Senki sem hitte, hogy ilyesmi megtörténhet, nagyon megdöbbentem
– ez volt az első reakciója Ylva Johanssonnak, az Európai Bizottság belügyi biztosának, amikor nemrég szembesítették azzal, hogy egykori kollégája és honfitársa 500 napja egy iráni börtönben raboskodik, miután kémkedés vádjával letartóztatták.
Johan Floderust 2022 áprilisában vitték el a hatóságok a teheráni reptérről, amikor a nyaralásából készült hazaindulni. Most kiderült, hogy Johansson minderről már tavaly tavasszal tudomást szerzett, és elmondása szerint nagyon aggódott egykori beosztottjáért. Ugyanakkor sem ő, sem a bizottság, sem Floderus munkahelye, az Európai Külügyi Szolgálat (EKSZ) nem tájékoztatta az ügyről a nyilvánosságot, és valószínűleg továbbra is hallgattak volna, csakhogy a New York Times megírta a svéd férfi történetét.
És bár Johansson azt mondta, „senki sem hitte, hogy ilyesmi megtörténhet”, elég az elmúlt évek eseményeit felidézni ahhoz, hogy lássuk: Irán rendszeresen börtönöz be külföldi állampolgárokat azért, hogy diplomáciai fegyvert kovácsoljon a Nyugattal szemben.
‼️ BREAKING: A European Union official from Sweden has been held hostage by Iran for over 500 days, reports @nytimes.
33-year-old Johan Floderus, who works for the EU’s diplomatic corps, was apprehended in April 2022 while on a tourist visit to #Iran. pic.twitter.com/14yqRTUKTp
— EU Watch (@EUWatchBrussels) September 4, 2023
Diplomácia – túszokkal
Eddigi rövid pályája során Floderus több pozíciót is betöltött az Európai Unió intézményeiben. 2019-től Ylva Johansson tanácsadójaként dolgozott, 2021-ben pedig csatlakozott az Európai Külügyi Szolgálat diplomáciai testületéhez. A férfi tavaly turistaként járt Iránban, de amikor 2022. április 17-én távozni akartak barátaival az országból, a teheráni reptéren lekapcsolták a hatóságok. Az üggyel kapcsolatban az iráni kormány tavaly júliusban közleményt adott ki, mely szerint
Mindezt azzal igazolták, hogy a személy korábban is járt már Iránban, ami igazolja „aljas” tevékenységét.
A New York Times megszólaltatta Floderus több ismerősét, akik bár biztonsági okokból nem vállalták, hogy névvel nyilatkozzanak, kizárták, hogy a férfinak valaha köze lett volna bármilyen titkosszolgálathoz.
A svéd közmédia közben kiderítette, hogy Teherán fogolycserét kezdeményezett: Floderus elengedéséért cserébe Hamid Nouri szabadon bocsátását kéri, akit az idén júliusban Svédországban ítéltek életfogytiglani börtönbüntetésre a nyolcvanas években Iránban elkövetett gyilkosságokért és emberiesség elleni bűncselekményekért.
A gyökerekhez az 1979-es forradalomig kell visszamenni, amikor iráni szélsőségesek Reza Pahlavi sah uralmának megdöntése után 444 napig tartottak fogva 52 amerikait az USA teheráni nagykövetségén. Washington gazdasági szankciókkal válaszolt, miközben a háttérben a diplomatái tárgyaltak az irániakkal, eredmény nélkül. Ezt megelégelve az akkori elnök, Jimmy Carter kommandósokat küldött az amerikaiak kiszabadítására, a mentőakció viszont csúfos kudarcba fulladt. A túszválságot végül az üzlet oldotta meg: az időközben Irakkal háborúba bonyolódó Iránnak alkatrészekre volt szüksége a sah által korábban vásárolt amerikai fegyverekhez. Cserébe a túszokat ajánlotta fel – akikért végül többet is sikerült kicsikarnia. Az Egyesült Államok felszabadított 11 milliárd dollárnyi, korábban befagyasztott iráni vagyont, feloldotta a gazdasági szankciókat, és még a hágai Nemzetközi Bíróságnál sem tett panaszt a történtek miatt.
