2020 legfontosabb közéleti eseményének ígérkezett az amerikai elnökválasztás, és bár a koronavírus-járvány miatt némiképp háttérbe szorult, így is sokan követték figyelemmel az eseményeket az USA-n kívül is. Ez egyrészt Donald Trump sajátos stílusának köszönhető, másrészt annak, hogy gyakorlatilag négy éven keresztül kampányolt, miközben attól sem riadt vissza, hogy elnöki hatalmát a következő választási ellenfele ellen próbálja fordítani.
Ez utóbbi lett a Trump ellen indított első alkotmányos vádeljárás (impeachment) alapja. A vádak szerint Trump visszatartotta az Ukrajnának szánt katonai segítséget azért, hogy Ukrajna indítson vizsgálatot a demokrata elnökjelölt, Joe Biden fia ellen, aki az egyik legfontosabb ukrán cégben, a Burismában volt felügyelő-bizottsági (fb) tag. Az amerikai elnök és ukrán kollégája között zajló beszélgetés idején, 2019 júliusában már megcáfolták azt a republikánusok által hangoztatott felvetést, miszerint Hunter Biden fb-tagsága mögött bármilyen korrupciós szándék állt volna, legalábbis semmilyen bizonyítékot nem találtak erre – ez azonban nem akadályozta meg Trumpot és csapatát abban, hogy továbbra se szálljanak le erről a lóról. Az elnök végül megúszta az impeachmentet, az elnökválasztáson viszont elbukott: még soha annyi szavazatot nem kapott amerikai elnökjelölt, mint amennyit Joe Biden.
Jóllehet, Trumpék Hunter Biden elleni akciója nem érte el a kívánt hatást, egy ideig jelentős figyelem irányult a férfira, akinek életében számos olyan mozzanat van, amely sokak szemében – élettapasztalattól és nézőponttól függően – ellenszenvet vagy szimpátiát ébreszthet. Hunter sosem volt kimondottan a középpontban, így furcsa lehet, hogy miután a republikánusok támadását sikerült kivédenie, miért döntött úgy, hogy ír egy könyvet az életéről. A 2021 áprilisában megjelent memoárt elolvasva leginkább arról lehet szó, hogy muszáj volt kiírnia magából több évtizednyi traumát, mégpedig azért, hogy végre tényleg úrrá tudjon lenni a függőségein.
A cikkünk elején felvillantott kettősség nem véletlen, ugyanis Hunter épp így jellemzi saját magát. Az egyelőre csak angolul megjelent könyv elején többek között azt írja a négygyermekes, 51 éves férfi, hogy a Yale-en és a Georgetown Egyetemen szerzett diplomát, az ország egyik legnagyobb pénzügyi intézeténél dolgozott vezető beosztásban, több multinacionális céget is alapított.
Segítettem pénzügyi forrást találni Detroitban mobil fogorvosi klinikák létrehozásához, Philadelphiában a szegényebb negyedekben tanító tanárok számára továbbképzésekhez, Cincinnatiban pedig a hátrányos helyzetű és fogyatékkal élő veteránok mentálhigiénés ellátásához. Vagyis: komoly munkát végeztem komoly emberek számára.
George W. Bush elnök kinevezte az amerikai állami vasúttársaság, az Amtrak igazgatósági tagjának, és önkéntesként dolgozott a világ legnagyobb, éhezés elleni programjában részt vevő World Food Program USA nonprofit szervezetnél.
Emellett azonban alkoholista és drogfüggő. Érthető, hogy ezt jelen időben írja, ugyanis annak ellenére, hogy az utóbbi két évben sikerült felülkerekednie a betegségén, ez nem olyan dolog, ami hirtelen elmúlik, inkább olyasmi, amely élete végéig ottmarad a háttérben, és folyamatosan dolgoznia kell azon, hogy ne jöjjön újra elő.
Vásároltam crack kokaint Washington utcáin, és saját magam is főztem egy Los Angeles-i szálloda egyik bungalójában. Annyira kívántam az alkoholt, hogy még az italbolttól a lakásomig tartó egy háztömbnyi távolságot se tudtam úgy lesétálni, hogy ne bontsam fel az üveget.
Egy ponton – Hunter szerint a legmélyebb ponton – szinte teljesen eltűnt a családja elől, hónapokig egy olcsó motelban élt más kábítószeresekkel együtt, és gyakorlatilag abból állt az élete, hogy folyamatosan azon dolgozott, miként tudna újabb adag kábítószert szerezni.
De hogyan jutott el idáig?
Ez az a kérdés, amelyet Hunter sem tud egyértelműen megválaszolni, de úgy véli, talán genetikai okok, társadalmi hatások és a családi események együtt vezethettek a függőséghez. A szerző hangsúlyozza, hogy semmiképpen nem akarja a családtagjai elvesztésével magyarázni a függőségét, mert „az úgy túl könnyű lenne”. Ráadásul – teszi hozzá – másokat is értek hasonló vagy még nagyobb tragédiák, mégsem lettek az ital vagy a kábítószer rabjai.
