E sorok írója nagy kedvelője Albert Camus A pestis című regényének, olyannyira, hogy egyik diplomamunkáját is abból írta. Ebben a francia egzisztencialista egy szakaszon arról értekezik, hogy a járvány bizony nem válogat, és hosszú távon a szerencsében nem érdemes bízni, nagyobb időtartamban ugyanis a szerencse sem válogat, és nem hajlik senki felé. Éppen ezért, ahogy telnek a hónapok a járvány sújtotta Oránban, szép lassan kiderül, hogy mindenki éppúgy ki van téve a pestis pusztításának, mint honfitársai.
Amikor a koronavírus-világjárvány elérte Afrikát is, különféle elképzelések repkedtek arról, hogy majd az erős napsütéssel járó UV-sugárzás, a kontinens tapasztalatai a korábbi járványok kezelésében, a korfa meg a különféle vudubabák megmentik lakosait a tragédiáktól. Ez önmagában talán a kevésbé meglepő: a járvány első hullámának kedvező magyar statisztikáit látva itthon is megjelentek a hurráoptimizmus megnyilvánulásai, azok a vélemények, hogy a fegyelmezettség meg a turáni gének megóvnak minket a legrosszabbtól. Aztán, ahogy jöttek az újabb hullámok, kiderült, hogy sajnos ezek ködvárak: a szerencse nem hajlik senki felé, és a járvány elvégezte a maga kegyetlen pusztítását.
A kínai példa is ezt látszik igazolni: vagy tízmilliókat zárunk az éhséglázadásokig tartó karanténba, vagy a koronavírus elvégzi a maga kegyetlen aratását. Csak egy adat: a hivatalos kínai statisztikák szerint a korlátozó intézkedések feloldása utáni hónapban hatvanezren haltak meg a betegségben. Érdemes talán még egy másik adatot is idehozni, csak hogy érezzük a járvány pusztításának súlyát:
Elemzőként és Afrikát rendszeresen látogató kutatóként – na meg szorgos Camus-olvasóként – tehát nem voltam túl optimista a tekintetben, hogy a földrész miként birkózik meg a járvánnyal: ahogy a fejlett világ ellátórendszerei sorra omlottak össze, és ahogy az is látszott, hogy a Covid-19 a társadalom és a gazdaság szinte összes alrendszerét felforgatja, nem jelentkeztek racionális indokok arra, hogy ez miért lenne másképp a fekete kontinensen. Éppen ezért a szerző 2020 áprilisában megjelent tanulmánya sem bővelkedett a derűs perspektívákban.
Érdekes mód már akkor is kaptam olyan visszajelzéseket szakemberektől, hogy túl borúsan látom a dolgokat, és Afrika simán veszi majd az akadályt. Nos, nem vette, és azt részben ebben a 24.hu-n megjelent interjúban, illetve a Tóth Klaudiával közösen írt elemzésben is bemutatom, milyen végzetes következményekkel járt a járvány, majd az azt követő élelmiszerár-robbanás Afrikában, amit az ukrajnai orosz agresszió tovább súlyosbított. Így erről itt nem szeretnék írni. Ami kapcsán itt most el szeretném oszlatni a tévhiteket, az az, hogy hányan is haltak, halhattak meg a járvány következtében a kontinensen. Nem titkoltan azért is teszem ezt, mert az elmúlt hónapokban itthon is megjelent néhány anyag annak kapcsán, hogy milyen kevés áldozatot követelt a pandémia Afrikában. Sajnos az általam elérhető adatok teljesen mást mutatnak, és azt gondolom,
Nézzük először a hivatalos adatokat. 2022 novemberéig ezek szerint 258 ezer ember halt meg az 1,4 milliárdos földrészen a koronavírus következtében. Ez valóban nagyon alacsony arány, 18,1 áldozat százezer főre vetítve. Ezzel szemben a negyedakkora lakossággal bíró Egyesült Államokban a halálos áldozatok száma a járvány kezdete óta meghaladta az 1,1 milliót, ami 327 halottat jelent százezer lakosra.
Mielőtt azonban túlságosan megnyugodnánk, érdemes mélyebbre fúrnunk, egyelőre még a hivatalos adatokban. Ha ezt megtesszük, akkor azzal az érdekességgel fogunk találkozni, hogy az afrikai halálesetek jelentős része, csaknem 40 százaléka, 102 ezer a Dél-afrikai Köztársaság állampolgárai közül került ki. Emellett még jelentős számmal képviselteti magát Tunézia (29 ezer), Egyiptom (25 ezer) és Marokkó (16 ezer) is.
