Nagyvilág

Drónokra váltottak, így nyerhetnek háborút az azeriek az örmények ellen

Egy hónappal ezelőtt kezdődtek meg a harcok Hegyi-Karabahban, és bár még most is zajlanak az ütközetek, olyan változás előtt áll a térség, amelyre nem volt példa 30 éve. Az Örményország által támogatott karabahi védők katonai és területi veszteségei egyre súlyosabbak. Az első kérdés az, mikor állnak meg az azeri támadók, egyáltalán: mi állíthatná meg őket?

Amikor 2020. szeptember 27-án szállingózni kezdtek a hírek arról, hogy Hegyi-Karabahban kiújultak a harcok, a szakértők vegyes érzelmekkel várták a folytatást. A Szovjetunió felbomlásakor kialakult és máig megoldatlan konfliktusra idáig az volt a jellemző, hogy az akkor vesztes Azerbajdzsán időről időre nekigyürkőzik a harcoknak, aztán súlyos emberveszteségek után visszavonul. 2016-ban, az úgynevezett négynapos háború során néhány hegygerincet tudott csak visszavenni, pedig akkor már felbukkantak az első pilóta nélküli izraeli drónok is az azeri arzenálban.

A mostani harcok első képei is ezt látszottak igazolni, a videófelvételeken a felvonuló azeri tankokat és harci járműveket a jól beásott örmény védők egyre-másra lőtték ki.

Hetekbe telt, mire kirajzolódtak a mostani konfliktus körvonalai, és világossá vált, hogy valami olyannal állunk szemben, amire korábban még nem volt példa.

Azerbajdzsán az elmúlt években jelentősen növelte a védelmi kiadásait. Ez nem volt titok a nemzetközi közösségben, ami meglepetést okozott, hogy mire költötte az évi több százmillió dollárnyi összeget. A mostani harcok során egyre inkább látszik, hogy Baku – Törökország segítségével – jelentős képességnövelést hajtott végre, azaz olyan széles mértékben bővítette a drónflottáját, amivel fel tudta borítani az elmúlt évek hatalmi egyensúlyát.

Fegyvereket tisztító örmény önkéntesek a Hegyi-Karabahban fekvő Hadrutban szeptember 29-én. Fotó: MTI / AP / Karen Mirzoyan

Látványos drónfölény

Az előző évtizedekben az egykori hatalmi központ, Oroszország játszotta a főszerepet mind katonai, mind politikai téren. Moszkva katonai bázisai Örményország területén biztosították Jereván nemzetközi határait, főleg Törökországgal és Azerbajdzsánnal szemben, így az örmény vezetés minden erőforrását a karabahi testvérei támogatására fordíthatta. Moszkva egyszerre volt a legnagyobb fegyverszállítója az azerieknek és az örményeknek is, miközben az úgynevezett Minszk csoport társelnökeként (a franciák és az amerikaiak mellett) a tűzszünetek és a béketárgyalások legfőbb koordinátora is volt. Ez az állapot biztosította az évszázadok óta meglévő orosz befolyás fenntartását a Kaukázusban.

Baku az évek során természetesen egyre frusztráltabb lett ettől a kettős politikától, és szeretett volna váltani. Idáig azonban nem volt kihez fordulnia. Törökország és az Erdogan-kormány egyre látványosabb külpolitikai szerepvállalása felkínálta a lépésváltás lehetőségét. A hírekből is világosan látható, hogy az elmúlt években Ankara egyre erőteljesebben képviselte saját hatalmi érdekeit, ha kellett, akár azon az áron is, hogy hagyományos partnerével, az USA-val is összeveszett. Irakban, Szíriában, Líbiában, majd az idén a Földközi-tenger keleti medencéjében történő kemény fellépés előrevetítette a korábban csak retorikailag erős török szerep felértékelődését az örmény-azeri konfliktusban.

Kulcsfontosságú volt, hogy Ankara saját haditechnikai fejlesztései révén – a már említett drónok alkalmazásával – felzárkózott a jelenlegi katonai modernizációs trendek egy fontos területén, a pilóta nélküli repülők alkalmazásában. A Bayraktar TB-2 és az ANKA drónok, a MAM-L és a MAM-C intelligens rakéták nevét csak az elmúlt két-három évben tanulta meg a nemzetközi közösség, amikor ezeket a rendszereket sikerrel alkalmazták nem csak a kurd felkelők ellen, de szíriai vagy líbiai irányítás alatt levő orosz légvédelmi komplexumok ellen is.

