A görög hadsereg tagjait visszahívták a szabadságukról, az athéni hadügyminiszter visszasietett a fővárosba ciprusi útjáról, a török légierő gépei pedig Ciprus fölött kezdtek el hirtelen repkedni – miután egy régóta húzódó konfliktus kezd újraéledni a Földközi-tenger keleti medencéjében, ahol a jelentős földgázkincs a tét.
Fegyveres harc kitörése két NATO-tagállam között ugyan valószínűtlennek tűnik – időközben már többféle tárgyalás elindult nemzetközi közvetítéssel –, mindazonáltal kisebb-nagyobb incidensek évtizedek óta mérgezik a kétoldalú kapcsolatokat. 1996-ban például egy török vadászrepülő sértette meg a görög légteret, és összeütközött egy görög géppel az Égei-tenger felett. A görög pilóta akkor életét vesztette. Ám a mostani, újabb feszültség az elemzők szerint a korábbiaknál komolyabb lehet, még ha háborúhoz nem vezet is.
A mostani feszült helyzet abban különbözik a korábbiaktól, hogy régebben mindig a kétoldalú görög-török viták elintézéséről (pontosabban elintézetlenségéről) volt szó.
Most viszont egész régiók feszülnek egymásnak: egy görög-egyiptomi és egy török-líbiai egyezmény érvényesítése körüli vitákról van szó, amelyek hátterében más regionális és nagyhatalmak érdekei is meghúzódnak.
Persze a mostani konfliktusnak is voltak előzményei: Törökország például már 1987-ben elkezdte vizsgálni azt az úgynevezett kontinentális talapzatot, ahol sokak szerint – különösen az eddigi török kutatások alapján – jelentős szénhidrogénvagyon rejtőzhet. Most egy török kutatóhajó hadihajók kíséretében minden eddiginél merészebb akciót hajtott végre: jelentős erődemonstrációt tartva elkezdte szeizmikus módszerrel kutatni a Földközi-tenger keleti medencéjében azt a térséget, amelyet eddig elsősorban Görögország vindikált magának.
Bár talán ott még nem tartunk, amivel Samuel Huntington évtizedek óta riogatja a világot, vagyis a civilizációk összecsapásánál, de az nyilvánvaló, hogy az egész délkelet-európai és közel-keleti térség biztonsága ingott meg az utóbbi időben, és ezt az alapfeszültséget a koronavírus által keltett gazdasági válság tovább fokozhatja, e miatt pedig néhány állam a korábbinál is agresszívabbá válhat.
Különösen igaz ez Erdogan török elnökre, aki az isztambuli Hagia Sophia mecsetté visszaalakításától kezdve az európai menekültválság újraélesztésével való fenyegetőzésen át a szíriai terjeszkedésig a végsőkig fokozza a feszültséget a térségben. A törökök ráadásul most újabb frontot látszanak nyitni – a Földközi-tenger keleti medencéjének felosztása miatt provokálják Görögországot.
Ennek fő oka az Egyesült Államok visszahúzódása a térségből, ami egyrészt az orosz befolyás azonnali növekedésével járt (Szíriában, Líbiában), ráadásul az oroszok helyenként egy NATO-tagállamot, az iszlámot egyre radikálisabban hirdető törököket is maguk mellett tudják ebben a nyomulásban. A törökök és az oroszok befolyása Amerikán belül sem elhanyagolható: Donald Trump elnök környezetében többek között az a Michael Flynn ex-nemzetbiztonsági tanácsadó lehetett a közös emberük, aki ellen az USA-ban különböző eljárások indultak. Flynn egy Erdoganhoz köthető cégtől körülbelül félmillió dollárt kaphatott, bár az amerikai tábornok 2016-ban, az Erdogan-ellenes puccs idején még a török vezető elleni puccsisták támogatásáról beszélt.
Flynn folyamatosan mélyülő orosz kapcsolatokat is ápolt. Találkozott egyszer a washingtoni orosz nagykövettel is, erről azonban félretájékoztatta Mike Pence amerikai alelnököt, ezért is kellett lemondania a nemzetbiztonsági tanácsadói posztjáról, amelyet az USA történetében a legrövidebb ideig, nagyjából három hétig töltött be.
