„A foci nem politika. Ne lássunk bele olyat, ami nincs. A magyar válogatott minden magyar csapata, bárhol is éljenek!” – írta ki jó tíz napja a Facebookra Orbán Viktor, miután botrány lett abból, hogy nagy-magyarországos sálban mutatkozott a futballválogatott meccse után. Nyugalomra intett a miniszterelnök Kassán is, miután a bukaresti külügy revizionista megnyilvánulásnak nevezte az esetet, Szlovákiában pedig a külügyminiszter vágott vissza Orbánnak, míg a V4-csúcson Eduard Heger miniszterelnök egy szlovák sálat akasztott a magyar kormányfő nyakába, aki azzal is fényképeszkedett.
A leginkább Kijevben döbbentek meg Orbán sálján, az ugyanis Kárpátalját is Nagy-Magyarország részeként tünteti fel, ahogyan a Trianonban elcsatolt többi területet is. Az ukrán külügy ezután közölte, bekéretik a magyar nagykövetet, mert „a revizionizmus eszméinek magyarországi népszerűsítése nem járul hozzá az ukrán-magyar kapcsolatok fejlődéséhez”.
A revíziós álmokat idéző szimbolika akarva vagy akaratlanul, de Vlagyimir Putyin kezére játszik, aki november 4-én arról beszélt: Magyarországnak, Lengyelországnak és Romániának akár területi követelései is lehetnének Ukrajnával szemben. Korábbi cikkünkben megírtuk, hogy a románok rögtön elutasították, a lengyelek dezinformációnak nevezték az orosz elnök állításait, a magyar kormány viszont csak november 6-án nyilatkozott, „helytelenítve” az orosz elnök szavait.
Az orosz elnök nem először utalt a kelet-európai irredentizmusra. Egy 2016-os interjújában azt említette, ha valaki fel akarja vetni Kalinyingrád (orosz enklávé a Balti-tenger partján, amely egykor Németország része volt) kérdését, akkor meg kellene vitatni a többi vitatott kelet-közép-európai (így a román-magyar) határt is. Azaz Putyin már akkor tudatosan szítani kezdte a revíziós feszültségeket régiónkban, noha komolyan senki nem vetette fel Kalinyingrád visszaadását Berlinnek.
Amikor novemberben Putyin orosz történészekkel beszélt, olyan napon tette ezt, amelyet 2004-ben éppen ő vezetett be ünnepként. A Nemzeti Egység Napján arról emlékeznek meg, hogy 1612-ben népfelkeléssel sikerült a Moszkvát megszálló lengyel csapatokat kapitulációra kényszeríteni. A XVI–XVII. században a lengyel-litván konföderáció Európa egyik legnagyobb állama volt. Ez az államszövetség ma Oroszországhoz, Belaruszhoz és Ukrajnához tartozó területeket is ellenőrzött. Tehát történelmük során a lengyelek a magyar Trianonnál nagyobb területeket vesztettek. És még régebbi sérelmekre hivatkozhatnának – ha akarnának.
De Varsóban senkinek nem jut eszébe ilyesmi. Ennek oka Radoslaw Bajor, az Alsó-Sziléziában, Jelenia Góra városában dolgozó rádiós műsorvezető szerint az, hogy a lengyelek nem akarnak belekeveredni Putyin „véres játszmáiba”. Szerinte a Szovjetunió 1945 utáni terjeszkedésekor keletről elüldözött lengyelekben és leszármazottaikban él ugyan egyfajta érzésvilág, amely szerint Lviv és más települések a mai Ukrajnában és Belaruszban „az ő városaik voltak”, de ez nem fogalmazódik meg politikai szinten. „Ez egy érzés, nem politikai akarat” – mondta a 24.hu-nak Bajor, aki szerint a lengyel politika főárama is elhatárolódik az ilyen nézetektől. Lengyelországban szerinte senki (legalábbis a túlnyomó többség biztosan) nem akar visszaszerezni semmit sem Fehéroroszországtól, sem Ukrajnától, amire racionális okuk is van. Bajor elmondta: sok rokonát és ismerősét Keletről üldözték el Sztálin idején,
Ennek megfelelően még az egyik leginkább szélsőjobboldali lengyel politikai szerveződés, a Nemzeti Radikális Tábor (ONR) is óvatos az Ukrajna elleni orosz agresszió megítélésekor. Az ONR is elítéli az orosz támadást, de azzal igyekszik (burkoltan) a Kreml javát szolgálni azzal, hogy nem támogatja a lengyel segítségnyújtást Ukrajnának. Azt szeretnék, ha Lengyelország „kimaradna” a konfliktusból, és egyformán elítélik az orosz és az „atlanti” imperializmust is. Viszont a pártnak a mostani háborúról szóló állásfoglalásában nem szerepel területi követelés Ukrajnával szemben, legfeljebb arról beszélnek, hogy az Ukrajnában veszélyeztetett lengyel kisebbséget Lengyelországba kéne repatriáltatni. Ugyanakkor a háború miatt nukleáris fegyverkezési programot indítanának be, hogy Varsó rendelkezésére álljon egy atomarzenál is, szükség esetére. Az egyesek által neonácinak és fasisztának, mások által nemzeti radikálisnak tartott párt nincs valódi befolyással a lengyel közvéleményre.
