Az egyetemről mentem haza, és tudtam, hogy a hídon már lehet, hogy nem fogok átjutni. Két gépfegyveres katona meg is állított ott, kérdezték, hová megyek. Láttam, hogy a házunk környékén sok helyen füst száll fel, de haza akartam menni, hogy megtudjam, mi van a szüleimmel. A katonák azt mondták, jobban járok, ha megfordulok és felszállok egy hajóra, amíg tudok
– emlékezett vissza Moses Zhan Saydee harminc évvel később a menekülésére Monroviából.
Az ötvenes éveit taposó férfi 1990 szeptemberében menekült el egy teherhajóval sok száz, a krahn kisebbséghez tartozó társával együtt Ghánába, a fővárost elfoglaló Charles Taylor lázadói elől. Hónapokkal később tudta meg, hogy a szüleit kivégezték.
Az 1989-től 1997-ig dúló polgárháború elől menekülve százezrek hagyták el Libériát Moseshez hasonlóan. A brutális etnikai konfliktus 200 ezer ember életét követelte, összesen kétmillióan lettek földönfutók. Libéria neve sokáig egyet jelentett az elképzelhetetlen borzalmakkal: tömeggyilkosságokról, kínzásokról, csoportos nemi erőszakokról, kannibalizmusról, kegyetlen gyerekkatonákról, elpusztított falvakról szóló hírek járták be a világsajtót.
A menekülők közül sokan kötöttek ki végül Ghána egyik menekülttáborában, az 1990-ben kifejezetten a libériaiaknak alapított Buduburamban. A tábor a második libériai polgárháború után is fogadott menekülteket: a csúcson, a 2000-es évek elején 42 ezernél is több libériai menekült élt a fővárostól, Accrától 35 kilométerre fekvő táborban. És
A menekülttábor, ami várossá nőtt
Üdvözöllek Buduburamban! – rázta meg a kezem széles mosollyal Dennis Yoko Gwion, akit pár nappal korábban ismertem meg. Dennis eljött egy találkozóra, ahol a tábor egy korábbi vezetője bizonygatta, hogy a Buduburam pár éve milyen példás hely volt. A libériai menekült a találkozó után meghívott magához, hogy megmutassa, most mi a helyzet.
Buduburam nem egy tipikus menekülttábor: piaca van, temetője és 24 temploma. Bárok, éttermek, boltok, iskolák és focipályák között sétálunk Dennis-szel és a többiekkel, akik csatlakoztak hozzánk. Nem véletlenül volt büszke a helyre sokáig nemcsak a ghánai kormány, hanem a tábort alapító UNHCR, azaz ENSZ Menekültügyi Főbiztossága is. Kirakatprojekt volt, úgy beszéltek róla mint a helyről, amit maguk tartanak fenn a menekültek, jó életet biztosítva maguknak száműzetésükben is.
Zenés misék hangja keveredik modern hip hoppal és a focizó gyerekek zsivajával, fiatalok száguldoznak robogókon a poros, szemetes utakon a nők között, akik a fejükön kosárban egyensúlyoznak zöld narancsot, babot vagy éppen a forróságtól bűzös halat. Az inkább kisvárosnak, mint menekülttábornak ható Buduburam híre azoknak a szegényebb libériai menekülteknek a fülébe is eljutott, akiknek az első hullámban érkező gazdagabb, tanultabb menekültektől eltérően nem volt pénzük felszállni egy hajóra, ezért gyalog menekültek a bozótosokon keresztül a Libériával szomszédos országokba. Így az évek során a libériai társadalmat leképező menekülttársadalom alakult ki Buduburamban.
Amikor megérkeztem tinédzserként, nem volt itt semmi, csak néhány sátor. Amit itt látsz, azt mind mi építettük fel a saját kezünkkel
– mutatott körbe Rancy Gbojueh Quiah a valaha talán szebb időket is látott épületeken. Habár a téglából, fából és alumíniumból összeeszkábált házikók még mindig jobbak, mint a katonai sátrak, de Buduburamról a legnagyobb jóindulattal is a gettó szó tolakodott a fejembe.
Elfeledett menekültek
Rancy szintén egyedül érkezett ide, sok ezer más krahn fiatalhoz hasonlóan, akiknek Charles Taylorék gyilkolták meg a szüleit.
Hogy milyen volt itt felnőni? Kemény, nagyon kemény. De most talán még nehezebb, legalábbis apaként így érzem
– mondta Rancy, aki tulajdonképpen az egész életét Buduburamban élte le, és itt alapított családot is.
Időközben nagyon sok minden változott meg alapvetően. Miután 2003-ban a második libériai polgárháború is lezárult, és Taylornak menekülnie kellett – hogy aztán 2006-ban a Nigéria és Kamerun határán kapják el egy diplomata-rendszámos Range Roverben, ami dugig volt készpénzzel és heroinnal –, stabilabb lett a helyzet Libériában.