Ezen statisztikák alapján megfogalmazódik a gyanú, miként lehet az, hogy a földrész legjobb egészségügyi rendszereivel bíró országai vesztették el a legtöbb állampolgárukat. Felmerülhet persze, hogy ezek a demográfiai átmenet vége felé közeledő társadalmak, így nagyobb a veszélyeztetettebb idős generáció aránya. Csakhogy más országokkal összevetve messze nem ennyivel. Ráadásul mindez nem igaz a Dél-afrikai Köztársaságra, arra az államra, amely nagyon komoly tapasztalatokat szerzett a különféle járványok elleni küzdelemben. Most mégsem tudta kamatoztatni ezeket, és
Szomália kapcsán hasonló ellentmondásokat tapasztalhatunk. A 16 millió lakosú kelet-afrikai ország, ahol polgárháború dúl, és alig van egészségügyi rendszer, hivatalosan 1400 embert vesztett a járványban. Ugyanakkor a BBC helyi riporterei teljesen mást tapasztaltak: a kórházak tele voltak betegekkel, akiket ugyan elegendő eszköz hiányában nem tudtak tesztelni, de a koronavírus tüneteit hordozták. Az orvosok arról is beszámoltak, hogy sokan nem hozzák be beteg hozzátartozóikat, mert az as-Sabáb nevű terrorszervezet propagandája miatt azt gondolják, az intézményben szándékosan megfertőzik őket. Vagy éppen nem tudnak/akarnak fizetni az ellátásért. Azt is érdemes szem előtt tartani, hogy egy idősebb ember halála Szomáliában – ahol évente ezrek vesztik életüket a fegyveres harcban és a terrortámadásokban – a helyi felfogásban messze nem számít akkor tragédiának (és ez Afrika számos részén ugyanígy van), mint máshol. Az újságírók temetőkbe is ellátogattak, ahol a sírásók arról számoltak be, hogy meredeken emelkedik a halottak száma a koronavírus-járvány kitörése óta – olyannyira, hogy új temetőket kellett nyitni a főváros, Mogadishu körül. Mindez erősen megkérdőjelezi a hivatalos statisztikák hihetőségét.
Érdemes itt bemutatni a Bostoni Egyetem zambiai mikokutatását. A főváros, Lusaka egyik zsúfolt halottas házában végzett vizsgálatukból az derült ki, hogy az áldozatok 90 százaléka volt Covid-fertőzött, miközben a hivatalos adatok alapján csak 10 százalékuk. Bár nyilván nem mindegyikük halt meg a vírus miatt, a különbség így is elgondolkodtató, és megmutatja, mennyire bízhatunk az afrikai statisztikák pontosságában. Nem járunk tehát messze a valóságtól, ha azt mondjuk,
Ezzel egyébként Afrika nincs egyedült. Az ENSZ már korábban bemutatott statisztikája alapján a koronavírussal összefüggű halálesetek száma világszerte a háromszorosa lehet a hivatalos adatoknak, megközelítve a 15 millió főt (ez még 2021 végi adat). És az idő nem állt meg. Az Economist magazin szerint napjainkra globálisan 21 millió körül lehet az áldozatok valós száma, Afrika esetében pedig valahol 1,4 és 3,8 millió között. Ez meglehetősen messze van a 258 ezertől. Azt, hogy a 2,6 milliós középérték mit jelent Afrikának, jól demonstrálja, hogy a kontinens – és valószínűleg Földünk – elmúlt években folyó legvéresebb konfliktusában, a 2020 és 2022 között zajló etióp polgárháborúban az újabb becslések szerint 600 ezer ember vesztette életét.
Pontosan sosem fogjuk megtudni, hányan haltak meg Afrikában a járvány következtében. Annál kevésbé, mert még a pontos statisztikák alapján sem tudnánk összegezni a járulékos áldozatokat: a kisgyerekeket, akik azért haltak meg maláriában vagy kanyaróban, mert a karantén és a segélyszervezeteket érintő nemzetközi utazási korlátozások miatt nem jutottak időben gyógyszerhez és oltáshoz; a terror- és felkelőcsoportok áldozatait, akikkel azért végeztek, mert a biztonsági erők egy részét a járványkezelésre fordítottak a kormányok, és nem maradt kapacitás a vidéki területek megfelelő védelmére; vagy az éhen halókat, akik az elmúlt évek gazdasági környezetében már minden tartalékukat felélték a túlélés érdekében, és akiknek már nem maradt semmijük, amivel a jelenlegi globális élelmezési válság viharában megóvhatták volna magukat és családtagjaikat.
Afrika valóban komoly fejlődésen ment keresztül az elmúlt évtizedekben, számos innovációnak és sikeres adaptációs stratégiának adva otthont. De ezeket reális keretek közt kell szemlélnünk: mint ahogy mára „Darwin rémálma” sem egy tipikus afrikai történet, egyelőre Wakandát is hiába keressük az atlaszunkban. És ahogy a világ más részeit is megtépázzák a globális válságok, a nemzetközi rendszerbe egyre inkább integrálódó Afrika sem tudja megóvni magát ezek hatásaitól.
A szerző a Migrációkutató Intézet igazgatója, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem docense, a Hungary Foundation Andrássy Fellowship programjának ösztöndíjasa