A Putyin által emlegetett állítólagos lengyel irredentizmusnak teljesen más a történelmi háttere, mint a hasonló magyar elképzeléseknek. A két világháború között a lengyelek tényleg álmodoztak arról, amire az orosz elnök is utalt. Azaz a Balti-tengertől a Fekete-tengerig való terjeszkedésről. Ám egyrészt a két háború közt ebből semmi sem valósult meg, másrészt a lengyel-litván konföderáció emlékének egészen más az utóélete a mai lengyel politikában, mint Trianonnak a magyar közéletben. A magyarul Tengerközként emlegetett, a Baltitól a Fekete-tengerig terjedő Intermariumról szóló elképzelés a két világháború közötti Lengyelországban valóban népszerű volt, de konkrét tetteké, politikai akarattá akkor sem vált. A koncepciónak pedig mára teljesen megváltozott a tartalma, erről a 24.hu-n korábban írtunk, kiemelve, hogy a lengyelek mára egyértelműen Ukrajna mellé álltak.
Az Intermarium ma már nem Lengyelország és Litvánia összefogását jelenti, hanem a térségünk nem orosz és nem német államai közötti kooperációt. Ezen alapul a lengyel és horvát ötlet, a Három Tenger Kezdeményezés, melyben tizenkét balti, balkáni és közép-kelet-európai állam vesz részt.
Ám azt, hogy a lengyelek miért támogatják most Ukrajnát – miközben voltak lengyel-ukrán konfliktusok is korábban – csak az Intermarium-koncepciót kiegészítő prométheizmus révén érthetjük meg. Ez eredetileg Varsó függetlenségét volt hivatott védeni a szovjet imperializmussal szemben az első világháború után. Alapötlete az volt, hogy a lengyelek – egyfajta Prométheuszként – a szabadság fáklyáját hordozzák Kelet-Európában, a Kaukázusban, sőt Közép-Ázsiában is, ahol a szovjetek elnyomták a nem orosz népeket.
A modern prométheizmus is már egy kicsit mást jelent, mint az 1920-as években. Jelenleg a nagyhatalmi befolyási zónákkal szemben fogalmazódik meg, illetve a kisebb népek szuverenitására koncentrál. A lengyel kormánypárt, a Jog és Igazságosság tehát emiatt sem fogékony a putyini „revansista” propagandára, amely annyi nacionalista és szélsőjobboldali mozgalomra hat Európában – véli Stephan Stach, aki a Berliner Zeitungban elemezte a lengyel külpolitika ideológiai alapjait.
Más a helyzet Bukarestben. Idén júliusban az Ukrajnával kapcsolatos román álláspontról Robert D. Kaplan, a philadelphiai Foreign Policy Research Institute professzora írt a Bloombergnek elemzést. Szerinte Románia Délkelet-Európa legnagyobb és legnépesebb állama, ám ezzel együtt is egy „aggódó nemzet”. Az úgynevezett Nagy-Romániát, amelybe Bukarestben beleértik a Szovjetunió idején létezett Moldáviát, vagyis a ma Moldovai Köztársaságot is, Kaplan szerint Oroszország 1711 óta tízszer foglalta el részben vagy egészében. (Kaplan tehát elfogad egy olyan román álláspontot, mintha Nagy-Románia nem csak az első világháborút lezáró Párizs környéki békékkel jött volna létre, és nem veszi figyelembe, hogy Havasalföld és Moldva nem független államok voltak a középkorban és az újkorban, hanem lengyel, magyar, török és orosz függésben lévő fejedelemségek.)
Kaplan éppen akkor tartott szemináriumot román felderítő-hírszerzőknek és más katonai szakértőknek, amikor Bukarestben Besszarábia szovjet bekebelezésére, 1940. június 28-ára emlékeztek. Ez a jelenlegi Moldovai Köztársaságból és az attól délre lévő, a mai Ukrajnához tartozó Budzsák nevű régióból állt.