2010-ig a Buduburamban élők körülbelül fele haza is költözött, így maradtak úgy 20 ezren. A tábor lakossága azonban még nőtt is, ugyanis
Ezzel párhuzamosan, 2007-től az UNHCR lassan kivonult a táborból, a támogatásokat pedig fokozatosan megvágták, majd nullára csökkentették. 2012-re világszerte megszüntették a libériaiak menekültstátuszát arra hivatkozva, hogy az országban immár béke honol. Ma már ezért nem is menekülttábor Buduburam: papíron a ghánai katasztrófavédelmi hivatal tartja fenn, azonban az ott élőknek semmilyen segítséget nem nyújt senki néhány civil szervezeten kívül. Az egyre áldatlanabb állapotok közé süllyedő Buduburamban élő libériaiak azonban maradtak.
Hogyan gondolhatják, hogy nem vagyunk menekültek? Áldozatok vagyunk, mégsem foglalkozik velünk senki, mindenki megfeledkezett rólunk, senki nem segít
– panaszkodott Dennis. Adódik a kérdés: miért nem megy haza ő is, mint sokan mások?
Se elmenni, se maradni nem lehet
2008-ban száz nő kezdett el békésen tüntetni Buduburamban. A megmozdulás hamar nagyra nőtt, olyannyira, hogy a demonstrációt az állam biztonságát fenyegető veszéllyé nyilvánította a ghánai kormány. 630 embert letartóztattak, többeket kiutasítottak az országból.
A tüntetést részletesen feldolgozó könyvből kiderül, hogy a menekültek nem akartak Ghánában maradni: azt követelték, hogy telepítsék át őket más országokba, és adjanak nekik elég pénzt, hogy ott megkapaszkodhassanak. Ez az egyik „tartós megoldás” a menekültek helyzetének megoldására, amit az UNHCR kínál, azonban meglehetősen ritka. A másik kettő az integráció, illetve a hazatérés. A táborban eltöltött 30 év nem szerepel ezek között.
A leghíresebb áttelepített Alphonso Davis, a Bayern München focistája, aki a családjával Kanadába költözhetett Buduburamból, azonban ő a kevés szerencsés egyike. A jelenleg Buduburamban élők mégis szinte mind abban bíznak, hogy velük is megtörténhet ez egyszer. Pedig ez lehetetlen, ugyanis amióta elvették a menekültstátuszukat, nem számíthatnak erre a megoldásra.
2012 óta ők migránsoknak számítanak, azért maradhatnak Ghánában, mert a kontinens nyugati részén lévő államokat tömörítő ECOWAS-régióban szabadon mozoghatnak. Az ehhez szükséges papírok kiadásával a ghánai kormány letudja a kérdést, mondván, innen a libériaiakon múlik az integráció.
Nincs egyetlen állandó menekülttábor sem a világon. Rendben van, ha integrálódni akarnak a ghánai társadalomba, vagy ha haza akarnak menni Libériába, de nem maradhatnak a táborban megsértve a törvényeinket, lázadni, és remélni, hogy egy napon majd elmehetnek Amerikába vagy az Egyesült Királyságba
– szögezte le a kormány álláspontját Samuel Okudzeto Ablakwa miniszterhelyettes 2011-ben. Már akkor be akarták csukni a tábort, a helyzet azonban az elmúlt közel tíz évben csak rosszabb lett.
Az integrációt sok dolog nehezíti, de a leginkább az, hogy a libériaiak nem nagyon tudnak munkát találni: sem a képzettek, sem a képzetlenek. Kezdetben a nyelvi korlátok is számítottak, de a múló évtizedek megoldották ezt a problémát. A libériaiakkal szembeni diszkrimináció viszont megmaradt.
Bárhová jelentkeztem dolgozni, egyenesen megmondták, hogy amíg tudnak egy ghánainak munkát adni, addig én ne számítsak rá
– mesélte Moses, amit megerősítettek a többiek is.
Kezdetben dolgozhattak a Buduburam melletti földeken, azonban azt visszavették tőlük, így ez a lehetőség is megszűnt. Maradtak az alkalmi munkák, a fekete gazdaság, és a nőknek a prostitúció, ami Buduburamban egészen döbbenetes méreteket ölt: esténként a főutakat csak néhány bár fénye világítja meg, a félhomályban mégis sokkal több fiatal lány sétálgat nyilvánvaló céllal, mint az a nyugati világ szórakozónegyedeiben megszokott.
Az itten férfiak közül sok a rossz, a ragadozó. Nagyon nehéz itt nőként, sok az erőszak
– mondta Nancy S. Garjay, akinek egyedülálló anyaként nincs könnyű dolga. És Buduburam a gyerekeket sem kíméli: 2012-ben bezárattak itt egy árvaházat, mert kiderült, hogy a vezetői prostituálják a gyerekeket.
