Mégsem indult el kedden Nagy-Britanniából az a repülőjárat, amely a szigetországban nem kívánt, többségében közel-keleti illegális migránsokat szállította volna Ruandába. A brit kormány tervei szerint az első körben eredetileg 37 embert raktak volna gépre. A Ruandába küldeni tervezett emberek nagy része olyan, Szíriából, Afganisztánból, Irakból és Iránból érkezett menedékkérő, aki nem a jogszabályoknak megfelelően érkezett és tartózkodott Nagy-Britanniában.
Még április 14-én történt, hogy az egykori gyarmattartó Nagy-Britannia és Ruanda új közös gazdaságélénkítő és migrációs megállapodást jelentett be. Az egyetértési nyilatkozat egy új menedékjogi partnerséget körvonalazott. Ennek értelmében illegális migránsokat lehetne Ruandába szállítani, hogy ott rendezzék a menedékjogi státuszukat. Nagy-Britannia a szerződés keretében 120 millió fontot (több mint 55 milliárd forintot) fizet Ruandának, amit a tenger nélküli kelet-afrikai ország a menedékkérők ellátásának megszervezésére, lakhatásra, oktatásra és hasonlókra fordíthat. A megállapodás lényegében minden olyan külföldit érintene, aki január 1-jétől szabálytalanul érkezett Nagy-Britanniába.
A brit kormány elképzelését számos kritika érte az utóbbi időben, legfőképp emberi jogi szervezetek részéről, amelyek azt állítják, hogy az több nemzetközi egyezményt sértene, ha végrehajtanák. Az ENSZ menekültügyi főbiztossága a többi között azzal érvelt, hogy Ruanda nem rendelkezik megfelelő kapacitással a menekültek befogadására, ezért fennáll a veszély, hogy egyes menedékkérőket visszaküldenének abba az országba, ahonnan útnak indultak.
Elítélő nyilatkozatot tett az ügyben Ylva Johansson, az Európai Unió belügyi biztosa is. A menedékkérők elküldése 6000 kilométernél is távolabbra, a menekültügyi eljárások kiszervezése nem humánus és méltóságteljes migrációs politika – fogalmazta meg még április közepén a brit bejelentés nyomán Johansson.
Sending asylum seekers more than 6000 km away and outsourcing asylum processes is not a humane and dignified migration policy. I have been informed of the #UK Government’s new migration strategy, which I think raises fundamental questions about #asylum and #protection
— Ylva Johansson (@YlvaJohansson) April 14, 2022
Károly walesi herceg, a brit trónörökös nemrég meglepetésre szintén annak a magánvéleményének adott hangot, hogy az egyezményt „borzalmasnak” tartja – a királyi dinasztia tagjai ritkán nyilvánítanak ilyen markáns véleményt belpolitikai kérdésekben.
Az angol keresztény felekezetek legmagasabb rangú papja, Justin Welby érsek pedig Boris Johnson brit miniszterelnök terveinek egyik legfőbb kritikusa lett.
Olyan ország, mint Nagy-Britannia, ahol elismerik a keresztény értékeket, nem ruházhatja át a felelősségét még egy olyan országra sem, amelyik olyan szépen akar teljesíteni, mint Ruanda
– mondta Canterbury érseke egy istentiszteleten.
A tervezetet ugyanakkor védelmébe vette a ruandai elnök. Paul Kagame diplomaták előtt nemrég úgy fogalmazott: „Hallottam néhány embert, aki azt mondja, az Egyesült Királyság pénzt küldött nekünk, hogy itt rakhassák le az embereket. De mi nem csinálunk ilyesmit. Nem veszünk részt emberek vételében és eladásában. Ezt alapvető értékeink miatt nem is tehetjük meg.”
Az elnök a megállapodást jó szándékúnak nevezte, és állította: a ruandai kormányt nem a pénz motiválta az ügyben.
Nem minden előzmény nélkül
A terv, hogy a britek egy kevesebb mint harminc évvel ezelőtti brutális népirtás helyszínére toloncolják az illegálisak tekintett migránsokat, első ránézésre meredeknek tűnik. A megoldás azonban nem minden előzmény nélküli. Kagame korábban elmondta, hogy 2019-ben Ruanda tett már hasonló vállalást, amikor az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságával és az Afrikai Unióval közösen létrehoztak egy vészhelyzeti tranzitmechanizmust a Líbiában rekedt menekültek és menedékkérők megmentése érdekében.
