Magyarország kis ország, sem gazdasági, sem politikai súlya nem indokolja, hogy a parlamenti választás előtt a világ összes nagy tévéje és újságja azzal foglalkozzon, mi lesz az eredmény, és milyen hatása lesz ennek Európára és a világra. Mégis ez történt, és ezt Orbán Viktornak köszönhetjük.
Orbán a 2015-ös menekültválság idején és az követően is látványosan az európai elittel szemben politizált, olyan félelmek mentén, amelyek a legtöbb nyugat-európai országban is jelen vannak. Amit a sorozatos parlamenti kétharmadokkal és az elitellenességgel mutatott az európai szélsőjobbnak, olyasmi volt, amire az régóta ki volt éhezve:
Annak a látszata, hogy a szélsőjobboldal, a populizmus, a nemzeti radikalizmus és az elitellenesség politikai ötletei működhetnek kormányon is, lehet mögöttük választói támogatottság, és lehet velük politikai sikereket elérni.
Ez nagyjából azzal egy időben történt, hogy a populista és szélsőjobboldali pártok elkezdtek kitörni a korábbi politikai karanténjaikból, és több látványos sikert értek el a világban. A két legnagyobb siker a brexit és Donald Trump megválasztása volt. De amíg Trump inkább önmaga túlméretes karikatúrája volt Európában, Orbán egy miniszterelnök, aki nagyon hasonló ötletek mentén képes volt elvezetni egy államot.
A populizmus ébredésének volt öt jó éve, de a XXI. század harmadik évtizedében várhatóan valami egészen más következik majd. A populista lázadás nem lett támogatottság nélküli, sőt Marine Le Pen ma veszélyesebb volt a hatalomra, mint korábban bármikor, és a helyzet hasonló Olaszországban is, ám a lázadás vesztett a lendületéből, és nincs, ami tovább húzza felfelé.
Ennek természetesen több oka is van, de a legegyszerűbb az, hogy
Ma már mindenki keményebb a bevándorlás azon részével szemben, amellyel Orbán keményebb volt, és hiába követel a magyar miniszterelnök kerítést az EU határaira, ha mindenki más is azt követel.
Ezzel párhuzamosan elkezdett valami más is alakulni Közép-Európában, ami a következő évtized európai politikájának motorja lehet. Az Ukrajna elleni orosz agresszió felébresztette az unió keleti felét, ami a korábbinál – valamint a nyugat-európainál – sokkal határozottabb morális és ideológiai választ adott. A közép-európai új idealizmus motorja pedig pont az a három ország, amelyekkel Magyarország az elmúlt években a legszorosabb kapcsolatot ápolta: a visegrádi négyek maradéka.
Azt, hogy Lengyelország komolyan veszi az orosz fenyegetést, eddig is mindenki tudta. Talán azt mérték el sokan, hogy mennyire komolyan. Lengyelországgal kapcsolatban ez gyakori tévedés, hiszen a lengyelek általában sokkal komolyabban gondolnak olyan ügyeket – például a saját történelmüket, katolicizmusukat és konzervativizmusukat –, amelyek a szomszédban csak politikai termékek voltak. A lengyel-magyar barátság meggyengülése ebből a szempontból nem váratlan. Eddig is a lengyelek oroszellenessége volt a fő oka annak, hogy nem tudott megszületni a nagy szélsőjobbos frakció az Európai Parlamentben.
Csehországgal és Szlovákiával kapcsolatban már más a helyzet. Andrej Babis és Robert Fico országairól kevesen hitték volna el pár éve, hogy képesek lesznek morális utat mutatni az Európai Uniónak, de a két ország két új kormánya komoly meglepetéseket okozott. Petr Fiala a visszafogott, sótlan arcát meghazudtolóan keményen lépett fel Oroszországgal szemben, kezdve a nehézfegyverzet Ukrajnába küldésétől az orosz kémek kiutasításán át a híres kijevi vonatútig.
