A több ország területén élő körülbelül negyvenmilliós kurd közösség múltját az elnyomás és a kisebbségi lét határozta meg. A 20. századi nemzetállamok létrejötte óta a népcsoport legtöbb tagja Törökországban, Irakban, Iránban és Szíriában él, kiszolgáltatva a nemzeti és nemzetközi politika viszontagságainak. A gyakran létbizonytalansággal szembenéző közösség történetében ugyanakkor az elmúlt évtizedekben több kisebb-nagyobb sikeres autonómia-törekvést is láthatunk. Kurd állam ugyan a mai napig nem létezik, de
Ez utóbbit ismerhette meg a világ Rozsava néven (hivatalosan Észak- és Kelet-Szíriai Autonóm Adminisztrációnak hívják), történetét pedig széleskörű szimpátiával követi a nemzetközi (főleg európai) közvélemény. A pozitív megítélésnek több oka is van: egyrészt a szíriai polgárháború egymással rivalizáló frakciói közül sok szempontból kiemelkedik az általa hirdetett demokratikus és zöld gondolatok miatt. Másrészt, Rozsava hatékonyan építette fel a nemzetközi imázsát – hirdetett feminizmusa, kapitalizmus- és nemzetállam kritikája, és szociális ökológiai nézetei nemcsak a baloldali körökben, de a nemzetközi közvélemény fősodrában is elismerést váltott ki.
Harmadrészt a Rozsavát irányító SDF, vagyis a Szíriai Demokratikus Erők elévülhetetlen érdemeket szereztek az Iszlám Állam visszaszorításában – amíg az amerikai vezetésű koalíció légi támogatással (vagy például a dzsihadisták pénzforrásainak elzárásával) lépett fel, addig a kurd milíciák a szárazföldön harcoltak a szervezettel szemben. Nem véletlen, hogy a mai napig velük működnek együtt a Szíriában érdekelt nagyhatalmak is: az Egyesült Államok továbbra is körülbelül 900 főt állomásoztat a térségben, Oroszország pedig a terület északnyugati részén van jelen.
Ügyes PR vagy progresszív forradalom?
Persze a szíriai kurd autonómia nem tetszett mindenkinek, és az elmúlt évek alatt sok kritikát is kapott. A Rozsava és az SDF mögött álló kurd politikai mozgalmak ezer szálon kötődnek a Kurdisztáni Munkáspárthoz, a PKK-hoz, amely az 1980-as évek óta folytat változó intenzitású háborút a török állammal szemben. A szervezetet Törökország mellett az Európai Unió is terroristának tartja, történetében pedig rengeteg véres epizódot láthatunk. Emiatt viszont Ankara szemében Rozsava nem más, mint a PKK hátországa, ezért az elmúlt években többször is beavatkozott a területen, a szíriai-török határsáv egy részét pedig megszállás alatt tartja.
Ráadásul kérdéses, hogy a Rozsava által hangoztatott egyes értékek mennyire érvényesülnek a gyakorlatban, és mennyire csak PR-tevékenységként tekinthetünk rá.
az olaj felvásárlói között pedig megtalálhatjuk Bassár el-Aszad kormányát is. A bizonyos elemeiben a Tanácsköztársaságra emlékeztető rendszerben – a térségben egyedülállónak is mondható vívmányai ellenére – a tényleges hatalom továbbra is egy politikai-katonai elit kezében összpontosul. Persze egy olyan háborús helyzetben, mint a szíriai, nem lehet elvárni a tökéletes működést.
Törzsi felkelés
A jelenlegi belső válság Rozsava egy másik alapelvét, a nemzetállami keretek meghaladásának ígéretét áshatja alá. Ugyan pontos adataink nincsenek, de az SDF irányítása alatt körülbelül 2,5-5 millió ember élhet, ezeknek azonban csak relatív többsége kurd. Az Északkelet-Szíriában kialakult hatalmi válság következtében a kurd irányítású erők el tudtak foglalni arab többségű területeket is, például az Iszlám Állam utolsó bástyáját, Deir ez-Zór tartomány egy részét is. Ez a térség geopolitikailag és gazdaságilag is fontos, hiszen egy jelentős iraki-szíriai határszakaszt is magába foglal, illetve itt található Szíria olajkészletének jelentős része is.
