Egy évvel ezelőtt hirdette meg a szociáldemokrata Olaf Scholz a Bundestagban a német külpolitika fordulatát. Három nappal Oroszország Ukrajna elleni újabb katonai agresszióját követően, 2022. február 27-én vázolta fel a kancellár, hogy milyen lényeges külpolitikai változások következtek be, melyek meghatározzák Németország kül- és biztonságpolitikai környezetét. Scholz akkori érvelése szerint Oroszország háborúja fordulópontot (németül Zeitenwende) jelent, az autokráciák vissza kívánnak térni a 19. századi nagyhatalmi versengés korszakába, melyet a birodalmi ambíciók, a befolyási övezetek és az erősebb joga jellemez. Ezzel szembe kell állnia a liberális nemzetközi jogot védő erőknek, így Németországnak. Ebből kifolyólag Németországnak, illetve az Európai Uniónak többet kell tennie saját és környezete biztonságáért, ezért Németországnak nagyobb felelősséget kell vállalnia, és az EU-ban aktívabbnak kell lennie. A kancellár gondolatait később a Foreign Affairsben megjelentetett The Global Zeitenwende című cikkében fejtette ki összegezte.
Németország szerepének kérdése a nyugati szövetségi rendszerben lényegében a hidegháború vége óta állandó napirendi pont. Az idősebb George Bush 1989-ben, a hidegháború alkonyakor Helmut Kohl vendégeként Mainzban fogalmazta meg azt az amerikai elvárást a Szövetségi Köztársasághoz, melyet az azóta is képtelen volt betölteni: partnerek a vezetésben (partners in leadership). Az ezt követő jó harminc évben Németország a békeosztalék élvezőjeként elhanyagolta fegyveres képességeit, és komoly egyoldalú gazdasági függőségeket alakított ki olyan autokráciákkal, mint Oroszország és Kína. A német vezetés természetesen tudatában volt szövetségesei elvárásának a nagyobb felelősségvállalás kapcsán, erről szólt 2014-ben az az úgynevezett müncheni konszenzus, amely a lényegét tekintve rendkívül hasonló Scholz Zeitenwende-beszédéhez. Látszik tehát, hogy a téma visszatérőnek számít a német külpolitikai gondolkodásban, eddig azonban csak kevés politikai cselekvés követte a hangzatos beszédeket. A jelenlegi kontextusban az új elem Oroszország jogtalan és provokálatlan katonai agressziója, amely
Scholz egyik legfontosabb tavalyi bejelentése egy 100 milliárd eurós védelmi különalap volt. Ugyan egyéves távlatból még korai végleges következtetést vonni ennek a relevanciájáról, azt azonban már látni, hogy nem fogja elhozni azt az elemzői körökben várható korai örömöt, hogy Németország védelempolitikája stabil pályára áll. A különalap egyrészt a rendes védelmi költségvetés részévé vált, vagyis ez fogja felfelé húzni a német költéseket a vállalt GDP-arányos 2 százalék irányába. Másrészt a különalapból olyan eszközöket fognak vásárolni a „polcról”, melyekre már az elmúlt több mint tíz évben szüksége lett volna a német hadseregnek, forráshiány miatt azonban ez nem volt kivitelezhető: F-35-ösök, harci helikopterek, lőszerek stb. Végezetül a különalapnak egyelőre kevés hatása van a német fegyveres képességek hadrafoghatóságában. Erre példa az a tavaly decemberi hadgyakorlat, amelyen mind a 18 bevetett Puma gyalogsági harcjármű lerobbant technikai problémák következtében. A beszerzési eljárások továbbra is rendkívül szövevényesek és bürokratikusak, lehetetlen helyzetbe hozzák a német haderő gyors reformálásának lehetőségét. Az előbbi problémahalmaz kezelhetetlensége, valamint saját botrányos közszerepléseinek következtében januárban lemondott Christine Lambrecht védelmi miniszter, helyét szociáldemokrata párttársa, Boris Pistorius vette át. Lambrecht lemondása Scholz számára is vereség, ezzel ugyanis kénytelen volt beismerni, hogy rossz személyt nevezett ki első helyen a védelmi tárca élére.
Németországban hosszú ideje komoly külpolitikai tradíciónak számít a restriktív fegyverexport-politika, amelyben a külföldre szállított fegyverekre szigorú szabályok vonatkoznak. Az egyik ilyen szabály, hogy az ország aktív nemzetközi konfliktusokba nem szállít fegyvert, ez alól Németország modern kori történelmében csak nagyon kevés kivételt találunk (például a Pesmergának szállított fegyverek 2016-ban az Iszlám Állammal szembeni harcban). Ennek ismeretében az Ukrajnának juttatott fegyverszállítások kapcsán egyértelműen kijelenthető, hogy
Az IfW kieli gazdaságkutató intézet Ukraine Support Tracker adatbázisa alapján Németország jelenleg közel 2,4 milliárd amerikai dollár értékben küldött fegyvert Ukrajnának. Ezek között találunk nehézfegyvereket is, mint a Panzerhaubitze 2000 típusú önjáró löveg, a Gepard önjáró légvédelmi gépágyú, az IRIS-T SLM légvédelmi rendszer, valamint a Leopard 2-es harckocsi. Scholz egy tavaly szeptemberi interjúban úgy értékelt, hogy Ukrajna számára a rendelkezésre bocsájtott német fegyverek tették lehetővé a fronton elért sikereket.
