meg esetleg ez a világ egy részét, a karabahiak egy olyan, kilenc hónapig tartó időszakon vannak túl, mely alatt szinte nem jutott élelmiszer a térségbe, mert Azerbajdzsán a visszafoglalás megindítása előtt hermetikusan elzárta azt a világtól.
Voltak ennél sokkal rosszabb hangulatú üzenetek is Azerbajdzsán felől. Az azeri katonák az örmény kivonulás után locsolókkal mosták fel a lacini határátkelőt, szinte jelezve, hogy tisztogatás történt. Sztepanakert, vagyis Hankendi egyik utcáját pedig Enver pasáról, az ifjútörökök vezetőjéről, az 1915 és 1917 közötti, örmények elleni népirtás egyik kitervelőjéről nevezték el.
Az azeri siker egyenes következménye lehet az, hogy kinézik maguknak a következő, kínálkozó célpontot: a Zangezur környékét és az azeri-örmény határ örmény oldalán fekvő Szjunik tartományt. Írtunk már arról, hogy Örményországnak ez a része szinte hívogatóan lóg be a mostanra Azerbajdzsán által irányított területek közé. Ez választja ugyanis el Nahicseván azeri enklávéját a visszafoglalt Karabahtól. Ha ezt a részt is elfoglalnák az azeriek, akkor a török népek tengelye a Boszporusztól Kína ujgurok lakta területéig terjedne, amit jelenleg is ez a pár tíz kilométeres szakasz szakít csak meg.
Örményország problémája az, hogy jelenleg nem látszik, ki segítene rajta, ha Azerbajdzsán támad. Örményország egyrészt sokkal kisebb és szegényebb, mint Azerbajdzsán. Kevesebb regionális szövetségese van, nincs tengerpartja sem. Hagyományosan az örmények Oroszország érdek- és szövetségi rendszerébe tartoztak. Ez már akkor elkezdődött, amikor az örmény népirtás elől sokan Oroszországba menekültek, majd visszaköltöztek, amikor országuk a Szovjetunió része lett. Egészen Karabah elvesztéséig orosz békefenntartók állomásoztak a szeparatista terület határán, és ők biztosították a békét Nahicseván és Örményország között is.
De az orosz biztonsági zóna megbicsaklott. Ennek részben Oroszország ukrajnai háborúja az oka, melyben elég egyértelműen kiderült, hogy Oroszország akkor sem lenne képes megvédeni Örményországot, ha hajlandó lenne rá. De nem is hajlandó.
Ennek okáért 2018-ig kell visszamenni, amikor egy tüntetéshullám elsodorta Szerzs Szargszján örmény elnököt, aki a térség sok korábbi vezetőjéhez hasonlóan autoriter és oroszbarát volt. A helyére kerülő Nikol Pasinján, Örményország mostani elnöke azóta vívja elkeseredett és kockázatos meccseit az ország szövetségi rendszerének átalakításáért.
Pasinján célja az volt, hogy Örményország oroszbarát elitjét leváltva nyugati szövetségi rendszert alakítson ki. Ez népszerű gondolat volt, de nehezen kivitelezhető. Örményország ugyanis nemcsak katonailag függ Oroszországtól, az energiarendszer nagy része is orosz kézben van, és az örmény export majdnem fele Oroszországba irányul.
Oroszország mégsem tudta biztosítani, hogy Örményország megvédje Karabahot, hiszen 2020-ban Azerbajdzsán már visszafoglalta a terület egy részét, beleértve a Lacini-folyosót is, az egyetlen utat, amelyen be lehet jutni a hegyes és járhatatlan Karabahba. Ez adott lehetőséget az azeriek számára, hogy lezárják a területet, kiéheztetve a lakosságot a támadás előtt. Egyes beszámolók szerint az Örményországba menekült karabahi örmények közül többen elsírták magukat, amikor beléptek egy örmény boltba, és újra teli polcokat láttak. Ők ugyanis kilenc hónapja nem ihattak kávét, és még a gyerekeknek is alig találtak elég ételt.
