A múlt héten jelentették be, hogy Szaúd-Arábia és Irán egy Kínában aláírt megállapodás részeként két hónapon belül normalizálja diplomáciai kapcsolatait, és a felek hosszú évek után ismét nagykövetet küldenek a másik fővárosába. A két közel-keleti nagyhatalom között sosem volt baráti a viszony, ugyanakkor 2016 óta kifejezetten ellenségessé vált. Azóta nemcsak közvetlenül fenyegetik egymást (és vélik felfedezni a másik befolyását minden probléma mögött), de más közel-keleti országokban, így Jemenben, Szíriában, Libanonban vagy éppen Irakban szövetségeseiken keresztül próbálnak egymásnak fejfájást okozni. Ha a versengés nem szűnik is meg a jelenlegi megállapodás következményeként, a két országa kapcsolata mégis stabilizálódhat.
Ugyan a szaúdi-iráni rivalizálás távolinak tűnhet Magyarországról, öt okból mégis örülhetünk neki. Még ha nem mindenki tesz is így: Izrael számára problémás, hogy Szaúd-Arábia nem a zsidó állam irányába nyit, hanem Teherán felé, és az Egyesült Államoknak sem tetszik, hogy kihagyták a buliból. Lássuk, hogy ennek ellenére minket, európaiakat miért érinthet kedvezően a Rijád és Teherán közötti viszony javulása.
1. A nukleáris versengés veszélye csökken – ha nem tűnik is el
A bejelentés nem is jöhetett volna jobbkor: Irán Oroszország irányába sodródását és a nagyhatalmakkal folyó nukleáris tárgyalásainak bukását követően egyre többen féltek az atomfegyverek kifejlesztésére irányuló versengéstől. Teherán ugyanis egyre közelebb kerül ahhoz, hogy képes legyen nukleáris fegyvert kifejleszteni, ami magában is destabilizáló hatású lenne. Nem kellene az iráni vezetésnek úgy döntenie, hogy ténylegesen megalkotja a perzsa állam nukleáris ütőerejét, elég az, hogy rövid távon képes lenne rá. A szomszédok ekkor sietve kezdhetnek el maguk is atomfegyvert fejleszteni, hogy erősítsék biztonságukat. Ez a folyamat Magyarország és Európa biztonságát is közvetlenül érintené – minél több versengő, egymással proxy háborúban álló nukleáris hatalom van a velünk szomszédos térségben, annál inkább destabilizálódik környezetünk.
A szaúdi-iráni megállapodás nem írja teljesen felül ezeket a dinamikákat, de enyhíti őket. A diplomáciai kapcsolatok helyreállítása lehetővé teszi a folyamatos, magas szintű kommunikációt a felek között, ami elsődleges a nukleáris versengés és egy atomháború elkerülésében. Ráadásul Rijád és Teherán közeledése azt feltételezi, hogy a 2016 óta szinte teljesen elfogyott bizalom legalábbis minimális szinten ismét megvan. A szaúdi-iráni kapcsolatok normalizálásával újabb kommunikációs csatorna nyílhat az Egyesült Államok és Irán között, ami szintén deeszkalációs hatású lehet.
2. Folytatódik a konszolidáció a közel-keleti kapcsolatokban
Az orosz-ukrán háború árnyékában talán nehezebben látható, de a közel-keleti térségben az utóbbi években pozitív folyamatok indultak el. Amíg a 2010-es években, az arab tavasz alatt és azt követően a régió államai számos esetben a versengést, az egymás belügyeibe avatkozást vagy a konkrét háborúzást választották, addig az elmúlt öt évben inkább már a párbeszédre hajlanak. Számos fővárosban arra a felismerésre jutottak ugyanis, hogy egyrészt nem tudják legyőzni ellenfeleiket, másrészt a gazdasági fejlődés előmozdítása jobban megéri, mint a háborúzás.
Ennek következtében a korábban feloldhatatlannak tűnő geopolitikai problémák kezelésében és az ellenséges kétoldalú kapcsolatokban sikerült áttörést elérni. Izraellel 2020 óta négy arab állammal kötött szerződést, a 2011-ben az Arab Ligából kitagadott szíriai kormányzat felé több Öböl menti állam is nyitott. A nemrég labdarugó-világbajnokságot rendező Katar és szomszédjai, így például Szaúd-Arábia között 2017-ben elmérgesedett viszonyt 2021-ben sikerült helyreállítani.
