Az elmúlt napokban számtalan hírt hallottunk arról, hogy orosz művészeket, sportolókat tiltottak ki nemzetközi eseményekről, versenyekről, megszakították velük az együttműködést, le kellett mondaniuk külföldi programjaikat, fellépéseiket. Külföldi művészek pedig lemondták az oroszországi koncertjeiket. Hasonló jelenségek az elmúlt bő egy évszázad alatt nem egyszer előfordultak. Az alábbiakban a nacionalizmus, a kereskedelmi bojkottok, a háború, a kultúra és a sport kölcsönhatásait vizsgáljuk meg a két világháborúban, az 1956-os magyar forradalomban, illetve a második iraki háborúban.
A hátborzongató szenvedést, amit az orosz támadás okoz most Ukrajnában, sokan tehát az orosz művészetre és az orosz sport világára is kivetítik – elsősorban egyébként azokat éri retorzió most, akik nem akarnak elhatárolódni a putyini agressziótól, illetve nem hajlandók elítélni az Ukrajna elleni háborút.
Csajkovszkij féltucatnyi politikai interpretációja
Ám az is előfordult 2022 márciusában, hogy egy Csajkovszkij-művet nem akart meghallgatni az angliai Exeter városában a közönség, és csak a magyar karmester, Madaras Gergely – a szó legszorosabb értelmében vett – fellépése mentette meg a helyzetet. Persze ezt a jelenetet azóta a magyar kormánypárti, illetve jobboldali média egy része a kontextusból teljesen kiragadva használja arra, hogy a nyugati (online) világban megjelent cancel culture-t, azaz az eltörlési kultúrát támadja.
A 24.hu által megkérdezett történész, Balázs Eszter szerint ugyanakkor
Csajkovszkij amúgy lehetne a Putyinnal szembeni ellenállás jelképe is, hiszen a Putyin rendszere által ellehetetlenített Dozsgy (Eső) nevű tévé a romantikus zeneszerző művével, A hattyúk tava balettel búcsúzott a napokban az utolsó adásában a nézőktől. Ahogyan egy amerikai kommentár emlékeztetett rá, Csajkovszkij zenéje szimbolikus jelentőségű Oroszországban, a szovjet pártfőtitkárok egymás utáni gyors halálakor, az 1980-as években is a zeneszerző művét játszotta hosszan a szovjet tömegtájékoztatás. Így ez a zene Moszkvában a politikai változásra utal – nem az orosz nacionalizmusra.
A Dozsgy tévét egyébként éppen azért lehetetlenítették el – egyebek mellett –, mert nem volt hajlandó a putyini propaganda elvárásainak megfelelően „speciális katonai műveletnek” hívni az Ukrajna elleni háborút. Vagyis Csajkovszkij műve a tévé bezárásával gyakorlatilag új értelmezést is nyert – ily módon akár a cenzúra elleni küzdelem jelképévé is válhat hamarosan.
Meanwhile TVRain, the last independent media outlet operating in Russia, has shut down — here’s the last few minutes of its broadcast, poorly Google Translated. It then cut to Swan Lake, which has particular relevance: https://t.co/XXtUHroZkt pic.twitter.com/Iq7HSal7FW
— Timothy Burke (@bubbaprog) March 3, 2022
A kulturális háborúk csúcspontja az első világégés
Balázs Eszter azt mondja, az efféle bojkottok csúcspontja az első világháború idején volt. Akkor a szembenálló felek ugyanis mindkét oldalon csúcsra járatták a kulturális nacionalizmust. A hadviselő országok értelmisége mindenhol egy kulturális frontot is nyitott az ellenség kultúrájának devalválására, azaz megkezdődött a „szavak vagy kultúrák háborúja”. A nyugati hatalmak, Anglia és Franciaország és Oroszország ekkor az antant szerződésrendszere következtében azonos oldalon álltak éppen.
Velük szemben a központi hatalmak, elsősorban Németország és Ausztria–Magyarország szintén kulturális küzdelmet vívtak már a háború kezdetétől fogva. És ebbe a harcba a külföldi művészek bojkottja is könnyen belefért. Sőt, nem is a művészekkel kezdődött mindez – magyarázza Balázs Eszter. Éttermeket, közterületeket is átneveztek 1914-ben az első világháború kitörésekor. A Jardin de Paris éttermet a magyar fővárosban azonnal Berlin Kertre keresztelték át. Vörös Boldizsár egyik tanulmánya szerint pedig a Váci körút nevét Vilmos császár útra módosították.