Az ezt követő évtizedekben is előfordult, hogy Irán külföldi állampolgárokat börtönzött be diplomáciai érdekből, az események azonban az utóbbi években pörögtek fel igazán. A Texas A&M Egyetem Bush Kormányzati és Közszolgálati Iskolája számára készült, az iráni túszdiplomáciát vizsgáló kutatás arra világított rá,
Az elsősorban az Egyesült Államok szempontjából vizsgálódó kutatás 2014-et jelölte meg fordulópontként. Ekkor az amerikai-iráni viszony a felszínen kiegyensúlyozottnak tűnt, a felek között intenzív tárgyalások zajlottak a készülő Közös Átfogó Cselekvési Tervről (JCPOA), a nukleáris szankciók feloldásáról. Azóta kiderült, hogy az egyeztetések nem korlátozódtak minden esetben a tárgyalótermekre. Jason Rezaian iráni-amerikai újságíró, aki 2014 és 2016 között raboskodott Iránban (szintén kémkedés vádjával), szabadulása után arról beszélt, hogy Ben Rhodes, az akkori amerikai elnök, Barack Obama külpolitikai tanácsadója bocsánatot kért tőle.
Azért, amiért ilyen sokáig tartott a szabadulásom, elismerve, hogy a nukleáris tárgyalások áldozata lettem
– írta visszaemlékezésében.
Szintén 2016-ban az Obama-adminisztráció kénytelen volt egy 1,7 milliárd dolláros adósságrendezésről megállapodni Iránnal egy olyan üzletben, amelyet az Egyesült Államok még a sahhal kötött. Mindezt azért, hogy újabb túszokat szabadítson ki az országból. Néhány hónappal később aztán Teheránban őrizetbe vették a Princetoni Egyetem egy végzős hallgatóját, de mind a mai napig ülnek jogtalanul elítélt amerikai állampolgárok iráni börtönökben.
Egy terrorista egy segélymunkásért
A túszdiplomácia ugyanakkor nem csak az Egyesült Államoknak okoz fejfájást. Johan Floderus komoly indulatokat kavart a nemzetközi politikában. Részben azért, mert egy olyan embert börtönöztek be, akinek volt kötődése egy uniós szervhez, részben azért, mert az illetékesek ötszáz napja nem szóltak erről egy szót sem. Utólag derült ki az is, hogy nem ő az első európai, aki akaratán kívül bonyolódott bele Kelet és Nyugat hatalmi játszmájába.
Elég egy évvel ezelőttre visszatekinteni, amikor az Egyesült Királyságnak sikerült kiszabadítania két brit-iráni kettős állampolgárt, Nazanin Zaghari-Ratcliffe-et és Anoosheh Ashoorit, akiket szintén kémkedés miatt ítéltek öt év börtönre és további egy év házi őrizetre. Zaghari-Ratcliffe nevét ismerte meg igazán a világ, köszönhetően férjének, Richard Radcliffe-nek, aki minden lehetséges eszközt bevetett azért, hogy felesége kiszabaduljon: #freezaghari hashtaggel kampányt indított a közösségi médiában, többször éhségsztrájkba kezdett, és következetesen ostromolta a brit kormányt, hogy hozzák haza a feleségét. Az évek során Ratcliffe-nek az a benyomása támadt, hogy a brit kormány nem annyira elkötelezett a felesége kiszabadításában, és nagyon óvatosan alkudozik Iránnal. Bár nem tudta kétséget kizáróan bizonyítani, biztos abban, hogy a feleségét azért tartották fogva az irániak, hogy így bírják rá az Egyesült Királyságot, hogy kifizessen egy régóta a levegőben lógó adósságot egy olyan üzletből, amit még a sahhal kötöttek meg.
Zaghari-Ratcliffe és Ashoori ügyében Liz Truss, a később a miniszterelnöki pozícióba is belekóstoló külügyminiszter tárgyalt, és a túszok szabadulásával egy időben 530 millió brit fontnak megfelelő összeg landolt az irániak bankszámláján. Ennek ellenére a brit kormány visszautasította a feltételezést, hogy az átutalással a foglyok váltságdíját fizették meg – vélhetően azért, hogy ezzel ne bátorítson fel senkit arra, hogy hasonló módon zárjon rács mögé embereket.