A férfiak helyzete sem könnyű, a ghánaiak módszeresen zaklatják, bántalmazzák és ki is rabolják a libériaiakat. Külön szó van arra a táborban, amikor valakit egy botra erősített éles tárggyal – általában szöggel – szúrnak meg álmában az ablakon keresztül.
A beköltöző ghánaiak sokszor egyszerűen elveszik a menekültek házait. A rendőrség nem tesz semmit, a menekültek pedig nem mernek, mert a ghánaiak már jóval többen vannak. Hiába van egy rendőrőrs a tábor bejáratánál, a párás hőséget lustán keverő ventilátorok alatt szunyókáló rendőröket nem nagyon érdekli, hogy mi történik a libériaiakkal.
Minden nap úgy fekszem le, hogy holnap kidobhatnak a családommal együtt ebből a házból
– mondta Alvin S. Gbor a három helyiségből álló, fullasztó házban, ami ő, a felesége és öt gyerekük otthona közel három évtizede. „Otthon légkondicionált autóval jártunk, légkondicionált házunk volt. Most ez van, de tudom, hogy Isten egyszer megsegít” – folytatta a férfi, akinek akkora arany kereszt lógott a nyakában, ami házának sokszorosát érheti.
Az egyik szoba falán esküvői fotó és Szűz Mária képe lóg, mellettük egy komoly, szikár férfi képe. Alvin apja az, aki Samuel Doe kormányában volt tisztségviselő. Ahogy Libéria korábbi elnöke, úgy Alvin apja is Charles Taylor keze által halt meg, a fia szerint brutális kínzások után.
Sokszor megállok a képe előtt, sosem feledem az apámat. Hogyan mehetnék vissza Libériába? Soha nem lesz a hazám, ahol kivégezték az apámat
– mondta ki Alvin a maradásuk okát a többi 20 ezer libériai helyett is, akik minden nehézség ellenére, immáron menekültstátuszuktól megfosztva évtizedek óta, valós remények nélkül lakják Buduburamot.
„Charles Taylor volt felesége az elnök helyettese. Viccelnek velem, amikor azt mondják, hogy menjek haza?” – kérdezi Dennis is. És valóban: Jewel Taylor tölti be ezt a pozíciót, aminél talán csak az a meglepőbb, hogy az ország elnöke 2018 óta George Weah, a Paris Saint-Germain és AC Milan egykori csatára, aki máig az egyetlen afrikai aranylabdás futballista.
Ami maradt, azt is elveszik
A libériaiaktól nem csak a házaikat vették el. A piacon már csak nagyjából minden tizedik stand az övék, míg korábban az összes hozzájuk tartozott. Taxit, trotrót, azaz bozóttaxit csak ghánaiak vezethetnek. A focipályákon ghánai gyerekek fociznak, a libériaiaknak fizetniük kell érte, hiába ők állították korábban a kapukat.
Ebbe az iskolába is csak ghánaiak járhatnak
– mutatott egy homlokzatra Moses. És a többi iskola is elérhetetlenebbé vált, amióta a libériaiak nem számítanak menekülteknek.
Az iskolába járáshoz ugyanis egyenruhát, felszerelést kell venni, és minden nap fizetni kell egy minimális összeget, ami a megélhetéssel küszködő libériainak így is túl sok. Hiába remélik a Buduburamban felnövők, hogy majd a gyerekeiknek jobb életük lesz, kevesen tudják iskoláztatni őket. Nem véletlenül mutatja be Alvin büszkén a legidősebb lányát, aki ápolónőnek tanul, és már kiköltözhetett a táborból. Rancy kisebbik lánya 9 éves, de még nem sikerült összegyűjteniük a pénzt az iskolakezdésre.
Ebben a nehéz környezetben könnyen terjed nemcsak prostitúció, hanem a kábítószer is. „Tremadol, marihuána, kokain, minden szemét van” – mondta Rancy, hozzátéve, nehéz távol tartani ettől a gyerekeket. Sokan már fiatalon dílerkedésből keresnek pénzt, mert csábító a nagy jövedelem, főleg ahhoz képest, hogy a szüleik egy-egy tál ételre tudnak pénzt kiszorítani, napról napra élve.
A poklon mentünk keresztül, és Buduburam is pokol lett. Az elnyomásunk pedig a gyerekek jövőjét is pokollá fogja tenni
– mondta dühösen Dennis, miközben már kifelé sétáltunk a táborból.
Ahogy a szombat este leszállt Buduburamra, és az utcák elkezdtek megtelni ghánaiakkal, a libériaiak egymáshoz közel húzódva indultak vissza a házaikba, amik mára a tábor távolabbi végébe szorultak. Szavaik reménykedést fejeztek ki, de lassú, nehézkes lépteik és görnyedten távolodó alakjuk elárulta az igazat: tudják, hogy ők már Buduburamban fognak meghalni.
A riport elkészültét a Minority Rights Group tette lehetővé.
Kiemelt kép: A szerző felvétele