Bármit is csinált Flynn, a Trump-kormányzat úgy cselekedett, pontosabban úgy nem cselekedett a Közel-Keleten, hogy a törökök és az oroszok jelentős teret nyerhettek ez által. Moszkva és Ankara aktivizálódása ráadásul a térségben Irán amúgy is expanzív fellépésével párosul, azaz nem arab hatalmak kezdenek egyre nagyobb befolyást gyakorolni Líbiától kezdve Szírián át Irakig az „arab tavasz” nyomán meggyengült vagy szétesett országokban.
Aktivizálták magukat a franciák
Az USA visszahúzódása ahhoz vezetett, hogy egyrészt a franciák is aktivizálódtak a térségben (a mostani görög-török viszályban Párizs az egyetlen nyugati hatalom, amely egyértelműen a görögök mellé állt, sőt katonai erőt, tengerészeti egységeket és légierőt is küldött a térségbe), másrészt az amerikai gyengülés (vagy passzivitás) miatt Izraelnek is változtatnia kell a politikáján.
Izrael hagyományos – nyíltan ki nem mondott – támogatója a térségben Törökország volt eddig, de a törökök egyre inkább a zsidó állam ellen fordulnak, legalábbis retorikai szinten. Izrael ezért az arab világban keres partnereket, aminek leglátványosabb eleme a napokban az volt, hogy az Egyesült Arab Emírségekkel felvették a diplomáciai kapcsolatot. Ez a harmadik arab ország Egyiptom és Jordánia után, amely megtette ezt a lépést, és elismerte Izraelt. Török forrásból lehet tudni, hogy azonnal megkezdték az izraeli és az emirátusi szakértők a koronavírus elleni közös kutatásokat, és a két ország között immár telefonkapcsolat is létrejött, ami szintén újdonság.
Mindezek nyomán Izrael – miután a törökökre már nem nagyon számíthat – az iszlám szunnita irányzatát követő, Perzsa-öböl menti arabok között keres partnereket, amelyek fenyegetésként élik meg az Arab-félszigeten nyomuló síita – nem arab és nem szunnita – irániak törekvéseit. Teherán Irakban, Jemenben, Libanonban és Szíriában is elsősorban a síitákat támogatja, akik vagy lázadásokat szítanak, vagy már teljesen destabilizálták az adott országokat.
Libanonban Izrael is sajátos befolyással bír, de itt aktivizálta magát újabban Franciaország is: a bejrúti robbanás után Macron elnök azonnal a helyszínre látogatott például, amit Iránban és Törökországban is növekvő aggodalommal figyeltek. Mindez azért érdekes, mert a friss görög-török konfliktusban szinte minden eddig felsorolt szereplő áttételesen vagy közvetlenül érdekelt lehet, és viselkedésüket is ez magyarázza.
A görög-török konfliktus azonban ennél is veszélyesebb: nemcsak közel-keleti, hanem EU-n belüli feszültségeket is kelthet, méghozzá a Párizs–Berlin tengelyen okozhat repedéseket. A franciák ugyanis a görögök mellé álltak a mostani friss konfliktusban, a mediterrán földgázkészletek ügyében. Macron hadihajókat küldött a térségbe, közösen hajtanak végre manővereket Athénnal, továbbá francia harci repülőgépek települtek Ciprusra, amelynek nagyobbik, görögök által lakott fele EU-tagállam, csakúgy, mint Görögország.
A törökök ezt a francia lépést a Ciprus helyzetét szabályozó nemzetközi egyezmények megsértésének tekintik. Erdogan török elnök máris figyelmeztette Franciaországot és Görögországot, amelyek hajói együtt navigálnak jelenleg a térségben: „magas árat” fizethetnek, ha agresszió éri a török hajókat a Földközi-tenger keleti medencéjében. Németország viszont hűteni igyekszik a kedélyeket, és az USA is a térség felé navigálta egyik hadihajóját, hogy megelőzze egy fegyveres konfliktus kialakulását.
A görögökkel a tengeri határokról megegyező egyiptomiak és a franciák is egy oldalon állnak egy másik konfliktusban: Kairó és Párizs szembehelyezkedett Törökországgal Líbiában, ahol Erdoganék támogatják azt a kormányzatot, amely velük megegyezett a Földközi-tenger keleti medencéjéről.