Bojkottálni akarták a párizsi divatot is – hiába
Egy ideig nem vásároltak a magyarok francia árucikkeket, sőt a francia divatot is megpróbálták bojkottálni Pesten, de ez már végképp nem járt sikerrel – a divat fővárosa akkoriban egyértelműen Párizs volt, nem lehetett a helyébe könnyen Budapestet vagy Berlint állítani, mondja Balázs.
Az egyik legelképesztőbb átnevezés a hadviselő felek egyik fővárosát érintette. A német Rainer Traub mutat rá egy tanulmányában, hogy Szanktpetyerburgot, azaz Sankt-Peterburgot, az akkori orosz fővárost a háború elején a németes hangzása miatt nevezték át Petrográdra.Az időközben Leningrád néven is szereplő város ma újra a németes nevét viseli.
Az éttermek, utcák átnevezése után hamarosan következett a kulturális harc következő fázisa. A kulturális intézmények „határokon átnyúló” küzdelméről van szó. Ez azt jelentette, hogy a folyóiratok, kulturális intézmények, például a színházak is gyakran elhatárolódtak az „ellenségesnek minősített” külföldi szerzőktől, magyarázza Balázs Eszter. A hazai teátrumok azonban csak kis késsel tették ezt. A francia és brit szerzők színdarabjai lekerültek a színházak, operák, hangversenytermek repertoárjáról.
„William Shakespeare-t formálisan is át kell engedni Németországnak”
A hazai színházak viszonylag kései reagálását megérthetjük, ha tudjuk, 1914 szeptemberében zárva maradtak a teátrumok, és csak fokozatosan nyitottak újra. Az állami színházak nyíltak meg a legkésőbb, 1915 januárjában, amikor a Nemzeti Színház és az Opera is újra kitárta a kapuit.
Csunderlik Péter történész egyik tanulmányában idézi fel ezt: az ellenséges országok szerzőit eleinte száműzték a színpadokról, de aztán Shakespeare és Molière például álnéven visszatérhettek, méghozzá úgy, hogy a műveiket magyarra fordító írók, például Arany János neve alatt játszották a darabjaikat. Németországban ugyan Shakespeare „megtarthatta a nevét”, viszont a germán kultúra képviselőjeként állították be őt. Idővel Magyarországon is büszkén hirdették, hogy a nemzetközi kultúra nagy alakjait (egyben az ellenséges országok kulturális húzóneveit): Shakespeare-t, Dantét vagy Molière-t a németek és a magyarok méltók képviselni, nem a barbár ellenség.
Rainer Traub szerint a legambivalensebb példa a német nacionalizmus feléledésére Ludwig Fuldáé. A neves írót később a nácik törvényen kívül helyezték, és 1939-ben öngyilkosságba kergették zsidó származása miatt. 1916-ban, az első világháború alatt viszont még Deutsche Kultur und Ausländerei (Német kultúra és külföldimádat) címmel írt művében azt hangsúlyozta, hogy „a németek többek, mint csupán egy művelt nép”. Szerinte Németországban még Shakespeare-t is jobban játszanák, mint Angliában, és
ha sikerül Angliát térdre kényszerítenünk, akkor, úgy vélem, be kéne vennünk a békeszerződésbe egy záradékot, miszerint William Shakespeare-t formálisan is át kell engedni Németországnak.
Ami a kulturális gyűlöletet illeti, Balázs Eszter szerint azért is voltak a központi hatalmak ambivalensek a véres összecsapás elejétől fogva, mert már 1914-ben rendkívül rossz volt a németek imázsa, elsősorban a semleges Belgium lerohanása miatt. Az antant és a semleges országok sajtója nagy erőkkel Németországot állította be agresszorként.
Ezért a központi hatalmak az antant országok szerzőinek színpadon tartásával egyszerre kívánták igazolni azt, hogy egyrészt ők az európai kultúra letéteményesei, másrészt hogy – szemben az antanttal – ők nem gyűlölködőek, hanem méltóságteljes kultúrnépek. Ez az érvelés nemcsak a háborús erőfeszítésekben résztvevő német, osztrák, illetve magyar értelmiség körében terjedt el, hanem az államilag támogatott propagandában is megjelent.
