Sorra igazolnák át a focisztárok Szaúd-Arábiába. Legújabban a brazil Neymarról derült ki, hogy a Paris Saint-Germain után az al-Hilalban folytatja pályafutását, de az arab királyságban játszik Cristiano Ronaldo után immáron a tavalyi aranylabdás Karim Benzema, az idén a Manchester City-vel Bajnokok Ligáját nyerő Rijad Mahrez, valamint a Liverpoolt és a Chelsea-t elhagyó Roberto Firmino és N’Golo Kanté is.
Van miből gazdálkodni:
És ez csak a jéghegy csúcsa. A világsztárok bevonzása mellett a szaúdi kormány irányítása alatt álló intézmények rengeteg pénzt öntenek nemzeti ligájuk fejlesztésébe. A négy legnagyobb szaúdi csapat az ország szuverén befektetési alapjának a kezébe került, melynek tervei között szerepel több száz millió dollárt beleölni a helyi fociélet felvirágoztatásába. A külföldi befektetések vonzásán túl elképzelhető, hogy a következő lépés a klubok részleges vagy teljes privatizációja lesz.
Első ránézésre talán nehéz megérteni, hogy mit kezd a focival a világ egyik legkonzervatívabb országának tartott Szaúd-Arábia. A királyságban nemrég a nők még nem vezethettek autót, koncerteket sem lehetett tartani, most pedig azt várják Rijádban, hogy a világ fociszurkolói örömmel repüljenek oda egy-egy jó meccsért. Eközben az ország egy máig le nem zárt háborút folytat Jemenben, és történetének egyik legnagyobb kihívását, az olajbevételektől való gazdasági függetlenedést és modernizációt kell menedzselnie.
Ebből a szempontból érthető a nyugati elemzők cinizmusa, akik „sportwashingnak”, vagyis a politikai problémákról való figyelemelterelésnek értelmezik a szaúdi focilázt. A Partizán videója is ezzel a fogalommal írja le a folyamatot, a szaúdi bajnokságot pedig egész egyszerűen bohócligának nevezi. Ennél azonban többről van szó: a foci az ország átalakulásának fontos elemévé vált, annak minden pozitív és negatív hozadékával együtt.
A szaúdi sportpolitika gazdasági háttere
A profi sport elsősorban üzlet, annak pedig hatalmas. Az igazolások és befektetések egyik legfontosabb kimondott célja, hogy több profitot generáljanak a szaúdi fociliga számára. A vezetés terve, hogy 2030-ig a bajnokság éves bevételeit a jelenlegi 120 millió dollárról 480 millióra növeljék, a liga összértékét pedig 800 millióról 2,1 milliárdra. Európai összehasonlításban ezek a számok továbbra is szerények– csak a Manchester United éves bevétele 800 millió dollár volt tavaly –, ugyanakkor komoly előrelépést jelentenének abban a törekvésben, hogy a szaúdi liga a világ tíz legnépszerűbb bajnoksága közé tartozzon.
A fociba és a sportba való befektetés fontos része az országot gyakorlatilag irányító trónörökös, Mohamed bin Szalmán által meghirdetett gazdaságfejlesztési tervnek. A 2016-ban kiadott Nemzeti Vízió 2030 alapvetően két célt szolgál: hogy modernizálja az ország gazdaságát és csökkentse annak a kőolajszektortól való függőségét. A terv végrehajtását részletező Nemzeti Átalakítási Program 22 prioritást fogalmaz meg, ebből három kifejezetten a sporttal kapcsolatos: a sport népszerűsítése, a sportklubok bevételeinek növelése, valamint a szaúdi élsportolók jó teljesítményének elősegítése. Ennek részeként olyan, eddig elképzelhetetlennek számító intézkedésekre is sor került, mint a nők számára létesített edzőtermek kialakítása. Egyszerre prioritás tehát az élsport és a tömegsport támogatása, nemrég például 560 sportcsarnok felépítését jelentették be a női közösségi iskolákban.
Persze a foci önmagában nem helyettesítheti az olajbevételeket, de közvetetten hozzájárulhat a bevételek diverzifikációjához. A sporthoz kötődő direkt bevételeken túl további cél, hogy a kormány ideális környezetet teremtsen a külföldi beruházások és a turizmus számára. Bin Szalmán felismerte, hogy mai állapotában a királyság nem túl vonzó célpont egyik szempontból sem, a sport azonban mindkét területre pozitívan hathat.
