Július 21-én, csütörtökön este feloszlatta a parlamentet Sergio Mattarella olasz államfő, miután pár órával korábban „Super Mario”, azaz Mario Draghi kormányfő beadta a lemondását. Draghi már néhány nappal korábban is lemondott, de akkor a köztársasági elnök még nem fogadta el a döntését. A kormányfő ezek után a parlamenthez fordult, gyakorlatilag bizalmat kérve azoktól a pártoktól, amelyek eddig az általa irányított egységkormányt támogatták – ezt a bizalmat viszont nem kapta meg.
Az olasz populisták ugyanis, azaz mind a baloldali M5S (Öt Csillag Mozgalom), mind pedig a jobboldali Liga – amelyet a bevándorlóellenes intézkedéseiről ismert Matteo Salvini volt belügyminiszter vezet –, úgy gondolták, elegük van a „szakértő” miniszterelnökből.
„Super Mario” – a becenevet még az Európai Központi Bank elnökeként (2011–2019) vívta ki magának – válságkezelőként tavaly óta irányította Olaszországban, egy ideig sikerrel, az egymással acsarkodó pártokból verbuvált kabinetjét. Ám mostanra a miniszterelnök-buktató jobbos és balos populistákhoz csatlakozott egy volt miniszterelnök, Silvio Berlusconi is.
Az olasz politika jobbratolódását jól mutatja, hogy Berlusconi – aki maga is már többször megbukott már – és pártja, a Forza Italia (FI: Hajrá Olaszország) ma már „mérsékelten” jobbos erőnek számít. Az említett három párt (Öt csillag, FI, Liga) azzal a módszerrel élt Draghi megfúrásakor, hogy egyik sem szavazott a kulcsfontosságú törvényhozási voksoláson, így az olasz kormányfő mögött nem maradt határozott többség.
Így hiába nyerte meg Draghi a bizalmi szavazást a felsőházban, a szenátusban szerdán, a három fő koalíciós párt lépésével teljesen ellehetetlenítette az eddigi miniszterelnök működését. A felsőház elé került eredeti indítvány egyébként arról szólt, hogy a testület hagyja jóvá Draghinak azt a beszédét, amiben egyebek között egységet követelt koalíciós szövetségeseitől.
A szavazás során 95-en támogatták Draghit, ellene mindössze 38-an szavaztak, ami matematikailag nem rossz eredmény, de az olasz politika már rég nem a racionális matematikai számításokról szól. Több tucat szenátor ugyanis nem vett részt a felsőházi döntéshozatalban, jelezve, hogy nem bíznak a kormányfőben, így gyakorlatilag kikényszerítették lemondását, illetve az államfőtől a parlament feloszlatását. Szeptember 25-ére várható az új, előrehozott választások kiírása.
A jobbosok, tehát az FI és a Liga törvényhozói nem is vettek részt a szavazáson. A balos Öt Csillag Mozgalom szenátorai szintén nem szavaztak, de az ülésteremben maradtak, nyilvánvalóan azért, hogy megakadályozzák a határozatképtelenséget – így gyakorlatilag a kormányfő bukását segítették elő ők is. Ez meglehetősen értelmetlen lépés a részükről, ugyanis a mozgalom erősen megosztott, ráadásul folyamatosan veszít a népszerűségéből (jelenleg már csak 11 százalékon áll, miközben pár éve még ők lettek a választások relatív győztesei), így aligha kerül az M5S újra hatalomra.
Valójában – ha jobban belegondolunk a mostani válságba –
A Giorgia Meloni elnökölte párt vezeti jelenleg a népszerűségi listákat, 23-24 százalékos eredménnyel.
Magyarországon az FdI-t kellemetlen a sajtó számára posztfasisztáként jellemezni, hiszen Meloni feltűnő barátságot ápol Orbán Viktorral – a magyar miniszterelnök például az olasz szélsőjobboldali politikusnővel vacsorázott, amikor kihagyta a magyar fociválogatott németek elleni sorsdöntő meccsét tavaly.
S ha a párt oldalára megyünk, akkor a jelszó sem hangzik idegenül: „Megvédjük Olaszországot” (Difendiamo Italia). Vagyis populizmusért Meloniék sem mennek a szomszédba, de az is egyértelmű, hogy a párt nem tagadta meg politikai gyökereit. Ezt olasz tényfeltáró-leleplező szájtok tették egyértelművé, amikor az FdI alapszervezetei környékén kutakodtak, és az illegális pártfinanszírozás gyanúját vizsgálva tavaly októberben kiderítették, hogy a Meloni-párt emberei fasiszta, rasszista és szexista vicceket meséltek, nevetgéltek, „római köszöntést” és náci karlendítést „parodizáltak”.