Azerbajdzsán „drónháborúja” lassan indult be, ám aztán erőteljessé vált, és elképesztően súlyos veszteségeket okozott a másik oldalnak. Baku rendszeresen tesz közzé hátborzongató videókat ezekről a légi csapásokról, így az elemzőknek viszonylag könnyű dolga van összeszámolni az örmény veszteségeket. Az október 23-i állapotok szerint

majd két tucat légvédelmi rakétarendszert, 144 harckocsit, mintegy 300 teherautót és dzsipet, több mint száz tüzérségi eszközt és rakétavetőt semmisítettek meg főként török, kisebb számban izraeli drónok.

Természetesen mindkét oldal propagandaháborút vív a másik fél veszteségeit tekintve, de sem a karabahi védők, sem Jereván idáig nem tudta alátámasztani saját állításait hasonló képi anyaggal.

Túlélők után kutatnak az örmény tüzérségi támadás során összedőlt egyik épület romjai között Azerbajdzsán második legnagyobb városában, Gandzsában. Fotó: MTI / AP / IHA / Ismail Coskun

Az azeri videóknak, amelyek széles körben fellelhetők az interneten is, a demoralizáló hatását nem lehet elhallgatni. A felvételeken békésen készülődő örmény katonákat látni, mit sem sejtve a közelgő veszélyről. A drónok nappal és éjszaka is hatásosak a videók szerint, bármi célpont lehet ami az égből látszik. Bár örmény állítások szerint idáig több mint 200 drónt semmisítettek meg, mostanáig csak egyetlen török eszközről készültek felvételek. Ennél fogva a karabahi vezetés egyelőre tehetetlennek tűnik az azeri drónfölénnyel szemben, az egyedüli reménye valamiféle orosz segítség, az időjárás és a földrajzi viszonyok változása lehet.

Megfordulhatnak-e az erőviszonyok?

Az elmúlt hónap során Azerbajdzsán jelentős területi nyereségeket könyvelhetett el, elsősorban a déli, iráni határ mentén fekvő részeken. Ennek kapcsán érdemes felidézni, hogy Hegyi-Karabah nem csak az egykori autonómia területén vívta ki a függetlenségét, hanem 1992 és 1994 között elfoglalt olyan területeket is, amelyek Azerbajdzsán megyéi voltak. A mostani sikerek nagyrészt ezeket a területeket érintik, bár Hadrut város és környéke eredetileg a karabahi autonómia része volt. Az eddigi harcok alapján valószínűsíthető, hogy Baku legfontosabb célja egy délről északra tartó offenzíva révén elérni Lachin települést, ahol Hegyi-Karabah és Örményország legközelebb van egymáshoz, és amely út a legfontosabb kapcsolat a két örmény közösség között. Esetleg eljutni ezen az útvonalon a korábban azeriek által lakott Sushi/Susha településig, amely már 1992-1994-ben is véres összecsapások színtere volt.

A harcok jelenlegi állása szerint Azerbajdzsán a karabahi területek 15-25 százalékát foglalhatta vissza, a karabahi autonóm területeken kívül eső, de az örmények által elfoglalt hét azeri járásból eddig már legalább hármat felszabadítottak.

A katonai áldozatok számáról csak örmény oldalon vannak pontos adatok, Baku nem közöl statisztikákat, állítása szerint addig, míg véget nem ér a konfliktus. Az azeri áldozatokra vonatkozó örmény adatok már a konfliktus elején több ezer főről szóltak, ezt általában a nemzetközi közösség fenntartásokkal kezeli. Az elmúlt napokban hivatkozási alap lett Vlagyimir Putyin is ebben a kérdésben. Az évente megrendezett nemzetközi fórumon, a Valdai Klub találkozóján az orosz elnök 5000 főre becsülte az áldozatok számát nagyjából fele-fele arányban.

November-december tájékán – ha nem lép addig életbe egy működőképes tűzszünet – talán nőhetnek az örmény védők esélyei a harcokban. A legkritikusabb drónhadviselés tekintetében a romló időjárási körülményekben (fagyos, ködös időjárás) és az aktívabb orosz támogatásban (elsősorban az elektronikai hadviselés terén) bízhatnak az örmények. Hegyi-Karabah magterülete két magas hegyvonulat által védett fennsík, amelyek jól védhetők a területre bevezető utak mentén. Az is az örmények mellett szól, hogy minél inkább az eredeti karabahi területekhez közelítenek az azeri támadók, annál inkább kiépített, mélységében tagolt védelmi vonalakba ütköznek, amelyeket a drónok „szeme” elől az erdős területek is óvhatnak. Nyilvánvalóan az örmények morálját erősíteni (az azeriekét pedig gyengíteni) fogja az a tény is, hogy a saját szállásterületükért harcolnak.