A megállapodás értelmében mintegy 824 Líbiából evakuált személyt fogadtak be Ruandába átmenetileg, több tételben. A ruandai kríziskezelésért felelős minisztérium adatszolgáltatása szerint közülük 565 embert telepítettek át később harmadik országba, így Kanadába (186), Svédországba (142), Norvégiába (113), Franciaországba (66), Belgiumba (26) és Finnországba (32). A líbiaiak mellett Ruanda csaknem 130 ezer menekültnek ad otthont, főként a szomszédos Kongói Demokratikus Köztársaságból és Burundiból, valamint Afganisztánból.
Egy a fentihez hasonló tranzitmegállapodás azonban lényegében különbözik a mostani tervtől. Az előbbi esetben a menekültek és menedékkérők átmeneti ellátásáról volt szó, az utóbbi esetben viszont arról, hogy a Nagy-Britanniából kiebrudalt migránsokat tartósan Ruandában telepítik el. A brit-ruandai migránspaktumot éppen azért támadják a legerősebben, mert sokak szerint az afrikai ország nincs igazán jól berendezkedve a menekültek tartós ellátására, ráadásul a látható jelektől eltérően nem is „teljesít jól” annyira a nyugati típusú emberi-jogi sztenderdek érvényesítésében.
Az ENSZ Menekültügyi Ügynöksége, az UNHCR szerint 2021 szeptemberében Ruandában 127 163 menekült és menedékkérő tartózkodott. Aggályok merültek fel azonban azzal kapcsolatban, hogy az ország képes-e több menedékkérőt befogadni. Ruanda területe ugyanis alig több mint 26 ezer négyzetkilométer, ezzel Afrika negyedik legkisebb országa, a népsűrűség viszont kiemelkedően magas, a menekültek tartós befogadásának tehát akár fizikai akadálya is lehet.
Mintaország a földi pokolból
Ismert, hogy 1994-ben Ruandában minden képzeletet felülmúló népirtás történt.
Az áldozatok többsége tuszi etnikumú volt, illetve az államilag támogatott emberirtást ellenző hutu etnikumú állampolgárok is nagy számban áldozatul estek a könyörtelen leszámolásnak. Becslések szerint a konfliktus ideje alatt 2 millió ember menekült el az országból, és több százezer nőt erőszakoltak meg, miközben – ahogy egy ENSZ-alkalmazott fogalmazott – az egész világ cserbenhagyta Ruandát. A népirtás 25. évfordulója alkalmából írt cikkünkből sok részlet kiderül a szörnyűségről:
A hutuk és tuszik konfliktusa a gyarmati időkre vezethető vissza, és részben gazdasági, részben pedig adminisztratív okai vannak. A hutuk növénytermesztéssel, a kisebb létszámú tuszik állattenyésztéssel foglalkoztak. Mivel az állatok értékesebbek voltak, mint a növények, a vagyonosabbnak számító, de kisebbséget alkotó tuszikból lett a helyi elit. Ruanda előbb német, majd belga gyarmat volt, a gyarmatosítók pedig rájátszottak az ellentétek kiélezésére: előírták, hogy helyi vezető csak tuszi lehet, így a hutuk szemében a tuszik a gyarmati birodalom képviselőivé váltak.
A mészárlás során a résztvevőknek nem volt bonyolult dolga, annak eldöntésére, hogy ki a hutu és ki a tuszi, csak a potenciális áldozat személyi igazolványát kellett megszerezniük, hiszen az okmány tartalmazta a tulajdonosa etnikai hovatartozását. Ez a gyakorlat a gyarmati időkben alakult ki. A gyarmatosítás előtt a területen a többségi hutuk, a kisebbségi tuszik és a még kisebb tua lakosság osztozott, a csoportokat összekötötte a közös nyelv, vallás és kultúra, ami miatt az etnikai eltéréseknek nem volt jelentősége.
Az etnikai hovatartozást feltüntető személyi igazolványt 1932-ben Belgium vezette be, ami hosszú távon – a történelem tanúsága szerint – hozzájárult a végzetes feszültségek kialakulásához és fenntartásához. A nyugati országok által kezdeményezett olyan társadalmi kísérletek, mint például a nagy-britanniai migránsok Ruandába „internálása” ha más okból nem, a súlyos történeti tapasztalatok tükrében legalábbis érthető aggodalmakat vetnek fel.