Nazanin letöltötte mindkét büntetését, összesen hat évet. Ez nem győzelem. Ha a brit diplomácia valóban hatékony lett volna, akkor még azelőtt kiszabadították volna, hogy a büntetése lejár
– kommentálta sorstársa szabadulását Kylie Moore-Gilbert brit-ausztrál akadémikus, aki 804 napig raboskodott Iránban, és akit minden alap nélkül azzal vádoltak, hogy egyszere kémkedik a Moszadnak, az MI6-nek és Ausztráliának. Érte végül nem fizettek váltságdíjat: az Egyesült Királyság közbenjárására 2020 novemberében kicserélték három Thaiföldön raboskodó iráni elítéltre, akiket a 2012-es bangkoki robbantásos merénylettel hoztak összefüggésbe. Szabadulása után Moore-Gilbert azt nyilatkozta, rémálomként élte meg a bebörtönzését, egy ponton azt hitte, a józan esze is elhagyja.
Akármilyen apró reménysugárba kapaszkodtam, az szertefoszlott, és átvette a helyét a szüntelen, vak fájdalom. Nem tudom, hogyan történt, de azon kaptam magam, hogy a cellám falához verem a fejem
– emlékezett vissza megpróbáltatásaira a Melbourne Egyetem professzora.
Hozzá hasonlóan fogolycserének köszönheti a szabadságát negyedmagával egy belga segélymunkás, Olivier Vandecasteele, akit májusban engedtek szabadon „445 nap elviselhetetlen börtönlét után”. A férfi több mint hat évig dolgozott egy nemzetközi humanitárius civil szervezetnek Iránban: a rezsim kémkedésért 12,5 évre, ellenséges kormányokkal való együttműködésért ugyanennyire, pénzmosásért szintén 12,5 év börtönbüntetésre ítélte, emellett 74 korbácsütéssel, illetve valutacsempészésért egymillió dolláros pénzbírsággal, továbbá újabb 2,5 éves börtönnel sújtották. A kiszabott büntetéshez képest viszonylag hamar szabadult, miután Brüsszel és Teherán megállapodott abban, hogy Vandecasteele-ért cserébe szabadon engedik Aszadollah Aszadi iráni diplomatát, akit 2021-ben egy antwerpeni bíróság ítélt 20 év börtönre, mert robbantásos merényletet akart végrehajtani egy párizsi gyűlésen, amit disszidens irániak szerveztek.
Amikor Vandecasteele májusban hazatért, többek között egy svéd cellatársat is említett, akivel „testvérek lettek” a megpróbáltatásaik alatt.
Megígértük egymásnak, hogy mindent megteszünk a másikért, és aki előbb kijön, az segít a másik családjának és szeretteinek
– mondta a belga férfi, ugyanakkor nem nevezte meg Johan Floderust.
Mi lesz Floderusszal, és mi lesz a többiekkel?
A svéd diplomata családja a New York Times cikkének megjelenése után közleményt adott ki:
Mi, Johan családja, nagyon aggódunk, és kétségbe vagyunk esve. Johant hirtelen és indoklás nélkül megfosztották szabadságától egy nyaralás közben, és több mint 500 napja ül egy iráni börtönben. Tudjuk, hogy sokan keményen dolgoznak azért, hogy kiszabadítsák, és ezért hálásak is vagyunk. De minden nap egy hatalmas próbatétel számunkra és mindenekelőtt Johan számára. Szabadon kell őt engedni, és azonnal haza kell hozni
– írták.
Miután az ügy nyilvánosságot kapott, a svéd és az EU-s diplomácia képviselői sem hallgathattak tovább Floderus ügyében. Főként azután, hogy az Európai Bizottság nem sietett konkrét válaszokat adni a sajtó kérdéseire, amiből személyeskedésig fajuló vita alakult ki a bizottság szóvivője és a New York Times cikkét jegyző újságíró között. A bizottság később köremailt küldött az érdeklődőknek, amiben arról tájékoztattak, hogy konzuli felelősségük miatt felvették a kapocslatot a svéd hatóságokkal. Azt ugyanakkor nem erősítették meg, hogy Floderus jelenleg is az Európai Külügyi Szolgálat alkalmazásában áll-e.