Kaplannak a románok magyarázták, hogy Besszarábia 1940-es szovjet bekebelezése nem volt meglepő a történelem ismeretében: orosz, török, Habsburg és náci német hatalmak aktivizálták magukat a térségben, így Sztálin lépése csak egy volt a sok felosztás és alávetés közül. Besszarábiáról a Molotov-Ribbentrop-paktum titkos záradéka csak azt mondta ki 1939-ben, amikor Sztálin és Hitler osztozkodott Kelet-Európán, hogy a nácik nem érdekeltek a térségben, vagyis szabadkezet kaptak a szovjetek.
Kaplan szerint a románok idén nyáron arra számítottak, hogy az oroszok tovább nyomulnak előre Ukrajnában, és elérhetik a Moldovai Köztársaságot (amely leginkább tekinthető Besszarábia utódjának) és az attól elszakadni próbáló, orosz katonai erőkkel megerősített szakadár régiót, Transznyisztriát. Ez utóbbit a szovjet időkben csatolták Moldovához, ukrán területekről leválasztva.
A román érvelés szerint a Moldovai Köztársaság olyan gyenge, hogy Putyinnak még arra sincs szüksége, hogy Oroszország katonailag megtámadja – írja Kaplan. A rendkívül szegény ország gazdaságilag instabil. Ezt oroszbarát erők próbálják kihasználni, tüntetésekkel igyekeznek gyengíteni a nyugatbarát kormányzatot. Maia Sandu államfő november elején azt mondta: országa drámai energiaválsággal küzd, félő, hogy áram és gáz nélkül marad a télen, miután az oroszok csökkentették energiahordozó-exportjukat.
Mindeközben Romániában jelen vannak olyan erők, amelyek Románia és a Moldovai Köztársaság egyesítésére törekednek, azaz Nagy-Románia visszaállítása felé lépnének. Ilyen a szélsőséges, magyarellenes Románok Egyesüléséért Szövetség (AUR), amely nemcsak Romániában, hanem Moldovában is aktív, és elvben minden román egyesítésére törekszik. Teoretikusan az Ukrajnában, Észak-Bukovinában élőket is ideértik, de a gyakorlatban Ukrajnával szemben nincsenek irredenta követeléseik.
A párt vezetőjét, George Simiont már korábban kitiltották a Moldovai Köztársaságból. Simion a Kijevnek adott román segítséget többször is bírálta. Az AUR azonban ravaszan fogalmazza meg oroszbarát üzeneteit: formailag elítéli Oroszországot az Ukrajna elleni támadásért, sőt Putyint márciust bűnözőnek minősítette még márciusban a párt elnöke.
Simion nemrégiben azért bírálta a román kormányzatot, illetve Klaus Iohannis elnök adminisztrációját, mert nem átlátható módon segíti Ukrajnát. Szerinte a románok fegyvereket is küldenek Ukrajnának – bár erre semmilyen bizonyítékot nem szolgáltatott. Sorin Lavric, az AUR egyik szenátora ráadásul nyíltabban oroszpárti az Ukrajna elleni invázió megítélésekor. A keresztény nemzetek védelmében felszólalva azt hangsúlyozta, minden azon múlik, hogy ki nyer: Putyin vagy a „globalisták”.
Hogy az AUR politizálása konkrétan mikor csaphat át irredentizmusba Ukrajnával szemben, azt nem könnyű megítélni. Vannak aggasztó jelek: márciusban Simion és Claudiu Tarziu AUR-társelnök benyújtott egy alapszabály-módosítási kérelmet a bukaresti törvényszéken. Az AUR 2019. december 1-jén jött létre, szimbolikus módon Románia egyesítésének napján. (Ez Erdélynek a Moldvával és Havasalfölddel való egyesülését jelentette 1918. december 1-jén.) Ám a román törvények tiltják e nap pártcélokra való felhasználását. Ezért, illetve amiatt, hogy az AUR logóján a jelenlegi román határon túlmutat egy csillagokból álló körrész, a bíróság megvétózta az alapszabály-módosítást. A körrész arra utal a Főtér.ro szerint, hogy Észak-Bukovina és Besszarábia is az ország része. A bírósági döntés ellen az AUR fellebbezett, így az egyelőre nem emelkedett jogerőre.
A Moldovai Köztársaságot érintő tervei miatt az AUR a legjelentősebb irredenta erő a három, Putyin által említett országot, Romániát, Lengyelországot és Magyarországot tekintve. Jelenleg a harmadik legerősebb párt az AUR délkeleti szomszédunkban, 12 százalékos népszerűséggel.
Romániát jelenleg egy széles kormánykoalíció irányítja, amely elkötelezett Ukrajna integritása és szuverenitása mellett. Az AUR vesztett népszerűségéből a háború februári kitörése óta, hívei harmadát elvesztette kilenc hónap alatt. Az agresszív nacionalizmustól tehát az „aggódó” románok most mintha megijedtek volna.