Az Oroszországgal szembeni örmény ellenállás ezután pörgött fel igazán, amit tovább erősített az orosz hadsereg ukrajnai teljesítménye. Oroszország három nap alatt tervezte elfoglalni Ukrajna egészét, de azok a területek sincsenek teljesen az irányítása alatt, amelyeket az orosz államhoz csatoltak. Emiatt Pasinján többször összetűzésbe került Vlagyimir Putyinnal, és még
Pasinján oroszellenessége annyira népszerű volt, hogy azután is újraválasztották, hogy 2021-ben a tűzszüneti megállapodás érdekében formálisan is lemondott Örményország igényéről Hegyi-Karabahra, elismerve azt Azerbajdzsán részének. Innentől Arcah, a Karabahban működő független állam magára maradt, és a napjai meg voltak számlálva.
Az örmény elnök és az orosz vezetés között az utóbbi hetekben még tovább szaporodtak az ellentétek. Az örmények az amerikaiakkal tartottak közös hadgyakorlatot, és elfogadták a Római Statútumot, amelynek értelmében végre kellene hajtaniuk a Nemzetközi Büntetőbíróság döntéseit, tehát le kellene tartóztatniuk a háborús bűnökkel megvádolt Putyint, ha az ország területére lép.
Az orosz kormány propagandistái azóta is árulóként ütik Örményországot. Minden jel arra mutat, hogy az orosz békefenntartók is szándékosan vonultak vissza, amikor Azerbajdzsán megtámadta Karabahot, tehát nem garantálták azt, amit korábban megígértek.
Eközben Örményország nyugati integrációja nem túl sikeres. Az Európai Unió nemrég kötött szerződést Azerbajdzsánnal gázszállításra, Ursula von der Leyen bizottsági elnök személyesen találkozott Ilham Alijev azeri vezetővel, Magyarország pedig megvétóz minden olyan döntést, amely Azerbajdzsán fenyítését célozza. Az azeriek egyébként híresen jó lobbisták, néhány éve komoly botrány lett abból, hogy az Európa Tanács több tagját megvesztegethették. (Ez a szerv független az Európai Uniótól, az emberi jogokra koncentrál, és a fontosságát az adja, hogy Oroszország is a tagja.)
Az amerikaiak ezzel párhuzamosan nem csináltak semmit, néhány sajnálkozó közleményen kívül. Franciaország volt az egyetlen, mely lépett, de már Karabah elvesztése után. A franciák fegyverszállítási megállapodást írtak alá Örményországgal. Ez amiatt érthető, hogy Örményország diaszpórája hatalmas, több örmény él az országon kívül, mint belül. A legtöbben pedig Kaliforniában és Franciaországban. Már csak az a kérdés, hogy a franciák hogy juttatnák el a fegyvereket Örményországba, erre ugyanis csak Georgia (Grúzia) és Irán alkalmas. Előbbinek nem túl jó a kapcsolata az örményekkel.
Valójában Irán az egyetlen olyan regionális hatalom, amely megmentheti az örményeket attól, hogy Azerbajdzsán lerohanja Zangezur környékét. Örményország itt Iránnal határos, Irán pedig az azeriekkel szövetséges Törökország regionális ellenfele, ezért nem szeretné, ha a törökök nagyon megerősödnének.
Emellett ez az egyetlen olyan szárazföldi szakasz, amely Örményországon és Grúzián keresztül (török terület érintése nélkül) összeköti Iránt Oroszországgal. Iránnak fontos, hogy ez a terület megmaradjon örménynek, már közleményt is adott ki az iráni külügy, melyben a határok megváltoztatása ellen szólalt fel.
Az azerieket még egy dolog akadályozhatja: Oroszország ukrajnai háborúja után felértékelődött az országok területi szuverenitása. Amíg Karabahra azt lehetett mondani, hogy Azerbajdzsán területének alkotmányos része, addig ezt Szjunik és a Zangezur környékéről nem lehet elmondani. Elfoglalásuk nem az alkotmányos rend visszaállítása lenne, amire Azerbajdzsán Karabah esetében hivatkozik, hanem területszerző háború.