Ebben a geopolitikailag is kiélezett küzdelemben igyekszik Németország csillapítani a görög-török konfliktust.
Éppen ezért keltettek aggodalmat Nyugat-Európában az újabb keletű görög-török feszültségről szóló első hírek. Azóta ráadásul egy görög és egy török hadihajó kisebb ütközése a Földközi-tengeren még fokozta is a harci kedvet mindkét oldalon. A „kisebb ütközés” minősítés azonban csak viszonylagos: a görög hajó nem sérült meg túlzottan, a török viszont állítólag jelentősebb károkat szenvedett. A hadihajók ugyanis hirtelen rajzani kezdtek Ciprus és Kréta szigetei között, ahol feltételezhetően jelentős földgázmezők húzódnak, és amelyre legalább öt ország (Görögország, Törökország, Egyiptom, Líbia és Ciprus) tart igényt.
Az első hajókat Törökország küldte ki, válaszul a görögök is azonnal a térségbe vezényelték flottájuk egy részét. A hajók összezsúfolódásának következménye volt a már említett ütközés is.
A törökök láthatóan provokálni akarják a görögöket: elvileg egy kutatóhajót küldtek a vitatott térségbe, amely szeizmikus módszerekkel derítené fel a Földközi-tenger mélyén rejlő földgázmezőket. A görög szakértők szerint viszont a kutatóhajóval együtt kiküldött kisebb török flotta értelmetlenné teszi a szeizmikus méréseket. A mérő-kutatóhajó által kibocsátott rezgéseket ugyanis a török flotta hajói által keltett hullámzás megzavarja, így a rezonanciát képtelenség tudományosan kiértékelni. Vagyis athéni geológusok szerint egyszerű katonai provokációról van szó Erdogan részéről.
A németek azonban nem azonosultak egyértelműen a görög állásponttal, és állítólag azért dühösek Berlinben, mert Athén és Ankara között régóta közvetítenek, és éppen a megegyezés előtt álltak, amikor a görögök megállapodást kötöttek a vitatott tengerrészről Egyiptommal, a Földközi-tenger délkeleti csücskét ellenőrző arab országgal. A görögök és az egyiptomiak így gyakorlatilag felosztották egymás között a Földközi-tenger keleti medencéjét, a törököknek gyakorlatilag csak a saját partjaik menti sávot hagyva, illetve a ciprusi törökök környéki vizeket „felejtették ki” az egyezségből.
Válaszul viszont a törökök megegyeztek Líbiával, Egyiptom szomszédjával. Ők is felosztották a Mediterráneum keleti vizeit, ők viszont a görög szigetvilágot és az európai kontinentális talapzatot hagyták figyelmen kívül, amikor a saját gazdasági térségeiket, érdekeltségeiket kijelölték. Ez viszont Athént és Kairót bőszítette fel.
Kényes helyzetben vannak a németek is
Nyilvánvaló, egyik párosnak (a görög-egyiptominak, illetve a török-líbiainak) sem lehet „igaza”, és az ügyben alighanem majd a nemzetközi jog alapján egy szupranacionális bíróságnak kell döntenie. Ez nem lehet más, mint a hágai nemzetközi bíróság.
Az amerikaiak sem nézhették most már tétlenül a történteket, Mike Pompeo amerikai külügyminiszter a napokban találkozott török partnerével, és azóta a feszültség valóban csökkenni látszik a görögök és a törökök között. Az USA ugyanis nem engedheti meg, hogy a NATO délkeleti szárnyának két legfontosabb tagja, Athén és Ankara gyakorlatilag háborús helyzetbe kerüljön egymással.
A franciák ugyanakkor a görög-török konfliktusban is szabadabban járhatnak el, mert ők az európai és nem a transzatlanti érdekeket tartják szem előtt. Párizs így a görög-egyiptomi párost támogatja a mediterrán tengeri határok (pontosabban gazdasági befolyási zónák) ügyében, ami az EU délkeleti határvidékét is szavatolhatja. A franciák a líbiai hadszíntéren is egyértelműen a törökökkel szemben lépnek fel.