Ezen a vonatúton nem vett még részt Eduard Heger, a szlovák miniszterelnök, aki egy olyan párt politikusa, amelyet korábban kifejezetten nem érdekelt a külpolitika, és eleve egy kormányválság után lett miniszterelnök. Heger az első kijevi vonatút kihagyása után keményebb lett, mint valaha. A szlovákok voltak az elsők, akik Ukrajna EU-csatlakozását kezdték sürgetni, és az ország átadta Ukrajnának a komplett S-300-as légvédelmi rendszerét, ami máig az egyik legjelentősebb külföldi katonai támogatás, amit Kijev kapott. Egészen szokatlan a térségben olyan cikkeket látni a független sajtótól, amelyben büszkék a miniszterelnökükre.
Az sem véletlen, hogy egyre kritikusabban fogalmaznak Orbán Viktorral szemben. A magyar miniszterelnök ugyan erősebb a belpolitikában, mint valaha, de sokkal magányosabb Európában, mint korábban bármikor. Erről legutóbb részletesen is írtunk, de azóta még rosszabb lett a helyzet Orbán számára Marine Le Pen vereségével.
Magyarországról nézve nehéz is elhinni, hogy miért szavaztak Franciaországban egy olyan emberre, aki stratégiai autonómiáról és felvilágosodásról beszél, mint egy olyanra, aki a benzinárakról, de mégis ez történt. Hasonlóan nehéz elhinni, hogy egy fél éve alakított politikai párt meg tudja buktatni Szlovénia magyar médiapénzekkel megtámogatott kormányát, mégis ez történt.
Janez Jansa és Marine Le Pen bukása Orbán Viktor magányosabbá teszi Európában, mint valaha. Ezen csak az segíthet, ha Olaszországban egy év múlva nyer a szélsőjobb, és a Salvini-Meloni páros valahogy képes kiegyezni a hatalomért. Csakhogy nem Olaszország lesz az egyetlen hely, ahol jövőre választások lesznek. Lengyelországban az ellenzéknek valódi esélye van a győzelemre, bár egyelőre nem rájuk érdemes fogadni.
Abban az esetben viszont, ha Lengyelországban az egyébként szintén jobboldali, Orbánnal – a Fidesz távozásáig – az Európai Néppártban együtt politizáló Polgári Platform és ellenzéki társai kerülnének hatalomra, a magyar kormány a legfontosabb biztosítékát veszítené el Európában. A lengyel kormánypárt, bármilyen rossz is a viszony a magyar kormánnyal, minden körülmények között megvédené Magyarországot a hetes cikk szerinti eljárásban. Kérdés, hogy ugyanerre Salvini vagy Meloni is hajlandó lenne-e, de Donald Tusk biztos, hogy nem.
Magyarország elszigeteltségét szokás úgy értelmezni, hogy mostantól senki nem áll szóba Orbánnal az uniós csúcsokon. Ez természetesen nem igaz. Emmanuel Macron például eddig is lelkesen használta szövetségesként a magyar miniszterelnököt (decemberben Budapestre is eljött), és Orbán Viktor eddig is ügyesen használta ki Németország és Ausztria belső konfliktusait a saját céljaira. Magyarország az Európai Unió és a NATO tagja, és ameddig ez így van, a magyar kormány sosem fog teljesen elszigetelődni.
De most jó esély van arra, hogy a következő évtizedet nem a pragmatikus politikai szövetségek, hanem a közép-európai országok által hajtott, alapvetően morális értékrendre támaszkodó (például a szuverenitásra, mint hogy nincs rendben más országokat katonai erővel lerohanni) idealista politika fogja meghatározni.
Azt, hogy ez valóban így lesz-e, hamarosan Németországban is láthatjuk. Olaf Scholz és a német politika hirtelen irányváltása eddig inkább a felelősség letolásáról szólt, de jelenleg is komoly politikai harc van akörül, hogy a német politikai elitet sikerül-e egy moralistább külpolitikába belekergetni, rögtön a háború és az orosz kapcsolatok ügyében. Ha igen, az valamit megmutat abból, hogy mégis meghatározóbbak lehetnek Európa jövőjére nézve az elvek, mint a német ipar igényei.