A feszültségek az elmúlt hetekben azt követően erősödtek fel, hogy a kurd vezetésű Szíriai Demokratikus Erők letartóztattak egy Abu Khavla néven ismert helyi arab parancsnokot. Abu Khavla egy kisebb milícia tagja volt – ez a szervezet együtt harcolt az amerikai vezetésű koalícióval az Iszlám Állam elleni háborúban, gyakorlatilag az SDF részeként. A korrupcióval és a dzsihádistákkal való együttműködéssel gyanúsított vezető elfogása ugyanakkor az utolsó csepp volt a pohárban:
mivel előbbiek elhanyagolva érezték magukat a kurd vezetés által, és úgy érezték, hogy nem részesülnek kellőképpen az olajbevételekből. Azt, hogy egyes arab közösségek nem érzik magukat teljesen jól a kurd vezetésű SDF uralma alatt, eddig is tudtuk (elég a kurd oktatáspolitikai reform okozta feszültségekre gondolni), a fegyveres összecsapások kirobbanása mégis meglepő fejlemény volt.
Félve attól, hogy Irán vagy az Iszlám Állam kihasználja a helyzetet, Washington igyekezett hűteni a kedélyeket. Ez azonban láthatóan nem sikerült – a milíciák összecsapásában már legalább 90 ember halt meg, az események pedig láthatóan más területeken is felkorbácsoltak meglévő indulatokat. Az SDF szerint ugyan Deir ez-Zórban lezárultak a harcok, a forrongás szeptember elején egyre inkább kiterjedt más területekre is.
A kurd vezetés kétféleképp reagált a történtekre. Egyrészt retorikailag elismerték, hogy történhettek kormányzati hibák, de úgy gondolják, hogy a jelenlegi válságot külső beavatkozás okozta a török, az iráni, vagy a szíriai kormány részéről. Azt nem ismerik el ugyanakkor, hogy bárminemű diszkrimináció érné az arab lakosságot. Másrészt pedig fegyveresen léptek fel az arab törzsekkel szemben, akiknek felszereltsége sokkal rosszabb, mint az amerikai fegyverekkel is rendelkező kurd milíciáké. Feltételezhető, hogy az SDF célja a régió nem kurd katonai szervezeteinek teljes felszámolása.
Mit várhatunk most?
Bármennyire is magától értetődő lenne arab-kurd konfliktusként leírni az eseményeket, azok inkább az SDF és az adminisztráció működésének hibáiról, mint tisztán etnikai ellentétekről árulkodnak.
Helyi sérelmek ugyanakkor egyértelműen kialakultak, elsősorban a terület elhanyagolása, az Iszlám Állam akcióinak való kiszolgáltatottság, és a civilek elleni fellépések miatt. Abu Khavla letartóztatását megelőzően mindenféle pletykák terjedtek el arról, hogy az SDF hogyan végzett ki vagy fogott el ártatlan civileket, ami jól mutatja a szervezet megítélését Deir ez-Zórban.
Bármi vezetett is a jelenlegi helyzethez, az biztos, hogy ez jó lehetőséget teremt azoknak a szereplőknek, akik szeretnék mélyíteni az etnikai feszültségeket. Egyes hírek szerint iráni milíciák már ki is használták a helyzetet jelenlétük növelésére. Sőt, az Iszlám Állam felemelkedése pont ehhez hasonló helyi és országos konfliktusok sorozatára épült, amelyeken keresztül a szervezet felépítette támogatottságát a szunnita arabok között. Ugyan nem hallunk a szervezetről napi szinten, ereje pedig mindenképpen csökkent a 2010-es évek közepéhez képest, a dzsihádista hálózat továbbra is komoly veszélyt jelent – szíriai szárnya az elmúlt egy évben 181 merényletet vállalt magára, amivel csak a nigériai és iraki szárny tudott többet felmutatni. Ráadásul az északkelet-szíriai területeken a mai napig is körülbelül 65 ezer bizonytalan sorsú, korábban az Iszlám Államhoz kötődő egyén található különböző táborokban menekültekkel összezárva. Erről a problémáról a nemzetközi közösség láthatóan nem akar tudomást venni, pedig egy mostanihoz hasonló válság könnyen alááshatja az egyébként is törékeny helyzetet.
A rozsavai erőknek tehát nem csak a saját imázsuk védelme, de a régió biztonsága szempontjából is fontos, hogy jól kezeljék a helyzetet, ez azonban nem lesz egyszerű. Ahhoz, hogy a jelenlegi válság megnyugtatóan, és ne fegyveres úton záruljon le, több dologra van szükség, köztük a helyi törzsek és a kurd vezetés közötti párbeszédre, valamint az SDF és az adminisztráció működésének javítására. A krízis megfelelő kezelésével a rozsavai vezetés bizonyítani tudja, hogy valóban jobb, mint szíriai (és közel-keleti) ellenfelei, és komolyan gondolja az általa hirdetett eszméket. Ez nemcsak a kurdok, és a helyi törzsek érdeke, hanem mindenkié, aki el akarja kerülni az Iszlám Állam visszatérését.