A foci politikai haszna
A gazdasági célok mellett természetesen a kormány politikai szempontokat is követ a labdarúgásba való befektetésekkel. Egyik oldalról a foci népszerű a királyságban, a szaúdiak pedig büszkék a ligájukra és a válogatottjukra, amely például a tavalyi vb-n legyőzte a későbbi világbajnok Argentína csapatát a csoportkörben.
Ugyan a kormánynak nem kell felkelésektől, forradalomtól tartania, de a bin Szalmán által meghirdetett modernizáció keltett feszültségeket. Még ha Európából nézve a nők helyzetének javítása és más, modernizáló intézkedések túlságosan korlátozottak és megkésettek is, szaúdi szempontból mégis hatalmas változásnak tekinthetők. A foci egyáltalán nem ennyire megosztó téma, arra bátran költhet a kormány, ezzel is erősítve és újrateremtve a legitimitását.
Másik oldalról a sportpolitikának erős külpolitikai szerepe van. Ahogy az amerikai golfba való befektetés, úgy a szaúdi fociliga fejlesztése is része az ország imázspolitikájának, az elitek közötti kapcsolatok mélyítésére irányuló törekvéseknek.
Ráadásul a hasonló gazdasági és politikai jellemzőkkel rendelkező Öböl-államok is ebben gondolkodnak. Katar rendezte a legutóbbi futball-vb-t, míg Szaúd-Arábia a 2030-as házigazdaságra pályázott, vagyis beindult a versengés, hogy ki tud nagyobbat szakítani a sportiparból.
Helyénvaló-e a nyugati cinizmus?
Mindezek fényében érthető a szaúdi sportpolitikát övező nyugati cinizmus. Ugyanakkor Európából nézve, ahol egy-egy sportág többszáz éves tradíciókra, közösségi életre és pénzügyi háttérre vezethető vissza, könnyű kritizálni az autoriter olajmonarchiák hagyományok nélküli sportpolitikáját. Természetesen számos jogos bírálat megfogalmazható a szaúdi kormánnyal szemben az emberi jogok és más politikai kérdések terén, ugyanakkor ahhoz, hogy jobban megértsük a jelenséget, nem lehet csak ebből a szempontból nézni a kérdést.
Egyrészt a világ nem európai és angolszász része, amely a mai napig magán viseli a gyarmatosítás örökségét, nagy lemaradásban van a sportélet terén. Az első ázsiai profi fociliga Dél-Koreában csak 1983-ban jött létre, a nemzeti ligák néhány kivételtől eltekintve máig komoly pénzügyi problémákkal küzdenek. Hivatalosan persze a sportban mindenki egyenlő, de nehéz nem észrevenni a hatalmas különbséget a globális észak és dél között ezen a téren is. Ebből a szempontból némileg visszás, hogy ha egy nem nyugati állam prioritássá teszi a focit, akkor rögtön leszóljuk és erkölcsi alapon kritizáljuk.
Másrészt a Szaúd-Arábiába igazolások felvetnek olyan érzékeny kérdéseket, mint hogy mit kezdünk az iszlamofóbiával és rasszizmussal az európai futballban. Több, a királyságba igazolt játékos muszlim és színes bőrű, akiket elfogadtak ugyan a francia, spanyol vagy angol ligában, de olykor problémákat és feszültségeket is szült a vallásuk és a származásuk – főleg, ha éppen nem játszottak jól. De diszkrimináció nélkül is érthető, ha egy muszlim játékos számára élmény Mekka és Medina országában játszani, amit a francia, de algériai származású Benzema ki is mondott. Ezeket a szempontokat az európai sajtó nem szereti pedzegetni, vagy szaúdi propagandának értékeli.
Nem kell arról döntenünk, hogy a szaúdi fociláz vajon a sport iránti elköteleződés vagy politikai-gazdasági projekt. A kettő nem zárja ki, sőt erősítheti egymást. Nem mellékesen a szaúdi sportpolitikának egyértelmű nyertesei a nyugati tanácsadócégek, amelyek kéz a kézben dolgoznak Rijáddal. Ez is jelzi, hogy a szaúdi vezetés nem csinál mást, mint amit bármelyik másik elit tesz a sporttal: élvezi, és felismerte a benne rejlő gazdasági és politikai lehetőségeket.
A pénz és az ambíció megvan hozzá, a kérdés, hogy a stratégiát jól kitalálták-e.