Enyhülés a zenében
Mindez az „enyhülés” a zene területén is megmutatkozott. A pesti Operaházban a nyitás után két hónappal, 1915 márciusában még árulásnak tartották egy francia opera bemutatását, de aztán enyhült ez a nacionalista felbuzdulás, és például az 1913-tól főzeneigazgatóként tevékenykedő olasz Egisto Tango a helyén maradhatott a világháború idején. Olasz műveket, Verdi darabjait így folyamatosan be is mutatták a dalszínházban – pedig 1915-ben Olaszország is a központi hatalmak ellen fordult.
Az éttermek, közterek átnevezése, a divat hiába erőltetett hazai „reformja” csak az első próbálkozások voltak. A színházak és az opera repertoárjának átalakulása, a magyar szerzők műveinek megszaporodása 1914 és 1918 között zajlott. A kulturális küzdelmek 1915–16-ban érték el a tudományt. Ekkor kezdték meg az antant hatalmak tudós testületeiben a központi hatalmak állampolgárainak a kizárását, és a nemzetközi tudományos élet meg is szűnt a háború végéig. A sportban a bojkott még tovább tartott: az 1920-as olimpiát a belgiumi Antwerpenben rendezték meg, és ezen az első világháború vesztesei – így például Magyarország – nem vehetettek részt. Pedig a háború előtt még a rendezésre is esélyes volt Budapest.
Ha összevetjük a 2022-es helyzetet és az első világháború alatti hangulatot, akkor persze fontos különbséget vehetünk észre. „Az egykor a politikai állásponttal teljes mértékben azonosuló értelmiségi reakciókkal szemben ma mást látunk Oroszországban, ahol az ukrajnai háború első napjaiban – amíg Putyin nem fenyegette meg egy új törvénnyel azokat, akik háborúnak nevezik a háborút – a kultúra és a tudomány területén nagyon komoly kiállások voltak tapasztalhatók” – mondja Balázs Eszter. Így például hétezer orosz tudós írt nyílt levelet Putyinnak az Ukrajna elleni háború miatt, de a Bolsoj Színház háborúellenes kiállása is példaértékű szerinte.
Új helyzet a második világháborúban
Balázs szerint a második világháború egészen más helyzetet teremtett a kultúrában, mint az első összecsapás. Itt a németek a katonai hősiességet állították piedesztálra – s bár a többi országban is fontosak voltak a haditettek, a nemzetiszocialistáknál ez minden mást felülmúlt. A szövetséges hatalmak pedig a kultúrát állították szembe a náci militarizmussal és barbársággal.
Traub tanulmánya is azt hangsúlyozza, hogy az első világháborús nacionalista felbuzduláshoz hasonló intellektuális lelkesedést a nácik nem tudtak az újabb háborújuk érdekében elérni, még a teljes propagandagépezetük bevetésével sem.
A náci propaganda ellenhatásaként azonban Balázs szerint Magyarországon az akkori – többségében nem náciszimpatizáns – értelmiség hősei a műveltség képviselői lettek. Ez egyfajta kódolt nyelv is volt: „nem fogadjuk el a náci militarizmust, az erőszakot”. A nyugati hatalmak is elsősorban a humanitás és a műveltség diskurzusait erősítették. Így emelhették ők piedesztálra Thomas Mannt, a humanista német írót, akinek a műveit 1933 és 1945 között Németországban nem lehetett kiadni, sőt könyveit elégették, de akinek az USA-ban 1945-ben szinte diadalmenetnek számító bemutató sorozatot szerveztek. Vagyis Thomas Mannt a saját hazájában minősítették „ellenségesnek”, míg Nyugaton népszerűsítették a műveit.
Kulturális csend a szlovénok által lakott területeken
Különleges helyzet állt elő a második világháború alatt az akkor még önálló államként nem is létező Szlovénia területén, ahol három totalitárius ideológia ütközött össze. Német nácik, olasz fasiszták és kommunista szlovénok kulturális egymásra torlódása csak elképesztő megoldásokhoz vezethetett. Miután Ljubljana környékét és a tengerparti részeket kezdetben olasz fasiszták szállták meg, így 1943-ig olaszosítani próbálták a többségében szlovénok lakta területeket. Máshol, például Maribornál germanizáció zajlott.