Az Ukrajnának átadott német fegyverek valóban minőségi váltást jelentenek az ország külpolitikai szerepfelfogásában, a német vezetés ugyanakkor ezekért nem kap megfelelő elismerést sem a szövetségeseitől, sem a sajtótól. Ennek hátterében alapvetően a zavaros, nem egyértelmű kormánykommunikáció, azon belül is a kancellári hivatal és Scholz kommunikációja áll. Az egyes fegyverszállítási köröket, így legutóbb Leopard 2-esek szállítását megelőzően a német kormány kommunikációja egy már visszatérőnek mondható mintát vesz fel. Először a szállítások ellen foglal állást, mindezt a meglévő készlethiányra, a nemzeti és NATO-s kötelezettségvállalásokra vagy az ukrán egységek kiképzésének hosszú idejére hivatkozva. Ezt váltja fel egy feltételes hozzáállás: amennyiben a szövetségesek is szállítanak hasonló típusú fegyvert – a Leopard 2-eseknél a „biztosíték” az amerikai Abrams harckocsik voltak, hogy a németek ne legyenek egyedül. A Leopard 2-esek szállításáig a nyugati szövetségesi rendszerben gyakori volt a kritika Németországgal kapcsolatban, hogy nem tölti be meggyőzően azt a szerepet, amelyet Scholz a Foreign Affairs-cikkben az országnak elképzelt: Európa biztonságának garantálója. Scholz visszatérő válasza ezen kritikákra úgy foglalható össze, hogy ő pragmatikus, megfontolt politikát folytat, és nem hagyja magát belesodorni nem végiggondolt politikai vállalásokba a szövetségesei által. Ezen meggyőződését erősítheti az egyre inkább bukdácsoló nyugati „páncéloskoalíció”, a többi szövetséges ország ugyanis a német bejelentést követően nem tűnik túlzottan elszántnak arra, hogy átadja Leopard 2-eseinek egy részét Kijevnek.
Végezetül szükséges megemlíteni a német energiafordulatot, ezen a területen ugyanis az elmúlt év rendkívüli változásokat hozott. A Statista adatai alapján 2021-ig Oroszországból érkezett a legtöbb energia Németországba: az importált kőolaj 34 százaléka, a földgáz 55 százaléka, a fekete- és barnakőszén 26 százaléka. A tavalyi év során az orosz kitettség aránya folyamatosan csökkent, míg végül utolsóként idén januárban az Németország leállította az orosz kőolaj behozatalát is. Az orosz szénhidrogénekről való leállás számos tényezőnek betudható, például a részben bilaterális, részben az EU-val közös Oroszország elleni energiaszankciók, másik oldalról pedig Oroszország Németország és az EU tagállamai elleni energiaexportot korlátozó lépései is megtalálhatók mögötte. A három szénhidrogénfajtából a legjelentősebb egyértelműen a földgáz volt a német gazdaság számára, mely a német ipar versenyképességének egyik garantálója volt az utóbbi évtizedekben. A három földgázvezeték közül – Északi Áramlat 1, Jamal, Transgas – utolsóként tavaly októberben a Transgason keresztül szüntette be Oroszország a földgázszállítást. A német energiaigényeket rövid távon a szomszédos országokból (Norvégia, Belgium, Hollandia) érkező földgázimport növelésén keresztül tervezik fedezni. Hosszú távon pedig az úszó és szárazföldi LNG-terminálokkal váltanák ki az orosz földgázt (előbbi fajtából tavaly év végén kettőt adtak át Wilhelmshavenben és Brunsbüttelben). Az energiafordulatnak komoly gazdasági költségei vannak, ami a német versenyképességet egészen biztosan vissza fogja vetni az elkövetkezendő hosszú években.
Számos elemző azzal számol, hogy Scholz Zeitenwende-bejelentésének valódi főpróbája Németország Kínához fűződő viszonyának jövője lesz. A német felfogás szerint Kína beleillik azon autokratikus berendezkedésű országok sorába, melyek kihívást jelentenek a fennálló nemzetközi rend számára. Németország továbbá komoly egyoldalú gazdasági függőségi viszonyban áll Kínával, hasonlóan az orosz energiafüggőséghez, amelyet a tavalyi évben óriási költségek árán sikerült megszüntetni. A német külügyminisztérium február végére, március elejére ígérte az ország új nemzeti biztonsági stratégia dokumentumának prezentálását, ebből többet fogunk megtudni a német külpolitika kontúrjairól az olyan rendszerszintű riválisokkal szemben, mint Oroszország és Kína.
A szerző a Külügyi és Külgazdasági Intézet kutatója.