Mégsem mehetünk el szó nélkül a két tragédia mellett, amelyek a Biden családot érték. 1972. december 18-án Neilia Biden és három gyereke, a hároméves Beau, a kétéves Hunter és az alig több mint egyéves Naomi karácsonyfát készültek vásárolni, amikor beléjük rohant egy másik autó. Neilia és Naomi a helyszínen életét vesztette, a két fiút pedig súlyos sérülésekkel kórházba szállították. A 30-at éppen akkor betöltő Joe Bident nem sokkal korábban választották meg szenátornak, és egy ideig azt tervezte, a baleset miatt lemond a tisztségről, hogy a fiaival legyen. Végül azonban meggyőzték arról, hogy folytassa a munkát, és az esküt abban a kórházban tette le, ahol a Beau-t és Huntert ápolták. Az apa nem költözött Washingtonba, helyette reggel és este másfél-másfél órát vonatozott Wilmingtonból, hogy minden nap a fiaival lehessen.
Hunter a könyvben elmondja, hogy mire emlékszik arról a napról, de hozzáteszi, nem tudja pontosan, melyek a saját emlékei és melyek azok, amelyeket a családtagok elbeszélése alapján képzel hozzá. Egy valami azonban egyértelmű: az a tény, hogy Beau-val közösen élték túl a tragédiát, rendkívül erős testvéri köteléket alakított ki közöttük. A mindössze egy év és egy nap korkülönbség miatt gyakorlatilag ikrekként tekintettek magukra.
A baleset ellenére nem lehet azt mondani, hogy a fiúknak ne lett volna boldog a gyerekkora. Hunter hosszasan mesél arról, hogy édesanyjuk és húguk elvesztése után hozzájuk költözött az egyik nagynénjük és az egyik nagybátyjuk, hogy segítsenek az apjuknak. Tavasszal és nyáron hol az egyik, hol a másik nagyszülőkhöz mentek, és folyamatosan tartották a kapcsolatot a környéken élő rokonsággal. Joe Biden 1977-ben vette feleségül Jillt, akivel a fiúk jó kapcsolatot alakítottak ki, a későbbiekben az édesanyjukat anyunak, Jillt pedig anyának nevezték. A harmadik testvér, Ashley, 1981-ben született.
A különbség akkor kezdett el jelentkezni a két fiú között – legalábbis Hunter elmondása alapján –, amikor iskolába kerültek. Beau volt a népszerű diák, akinek mindenkihez van egy jó szava, miközben szorgalmas és jó tanuló. Hunter ugyan később a Yale-en szerzett diplomát, de neki sokkal nehezebben ment a beilleszkedés, nem érezte magát elég magabiztosnak és menőnek, ezért 14–15 éves korától kezdve rendszeresen ivott a bulikban, hogy „felszabadultabb” legyen. A fivérek az iskola mellett rendszeresen dolgoztak, a fűnyírástól kezdve az újságkihordáson át a vágóhídig és az építkezésekig. Ez a fajta klasszikus középosztálybeli élet találkozott össze a politikai elit legmagasabb szintjeivel, amikor időnként elkísérték apjukat a szenátusba, ahol olyan politikusokkal barátkoztak össze, mint például Ted Kennedy, John F. Kennedy öccse.
Apám sokszor mondogatta, hogy Beau volt a lelke és én vagyok a szíve.
Az egyetem elvégzése után Beau és Hunter is elkezdte az igazi felnőtt életet: előbbinek könnyebben ment, utóbbinak kicsit nehezebben, de a családra mindig számíthattak. A könyvben többször előkerül az apa és a két fiú közötti igen szoros kapcsolat, amelynek talán legfontosabb eleme, hogy bármi történjék is, mindig számíthatnak egymásra. Ez akkor is így volt, amikor elvesztették Neiliát és Naomit, akkor is, amikor Hunternél először jelentkeztek az alkohol- és drogfüggőség jelei, de akkor is, amikor Beau-nál 2013-ban az agydaganat egy agresszív fajtáját diagnosztizálták. (Azt, amely négy évvel korábban Ted Kennedy, 2018-ban pedig a család jó barátja, John McCain szenátor halálát okozta.)
A diagnózis után a fivérek egymáshoz való viszonya megfordult: míg korábban Beau volt az, aki Hunternek segített, most az öccse vette át a vezető szerepet, és a következő két évben végig ott volt a testvére mellett. Folyamatosan kereste a legújabb és leghatékonyabb gyógymódokat, de Hunter azt írta, hogy ennél a típusú tumornál a kezelések hatékonysága teljesen eltörpült amellett, hogy mekkora szenvedést okoztak a testvérének.
A két évvel korábbi diagnózis első pillanatától fogva és azután folyamatosan ez a két szó lett Beau mantrája: »szép dolgok«. Ragaszkodott hozzá, hogy amikor majd jobban lesz, akkor az életünket a világ határtalan szépségének élvezete és gondozása fogja kitölteni.