Ám 1943-ban Olaszország kiugrott a háborúból, és a németek vették át a helyüket a mai Szlovénia nagy részén. Így a német nácikkal és az olasz fasisztákkal szemben egyaránt sajátos kulturális háborút vívott a szlovén kommunisták Felszabadítási Frontja (OF), amely meghirdette a „kulturális csendet” 1942 januárjában. Ez vonatkozott minden kulturális eseményre, amit fasiszták vagy nácik szerveztek, vagy összefüggésbe lehetett hozni a megszállással. A bojkottot azzal indokolták, hogy a megszállók korlátozták vagy tiltották a szlovén nyelvű kulturális tevékenységeket. Olaszország 1943-as kapitulációja után minden, az OF-en kívüli kulturális tevékenységet leállítottak a szlovének, amit csak ritkán szegtek meg. 1944-ben például 110 antikommunista szerző egy almanachot jelentetett meg tiltakozásul a bojkott ellen.
Sport és háború
A sporttal kapcsolatban Balázs Eszter kiemelte: a háborúk nem kedveznek a nemzetközi mérkőzések megtartásának, de a sportolásra, például a futballra az első világháború kedvezően hatott. A lövészárkokban unalmukban azok is focizni kezdtek, akik korábban nem űzték ezt a sportot.
Az első világháború idején egyébként szüneteltek az ellenséges országok között a meccsek – ezt idézi a 2022-es helyzet is: most is az oroszok kizárását, korlátozását kezdeményezték a legtöbb csapatsportban. Ennek oka az, hogy a sport áll a legközelebb a háborúhoz Balázs szerint: a nacionalista érzelmeket itt lehet a leginkább felkorbácsolni és kihasználni.
A szovjet agresszió és a sport kapcsolatára az 1956-os melbourne-i olimpia vízilabdatornája is bizonyíték: a magyar–szovjet meccs a szovjet sportolók számára vesszőfutássá vált. Az eleve felfokozott hangulatú, a magyar forradalom leverése utáni napokban, december 6-án rendezett meccs során az egyik orosz olyan ütést vitt be Zádor Ervinnek, hogy a magyar pólós vérző arccal volt kénytelen kiúszni a medence szélére. A közönség felháborodása óriási volt, a mecset félbeszakították, végül az ausztrál rendőrségnek kellett kimenekítenie az uszodából a szovjet válogatottat.
A Zádor Ervin vérző arcáról készült fotók azóta ikonikussá váltak. A meccs, a „melbourne-i vérfürdő” pedig a szovjet agresszióval szembeni szimbolikus magyar ellenállás jelképévé lett.
Ami 1956-ot illeti, a kultúra, a sport, a bojkott és a tilalmak összefonódását mutatja Puskás Ferenc sorsa. Miután „disszidált”, a magyar labdarúgó szövetség elérte, hogy a FIFA hosszú időre eltiltsa a versenyszerű sporttól külföldön – még az edzési lehetőségeit is korlátozták. Idehaza pedig a már 1956 őszére elkészült A csodacsatár című filmből kivágták az ő főszereplésével készült jeleneteket, és Hidegkuti Nándorral újra leforgatták azokat.
Szintén a sport és háború összefüggéseire mutat rá Jugoszlávia példája a balkáni fegyveres harcok kezdetekor, az 1990-es évek elején. Az országot ugyanis kizárták az Európa-bajnokságról, így a helyettük beugró dánok nyerték meg a foci Eb-t 1992-ben.
A legelképesztőbb bojkott
A legelképesztőbb kulturális bojkott egyébként nem is egy ellenféllel, hanem egy mesterségesen ellenségnek minősített semleges állammal szemben nyilvánult meg a második iraki háború idején. A harcok kezdetén az USA-ban egy törvényhozó, Bob Ney kezdeményezte Washingtonban, hogy a hasábburgonyát nevezzék át French friesról „Freedom friesra”, merthogy a franciák nem csatlakoztak a Szaddám Huszein elleni, amerikai vezetésű invázióhoz. A „Freedom fries” elnevezés először 2003 februárjában, egy észak-karolinai étteremben bukkant fel.
Ám Franciaország nem Washington ellenfele volt, csupán csak ki akart maradni a konfliktusból, ezért indult ellene kulturális háború. Végül a kezdeményezés elhalt, nem kis részben azért, mert az iraki háború nagyon hamar népszerűtlenné vált. Így a washingtoni kongresszusi büfék étlapjáról is hamarosan eltűnt a „Freedom fries”, Bob Ney pedig 2006-ra kibukott az amerikai törvényhozásból.