Ebbe a sorba illeszkedik a szaúdi-iráni diplomáciai kapcsolatok felvétele is. A világ nem változik meg egyik napról a másikra, Rijád és Teherán továbbra is versenytársak lesznek, de ha ezek a folyamatok fennmaradnak és eredményesek lesznek, az pozitív ösztönző lehet más államok számára is, hogy rendezzék kapcsolataikat, és keretek közé tereljék versengésüket. Persze a kétoldalú kapcsolatok normalizálása nem minden esetben felel meg az európai érdekeknek (a szíriai kormány visszafogadása például erősen vitatható), és ahogy említettem, nem mindenki örül a folyamatnak (különösen nem Izrael), a tendencia üdvözlendő, hiszen lehetőséget teremt számunkra is a politikai és gazdasági kapcsolatok nyugodtabb építésére. Kivált, hogy az Egyesült Arab Emírségek korábban megoldotta, hogy egyszerre normalizálja viszonyát Izraellel és Iránnal.
3. Fékeződő olajárak
Mivel két fontos kőolajtermelő országról beszélünk, a Szaúd-Arábia és Irán közötti közeledés közvetlen hatással lehet a piacokra. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy az olajárak hirtelen zuhannának – bár kétségkívül ez történt a héten, ez azonban inkább az amerikai bankok bedőlésével magyarázható.
Két szempont miatt is fékezheti a megállapodás az olajárakat. Egyrészt a szaúdi-iráni relációban bármely válság rögtön megnöveli az árakat, mivel a két nagyhatalom közötti viszony alapvető hatással van a világ kőolajtartalékának körülbelül a felével rendelkező Perzsa-öböl térségére. Másrészt a bizalom növekedése segítheti a kőolajtermelők közötti együttműködést az OPEC+ formátumban (ez összesen 24 olajexportőr országot képvisel, Oroszországot is beleértve). Ugyan e kooperáció tagjai nem mindig hoznak a fogyasztói oldalról jó döntéseket, a közöttük lévő kommunikáció legalább a kiszámíthatóságot növeli, ami segíthet az infláció piaci és pszichológiai okainak felszámolását.
4. Eljött a konstruktív Kína pillanata?
Fontos, hogy Rijád és Teherán képviselői Pekingben írták alá a megállapodást. Kínának nemcsak a közel-keleti, de a globális jelenléte szempontjából is mérföldkőnek tekinthető Szaúd-Arábia és Irán összehozása. Ebben a térségben eddig alapvetően amerikai és brit befolyást tapasztalhattunk. Peking a megállapodással egyszerre tesz a saját érdekeiért (mindkét fél fontos gazdasági partnere), és mutatja a világ felé, hogy konstruktív nagyhatalom, amely akár az Egyesült Államoknál hatékonyabban is képes fellépni. Nem véletlen, hogy az amerikai diplomácia kicsit furcsán reagált: egyszerre fejezte ki támogatását, és próbálta jelentékteleníteni az egyezséget.
Érdemes azonban óvatosan kezelnünk Kínának a két fél közeledésében betöltött szerepét. Való igaz, hogy kínai diplomaták legalábbis 2017 óta beszélnek a párbeszéd fontosságáról a Perzsa-öböl térségében, de az aláírás bejelentéséig senki sem tudott arról, hogy Kína bármilyen konkrét közvetítői szerepet játszana. Irán és Szaúd-Arábia között már évek óta zajlik párbeszéd, nem kellett ahhoz külső nagyhatalmi nyomás, hogy meg akarjanak állapodni. Ráadásul közvetítői szerepet inkább két térségbeli állam, Irak és Omán játszott.
Bármi is a valóság, az európai érdekek e kérdésben egybeesnek a kínai és amerikai érdekekkel – amíg nem mi tudunk így fellépni, addig örülhetünk, ha más nagyhatalmak megteszik.
5. Következik: Jemen?
Hetek óta beszélnek helyi és nyugati szakértők arról, hogy áttörés várható a jemeni polgárháborúban, ahol a központi kormány mellett beavatkozó szaúdiak harcolnak az Irán által támogatott húszi lázadó mozgalommal szemben. Ha az optimista narratívák igazak, akkor a következő időszakban a szaúdiak kiegyezhetnek a húszikkal, és nagyot léphetünk előre a konfliktus lezárása felé. Ennek már éppen itt volt az ideje: Jemenben korunk egyik legnagyobb humanitárius katasztrófája zajlik évek óta, az EU és az ENSZ korlátozott sikerrel igyekszik segíteni a több mint húszmillió rászoruló jemeninek. E körülmények között a politikai áttörés esélyeinek növekedése minden szempontból üdvözlendő.