Sajátos helyzetet teremt, hogy az oroszok, akik támogatják Erdogant a NATO-tól való eltávolodásban, sőt egész fegyverrendszereket szállítanak az egyre inkább autoriter-iszlám irányzatot követő törököknek, továbbá Szíriában is együttműködnek Erdoganékkal, Líbiában inkább a francia-egyiptomi pártfogású erőket támogatják, illetve időnként a saját szakállukra is cselekednek, például az orosz olajérdekeltségek egy részét zsoldosaik egyszerűen elfoglalták Líbiában.
A közel-keleti és észak-afrikai helyzet tehát rendkívül bonyolult, és jól látszik, hogy az Egyesült Államoknak a térségből való gyakorlati visszahúzódásával, az „arab tavasz” és a különböző nyugati intervenciók nyomán destabilizálódó arab államokkal (Líbia, Szíria és Irak gyakorlatilag káoszban él, polgárháborúk dúlnak területükön) a kisebb helyi és a regionális középhatalmak vették át az irányítást.
A franciák aktivizálódása mutatja, hogy az EU két vezető hatalma, Németország és Franciaország más-más oldalon áll a konfliktusban: a németek lavíroznak a görögök és a törökök között, mindkét felet óvatosságra intve, Franciaország viszont egyértelmű jelzést akar küldeni Erdogannak: nem fenyegethet katonai erővel egy EU-tagállamot, és az unió délkeleti (tengeri) határait sem vonhatja kétségbe.
Törökország azonban igenis fenyegetheti az EU-t: erős zsarolási pozícióban van Ankara az unióval szemben, hiszen menekültek tömegei állnak ugrásra készen török területen, ezek az ázsiai és afrikai menekültek és migránsok pedig Európába akarnak eljutni. A görögök szerint Németország talán túlzottan is igyekszik csillapítani a kedélyeket, ám ehhez azt is tudni kell, hogy a német fegyvereladások egyik fő piaca Törökország. 2018-ban a legnagyobb vásárlója volt a német fegyvereknek Ankara, 2019 első nyolc hónapjában pedig még a 2018-as hasonló időszak forgalmánál is nagyobb volt a német fegyverexport Törökországba – ráadásul úgy, hogy közben az EU korlátozásokat vezetett be Törökország ellen, amely akkor éppen Szíria északi részébe vonult be. Teljes fegyverembargót azonban nem hirdetett az EU akkor sem Erdoganékkal szemben – aligha nehéz kitalálni ennek az okát.
Erdogan tehát komoly támogatókra számíthat: NATO-tagállam létére nemrégiben orosz fegyverek vásárlásáról állapodott meg Vlagyimir Putyinnal. Erdogan és Putyin viszonya a pár évvel ezelőtti, félresikerült törökországi puccs óta vált minden korábbinál szorosabbra: Erdogan feltételezhetően orosz segítséggel úszta meg a katonai hatalomátvételi kísérletet, és még feltűnőbb volt az Obama-adminisztrációtól való elhidegülése.
Törökország a miatt is aggódhat, hogy a demokrata Joe Biden kerülhet hatalomra az USA-ban a novemberi elnökválasztás után. Biden pár hónappal ezelőtt, még elnökjelöltsége előtt keményen elítélte Erdogan török rendszerét, időközben a török sajtó ezt a nyilatkozatot rendszeresen idézi. Biden esetleges hatalomra kerülése előtt Erdogan ezért – megfigyelők szerint – kész helyzetet akar teremteni több fronton is: erősíteni igyekszik a török jelenlétet a görögök által maguknak vindikált földközi-tengeri vizeken, növelni akarja a befolyását Szíriában – sőt akár még Irakban is, mindkét helyen elsősorban a kurdok ellen küzdve, akik Törökországon belül alkotják a legnépesebb kisebbséget.
Miközben Erdogan a belső gyengeségét külső erőszakkal próbálja leplezni, nagy kérdés, hogy a koronavírus és a gazdasági válság nyomán képes lesz-e belső reformokra is, amelyek ténylegesen kisegíthetik a bajból.
Kiemelt kép: Sakis Mitrolidis /AFP