S bár Meloniék már tavaly nagy sikert vártak a helyhatósági választásokon – akkor szintén jól álltak a felmérésekben –, végül nem sikerült az áttörés. Most viszont a nemzeti egységkormány eddigi jobboldali pártjai „törik az utat” előttük, és Salvini (akinek Ligája folyamatosan veszti el támogatottságát a közvélemény-kutatások szerint) talán azt reméli, hogy egy tisztán jobboldali kabinetben jobban tudja érvényesíteni a saját politikáját, mint Draghi vezérlete alatt. Így például ismét felerősödhetnek a bevándorlóellenes intézkedések, amelyek miatt korábban annyit támadták Salvinit, amikor belügyminiszter volt.
Sokan féltik Itáliát a várható jobboldali koalíciótól, a többi között azért, mert a szeptember 25-én esetleg hatalomra kerülő populista, szélsőséges vagy éppen „mérsékelt” jobbosok gyengíthetik az európai álláspontot, amely Oroszországgal szemben eddig megfogalmazódott. Mind Salvini, mind Berlusconi ugyanis jó kapcsolatot ápolt korábban Vlagyimir Putyinnal.
A Fratelli d’Italia vezette koalíció győzelme súlyosan romboló hatású lehet Olaszországra és Európára nézve
– idézte a brit Guardian Luigi Scazzierit, a Centre for European Reform nevű szervezet vezető kutatóját.
A szeptemberi választásokon a második helyre a Demokrata Párt futhat be. A balközép, szociáldemokrata tömörülés eddig a nemzeti egységkormány részét alkotta, de a jobbos és populista erőkkel szemben nem tudott túl sokat tenni.
Most 22 százalék körüli eredményre számíthat, de az is előfordulhat, hogy ők lesznek a legerősebb párt, csakhogy nincsenek olyan szövetségeseik, akikkel kormányzó többséget érhetnének el. A PD és az Öt Csillag Mozgalom talán összefoghatna, de ezzel is legfeljebb egyharmados támogatottságot élveznének a szavazók körében. A kisebb balos vagy liberális, esetleg zöld pártok pedig csak pár százalékot hozhatnak a Demokrata Pártnak.
Ezzel szemben a jobboldalnak most hatalmas esélye van, sőt – focihasonlattal élve – tizenegyest rúghat a szeptember 25-ei előrehozott választásokon. A Fratelli d’Italia 23-24 százalékához a Liga 14-15 és Berlusconiék 7-8 százaléka adódhat hozzá, így
Mindez máris lázas egyeztetéseket és vitákat indított be. Sőt a polémia nem is csak a három kormányra esélyes jobbos párt között, hanem azokon belül is zajlik. Például Berlusconi pártjában páran nem értik, hogy miért rúgta fel az FI az eddigi koalíciót, mert a szélsőjobbosokkal összefogva nem sok beleszólása lehet a Hajrá Olaszországnak egy új kabinetben.
A legfőbb vitapont ettől függetlenül azért az, hogy ki legyen a közös miniszterelnök-jelöltjük, illetve legyen-e egyáltalán. Giorgia Meloni pályázik erre a szerepre, hiszen jelenleg az övé a legnépszerűbb olasz párt. Salvini és Berlusconi viszont ravasz taktikusok: Berlusconiék például most azt pedzegetik, hogy majd a szavazáskor (tehát inkább utána) döntsenek a kormányfő személyéről. A három jobboldali párt között zajló tárgyalások állítólag már ott tartanak, hogy a várható állami tisztségeket osztogatják egymás között.
Egyelőre azonban ügyvezető kormányfőként Mario Draghinak kell megbirkóznia a koronavírus-válság gazdasági utóhatásaival, a pandémia esetleges felerősödésével és az Oroszország által Ukrajna ellen indított háború következményeivel, így az energiaválsággal és az inflációval.
Draghi távozásának hírére a tőzsde esésbe kezdett, az itáliai „spread”, vagyis az a pluszhozam, amit a tízéves lejáratú olasz államkötvényekért kell fizetni a német „Bund”-hoz, Európa egyik legerősebb állampapírjához képest, 223 bázisponttal megugrott. (Ez azt jelenti, hogy hirtelen megnőtt az eleve meglévő többletkockázat, amit az olasz gazdaság, illetve állami gazdálkodás jelent a némethez képest.)
Olaszország egyébként is az eurózóna egyik gyenge pontja, gazdasága óriási kihívásokkal küszködik, az államadóssága tetemes (a GDP 150 százalékát teszi ki). Az infláció 8 százalék körüli, és a mostani bizonytalanságok megkérdőjelezik, hogy Róma megkaphatja-e a várva várt európai támogatásokat. Így például kérdésessé vált, hogy végre tudja-e hajtani a szükséges reformokat ahhoz, hogy az európai újjáépítési alapból a következő, egyelőre még csak hipotetikus, 200 milliárd eurós támogatási összeget lehívhassa.
Mattarella köztársasági elnök – aki a parlament feloszlatásakor a problémák közül kiemelte a gazdasági és szociális válságot, illetve a növekvő inflációt – abban bízik, hogy amíg lehet, Draghi birkózik meg ezekkel a feladatokkal.