A The Guardian a ruandai népirtás huszadik érvfordulójára közölt cikkében részletesen bemutatta, hogy az afrikai ország azóta milyen változásokon ment keresztül. Az egész országot érintő nagy, közös trauma feldolgozásában az igazságszolgáltatás kényes egyensúlyra törekedett. A mintegy 150 ezer embert érintő ügyben húsz év alatt mindössze 71-et – általában a legbrutálisabb elkövetőket – ítélt el az ENSZ ruandai nemzetközi büntetőbírósága. A kormány erőteljes bátorítására a népirtás túlélői azonban országszerte igyekeztek visszafogadni az elkövetőket a közösségeikbe.
Mivel az ország lakosságának csaknem kétharmada 25 év alatti volt, az állam sokat fektetett a fiatal generációkba. Az oktatási rendszert úgy alakították át, hogy bátorítsák a megosztó címkézésekkel szembeni ellenállást. A diákokat így ahelyett, hogy benntartanák a mesterségesen generált hutu-tuszi konfliktusban, a nevelés során arra biztatják, hogy Ruanda közös jövőjének építésére összpontosítsanak. Az oktatáshoz való hozzáférés szintén jelentősen javult az országban; 2014-ben már a gyermekek 97 százaléka általános iskolába járt, ez a legmagasabb arány Afrikában.
A női jogegyenlőség ügyére szintén odafigyelnek. Noha a hétköznapokban a nők ma is beszámolnak kulturális egyenlőtlenségekről, tény, hogy a nemzeti törvényhozásban a női képviselők arányában Ruanda hosszú évek óta világelső. 2022-ben a képviselőknek 54 százaléka volt nő a törvényhozásban, de ez az arány 2016-ban például 64 százalék volt. Összehasonlításképpen: Magyarországon ez az arány 13,6 százalék.
Azt, hogy egy ország mennyire alkalmas menedékkérők befogadására, nagyban meghatározza az is, hogy milyen a közbiztonság általános állapota. Az év elején az Euronews írt például arról, hogy egy egyéni utazóknak szóló értékelés szerint
Ruanda a brit kormány hivatalos utazási ajánlása szerint szintén „általában biztonságos”, a bűncselekmények száma viszonylag kevés, noha utcai bűncselekmények előfordulnak.
A nyugati emberi jogi sztenderdekkel kapcsolatban ugyanakkor aggodalmak is megfogalmazódnak. Erős kételyek vannak arra vonatkozóan, hogy Kagame elnök mennyire érvényesíti a liberális demokráciák jogállamisági követelményeit.
Ruanda a Riporterek Határok Nélkül sajtószabadság-indexe szerint a 136-dik helyen áll a 180 vizsgált ország közül. Paul Kagame 2017-ben ötödik elnöki ciklusát kezdte meg, és rögtön meg is erősítette a cenzúrát. A médiatulajdonosoknak hűséget kell fogadniuk a kormánynak, és sok újságíró kénytelen volt részt venni egy úgynevezett hazafiassági programban, sokakat pedig beléptettek a kormánypártba. A nemzetközi szervezet szerint a hatóságok gyakran a népirtás emlékét használják fel egy-egy médium korlátozására – köztudomású, hogy a népirtásban súlyos felelősség terheli azokat a médiumokat, rádióállomásokat és újságokat, amelyek széles körben terítették a gyűlöletpropagandát a népirtás előtt és közben is.
A Human Rights Watch szerint Ruanda azon kevés afrikai országok között van, amelyek nem kriminalizálják az azonos neműek kapcsolatát. Értékelésük szerint azonban azoknak az embereknek, akiket melegként vagy transzneműként azonosította a hatóságok, gyakran azt mondták, hogy „nem képviselik a ruandai értékeket”. Fogvatartás esetén ezeket az embereket igazolhatóan több erőszak érte a rabtársak és az őrök részéről is, mint az explicit módon nem homoszexuális vagy transznemű társaikat.
A brit bíróság a jogi kifogások ellenére lehetővé tette az illegálisnak tekintett migránsok Ruandába „deportálását”, a keddre tervezett járat azonban mégsem indult el, ugyancsak jogi eljárások miatt. Az ötlet megvalósításának, amely már küszöbön áll, valószínűleg épp az lesz az egyik legfőbb akadálya, hogy a kijelölt menedékkérők jogi úton kérnek majd elégtételt az őket ért valós vagy vélt sérelmek miatt, amit nem lesz könnyű lesöpörni az asztalról. A kezdeti nehézségek ellenére azonban a briteknek máris akadt egy lehetséges követője a Ruanda-projekt megvalósításában.
Néhány nappal a brit bejelentés után a migrációval szemben jó ideje keményen fellépő