A szép dolgok lehetnek emberi kapcsolatok, helyek és pillanatok, gyakorlatilag bármi, és nem véletlen, hogy végül Hunter könyve is ezt a címet kapta: Beautiful Things, azaz Szép dolgok. Beau azonban, aki iraki veterán volt, Delaware állam főügyészeként a kormányzói címet nézte ki magának, és a család meg volt győződve róla, hogy egyszer majd az USA elnöke lesz, nem sokáig tudta élvezni a szép dolgokat: 2015 májusában elhunyt.
Sosem éreztem magamat annyira egyedül, mint Beau halála után. Elvesztettem a reményt
– írta Hunter, és nem túlzott. A következő években vagy fél tucat alkalommal vonult be elvonóra, és minden egyes alkalommal visszazuhant. Miután úgy érezte, hogy a családja közvetlen közelében nem tud megküzdeni a démonjaival, átköltözött Los Angelesbe, ahol végig kábítószerezett egy tavaszt és egy nyarat. A családjával telefonon tartotta a kapcsolatot, és bár állandóan emlékeztették arra, hogy ha segítség kell, szóljon, Hunter arra jutott, ameddig saját maga nem határozza el, hogy végleg véget vet a függőségének, hiába is próbálja őt támogatni a családja.
„Az elmúlt öt évben felbomlott a húsz éve tartó házasságom, fegyvert tartottak a fejemhez, és egy ponton eltűntem, hogy egy olcsó motelban éljek, amivel halálra rémítettem a családomat” – írta a férfi, és még olvasva is nehéz követni azt crack kokainnal és alkohollal teli utat, amelyet végig járt. Bár Hunter állítja, hogy a családi tragédiák nem kizárólagosan járultak hozzá a betegségéhez, az írás alapján a fivére halála volt az utolsó csepp a pohárban.
Ez a mély zuhanás nem sokkal azután következett be, hogy utoljára még megöleltem a legjobb barátomat, és az embert, akit a legjobban szerettem a világon, Beau-t, miközben még egy utolsó lélegzetet vett. Beau és én gyakorlatilag minden nap beszéltünk. Felnőttként ugyanannyit vitatkoztunk, mint amennyit nevettünk, de sosem fejeztük be úgy a beszélgetéseket, hogy egyikünk ne mondta volna azt, hogy »szeretlek«, mire a másik azt felelte, hogy »én is szeretlek«.
Fivére halála nem csak Huntert rendítette meg, de Beau feleségét is, és a közös gyász összehozta őket. Egy ideig megpróbáltak együtt élni és közösen nevelni Hallie félárván maradt gyerekeit, de aztán rájöttek, hogy elhibázott döntés volt a barátságból átlépni romantikus kapcsolatba, így útjaik különváltak. Huntert végül valószínűleg egy vakrandi mentette meg a korai haláltól: összeismerkedett Melissa Cohennel, aki eldöntötte, hogy segít leszokni a férfinak. Rövid ismeretség után összeházasodtak, és 2020 márciusában megszületett fiuk, Beau.
Bár cikkünket a Burisma-üggyel indítottuk, nem véletlen, hogy azt hagytuk a végére. Hunter Biden egy teljes fejezetet szentel annak, hogy a saját szemszögéből nézve elmagyarázza, mi is történt, de életének ez csak egy kis szelete. Tény, hogy amikor a függősége miatt a saját cégeiben egyre kevesebbet dolgozott, a Burismától érkező tiszteletdíj jól jött, mert volt miből kábítószert venni, de ő ezt nem tartja akkora ügynek, mint amekkorát a Trump-kampány kavart belőle. Hunter Biden elmondása szerint azért vállalta el az fb-tagságot a Burismában, mert egyrészt Aleksander Kwaśniewski, volt lengyel elnök kérte erre, másrészt azért, mert „az, hogy egy Biden van a Burisma felügyelő-bizottságában, az egy hangos és egyértelmű bazmeg Putyinnak”.
Hibát követtem el azzal, hogy beültem egy ukrán gázcég felügyelő-bizottságába? Nem. Rosszul ítéltem meg a helyzetet? Nem. Megtenném újra? Nem
– írja Hunter Biden, aki hozzáteszi, a legnagyobb politikai vita, amelyet hónapokon keresztül folytattak apjával, az arról szólt, hogy melyikük kérjen bocsánatot a másiktól. A könyv egy képzeletbeli levéllel zárul, amelyet Hunter írt a bátyjának, és amelyben előkerül az első elnökjelölti vita is Trump és az apjuk között. Amikor Trump a Huntert érintő problémák segítségével próbált fogást találni ellenfelén, de ezzel csak azt érte el, hogy amerikaiak milliói érezhették úgy, hogy a Biden család is hasonló gondokkal küzd, mint ők. Joe Biden ugyanis a következőket mondta a nézőknek címezve:
A fiam, mint sokan az önök ismerősei között, kábítószerfüggő. Dolgozott a probléma megoldásán, sikerült felülkerekednie rajta, sikerült legyőznie. Büszke vagyok rá, büszke vagyok a fiamra.