Azerbajdzsánnak az eddigi katonai sikerek kapcsán arra is tekintettel kell lennie, hogy a frissen megszerzett területeket őrizni és biztosítania is kell, azaz minél nagyobb részeket foglal vissza, annál több olyan katonára lesz szüksége, akik nem a frontvonalban harcolnak, hanem a hátországot biztosítják. Azeri oldalon több száz, akár ezer főnyi szíriai fegyveres is szolgál, akiket Törökország „biztosít” egyfajta támogatásként. Ezeknek a csoportoknak a valódi harcértéke azonban kétséges, mind a klimatikus viszonyok, mind a földrajzi sajátosságok idegenek számukra (az eltérő kulturális környezetről nem is beszélve), így jelenlétük inkább propaganda- és politikai célokat szolgál

Diplomáciai erőfeszítések Moszkvában és Washingtonban

A karabahi konfliktus kitörésekor – reflexszerűen – Moszkva lépett fel közvetítőként. Az első két „humanitárius tűzszünet” október elsején és másodikán azonban csak néhány percig tartott. A konfliktusnak ebben a szakaszában még mindkét fél hitt a saját győzelmében. A Minszk csoport amerikai és francia részvétele sokáig láthatatlan marad, amihez hozzájárul az is, hogy a Trump-adminisztrációt annyira kevéssé érdekelte ez a konfliktusgóc, hogy mostanáig nem is nevezett ki nagyköveti szintű képviselőt a maga részéről a Minszk csoportba. A francia részvétel hatékonyságát nagyban csökkenti a Macron-vezetés évek óta romló kapcsolata Erdogan török államfővel, valamint a francia elitnek az örményekkel szembeni nyílt szimpátiája.

Az amerikai szerepvállalás első érdemi pillanata az október 23-ára Washingtonba szervezett örmény-azeri-amerikai tárgyalás volt Mike Pompeo jelenlétében, ahol egy újabb, október 26-ra időzített tűzszünetben állapodtak meg. Ám ezzel is az történt, mint a korábbiakkal, néhány órán belül összeomlott. Persze az amerikai tétlenségre magyarázat lehet az november 3-i elnökválasztás közelsége is, vagyis már nem várható aktivitás a Fehér Háztól olyan kérdésekben, amelyek érdemben nem járulnak hozzá Trump elnök újraválasztásához.

Megint egy azeri–örmény tűzszünet, és megint nem sikerült betartani
Hiába felügyelte az USA az újabb azeri–örmény tűzszünetet, csak néhány percig sikerült azt betartani.

Ha valami közös pontot keresünk a Minszk csoport amerikai, francia és orosz megnyilatkozásaiban, az egyértelműen Törökország szerepének kezelése. Sem e három ország, sem az Európai Unió nem szeretné, ha Ankara szerepet kapna a diplomáciai rendezésben és a tárgyalásokban. Egy ilyen lépés jelentősen átalakítaná elsősorban Oroszország szempontrendszerét, hiszen ez lenne az első alkalom a Szovjetunió felbomlása óta, hogy a közel-külföldként aposztrofált ex-szovjet tagállamok valamelyikében egy vitás kérdés nem orosz beavatkozás hatására oldódna meg.

Tágabb értelemben így a karabahi konfliktus az orosz érdekérvényesítés kudarcát is jelenti egy olyan régióban, amely évszázadokon át Moszkva befolyása alatt áll. Az Egyesült Államok térvesztése Kína és a helyi regionális szereplők (Irán, Egyesült Arab Emírségek, Törökország, stb.) felemelkedésének hatására népszerű téma lett a külpolitika világában. Ám a kaukázusi események azt mutatják, hogy ezek a globális folyamatok nem csak az USA-t érintik kedvezőtlenül, hanem akár Oroszország is áldozata lehet az átalakuló nemzetközi erőviszonyoknak.

Kiemelt kép: Katona vizsgálja egy lezuhant azeri drón maradványait 2020.október 13-án. Fotó: Alex McBride / Getty Images

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.