A svéd kormány részéről Tobias Billström külügyminiszter nyilatkozott a Politicónak, leszögezve, hogy a kormány intenzíven dolgozik Floderus ügyén. Emma Wiesner svéd liberális EP-képviselő azonnali intézkedést követelt Josep Borrell uniós külügyi főképviselőtől. Ugyanígy tett Cornelia Ernst, az Európai Parlament iráni kapcsolatokért felelős delegációjának elnöke, ő azt mondta: „Egy svéd állampolgár és az Európai Unió alkalmazottjának bebörtönzése botrányos esemény, amelyet sürgősen tisztázni kell”. Floderus korábbi főnöke, Ylva Johansson is megszólalt egy nappal az ügy kipattanása után.
Svédország külügyminisztériumának a felelőssége, hogy elérjék Floderus szabadon bocsátását. De az EU-nak is van munkáltatói felelőssége, ahogy lehetősége is a nyomásgyakorlásra
– nyilatkozta.
Becslések alapján 20 és 50 közé tehető azoknak a nyugati állampolgároknak a száma, akik a túszdiplomácia áldozataiként jelenleg is Iránban raboskodnak. Hogyan tud nyomást gyakorolni akár az EU, akár más ország egy ilyen helyzetben? Ahogy arra Vandecasteele szabadulása idején brüsszeli körökből rámutattak, itt lenne az ideje létrehozni egy általános protokollt annak érdekében, hogy a EU határozottan tudjon fellépni túszejtések esetén. Az Európai Parlament júniusi plenáris ülésén napirendre is vették a témát, ez alkalomból Samira Rafaela holland EP-képviselő azt mondta, bár rendkívül boldog, amiért Vandecastele és társai megmenekültek, továbbra is aggodalommal tölti el, hogy nincs elegendő hatalmuk az iránihoz hasonló rezsimekkel szemben. Ezért kellene szerinte az EU-nak egy tömbként fellépnie, és nem mindig az adott ország diplomáciájára hagyni, hogy mentse meg állampolgárát.
Az EU-hoz hasonlóan egyelőre az Egyesült Államokban sem találják a túszdiplomácia ellenszerét. Nemrégiben Joe Biden adminisztrációja nemzeti vészhelyzetnek nyilvánította az amerikai állampolgárok jogellenes külföldi fogva tartását, de ez önmagában nem tűnik elégséges reakciónak. Vannak olyan elképzelések, amelyek szerint Irán esetében is úgy kellene eljárni mint Észak-Koreával. Otto Warmbier bebörtönzése és halála óta az Egyesült Államok megtiltotta állampolgárainak, hogy Észak-Koreába utazzanak, ez alól csak az kaphat kivételt, akinek az utazását személyesen hagyja jóvá a külügyminiszter. Irán azonban más, mint a bezárkózó és a nyugati világtól elszigetelődő Észak-Korea, ráadásul a kettős állampolgárokat jogilag nem korlátozhatják abban, hogy használják az iráni útlevelüket. És amint a fenti példákból látható, az iráni túszdiplomácia előszeretettel vesz célba kettős állampolgárokat.
A javaslatok között rendre megjelenik, hogy az Egyesült Államoknak szorosan együtt kellene működnie a szövetségeseivel, és velük együtt kidolgozni egy olyan szankciós listát, ami azonnal életbe lép, amint Irán (vagy bármely más állam) túszul ejt valakit. Az ötletek a gazdasági szankcióktól a diplomaták visszahívásán át a kiutasításig terjednek.
A megjelent hírek szerint Johan Floderus az iráni főváros Evin nevű részén található börtönben raboskodik. A cikkben említett többi egykori túszt is itt tartották fogva, az intézmény a hetvenes évek óta az iráni politikai foglyok fő gyűjtőhelye. Az itt raboskodó számtalan értelmiségi miatt a börtön egyik szárnyára ráragadt az „Evin Egyetem” elnevezés.
