Pár hete a The Economist adatújságírással foglalkozó rovata újraközölte azt a 2019-es felmérését, amely a zenei ízlés és a politikai értékválasztás kapcsolatát vizsgálta. Az ilyen típusú kutatások nem példa nélküliek, a Time például élen jár az olyan kvízek összeállításában, amelyek a leghétköznapibb szokásokról mutatják ki, hogy inkább a liberális vagy a konzervatív, a demokrata vagy a republikánus érzelműekre jellemzőek. Ezekből kiderül, hogy míg az előbbiek előszeretettel hagyják rendetlenül az asztalukat, néznek inkább dokumentumfilmeket és szeretik a macskákat, addig az utóbbiak a kutyákat részesítik előnyben, valamint az akciófilmeket és az Internet Explorert – már ha a böngészőkről van szó. A zenei ízlésfelmérés is arra az előfeltevésekre erősít rá, hogy e téren is legalább két Amerika van.
Az Economist saját felméréséhez a Vivid Seats online koncertértékesítő adatait használta fel, méghozzá úgy, hogy első körben megyére (county) vetítve határozta meg a legnépszerűbb zenei stílust a legnagyobb számban eladott élőzenei koncertjegyek alapján. Ezt követően vetette össze a kapott átlagot a 2016-os elnökválasztási eredménnyel. Az északkeleti és középnyugati államok, amelyek négy évvel ezelőtt Donald Trump felé hajlottak a hajrában, a kemény rock iránti rajongásukkal emelkednek ki a nemzeti átlagból, míg nem meglepő módon a hagyományosan a republikánusokra szavazó déli államokat egyöntetűen viszi a country & folk. Az 1988 óta töretlenül demokrata vezetésű Los Angelesben, miként Chicagóban és Houstonban, a városi feketék underground mozgalmából kinőtt hip-hop zenei tábora erős, és ugyanez mondható el Miami, New York és a nyugati part számos államáról, annyi különbséggel, hogy azokban a latinos dallamoknak hódolnak.
A fenti összefüggésekből a demográfiai mutatók alapján jó néhány előre volt borítékolható. Például az afroamerikai lakosság körében a hip-hop/rap/R&B iránti affinitás és a liberális világnézet. Ám a heavy metal politikájára egyelőre nem született egyértelmű válasz: a Metallica, az AC/DC és a Guns’n’Roses ugyanazokat a szavazókat mozgatta meg, mint 2012-ben Obama, majd 2016-ben Trump. Az Economist azzal érvel, hogy a stadionokat megtöltő rockzene nagy klasszikusai kivétel nélkül a zeneipar veteránjai, így gond nélkül hozzák azt a nosztalgiát, amit a Trump-szavazók elvárnak.
Persze az idei elnökválasztás sem marad néma, ha a zenéről van szó. Először végigfutott az interneten, majd a szerző jogsértésre hivatkozva letiltatta azt a kampányvideót, amelyben Trump Joe Biden afroamerikaiakat célzó ígéreteiből űz csúfot, átlépve a zene politikai határait. Ahogy a The Root magazin írja, DJ Kool „Let me Clear My Throat” című száma 25 éve adta a zenei hátteret minden fontosabb összejövetelnek a fekete közösségben az esküvőtől a ballagásig, és az utolsó hely, ahol az 1996-os kislemez felbukkanására számítottak, az a jelenlegi elnök Twitter-fala. A veterán DJ viszont csak egy szereplő abban a kelleténél is hosszabb előadóművészi névsorban, amelynek tagjai beleegyezés nélkül találták magukat a Trump-kampányban. Magának a „Make America Great Again” megarendezvénynek – amelyből 2015 óta több mint 500-at tartottak országszerte – a védjegye is egy zenei összeállítás, amit alkalomról alkalomra mindig ugyanúgy ismételnek el – számol be a New York Times publicistája: „Az emberek beáramlanak a több ezer fő befogadóképességű arénába miközben fülhártyaszaggató decibelen Rihanna-, Tina Turner– és Journey-számok szólnak, majd a lélektani csúcspont, Trump bevonulása előtt felcsattan a November Rain szívszaggató gitárszólója. Minden egyes eseményen ugyanúgy.”
Más a helyzet akkor, amikor egy ismert énekes önként áll egy jelölt mellé, így 2016-ban a Clinton-kampány felsorakoztatott majdnem mindenkit, aki valaha számít vagy számított a pop iparban. Hillary az „első női elnök” identitáspolitikai képzeletével olyan slágergyáros előadókat állított maga mellé mint Madonna, Bruce Springsteen, Katy Perry, Bon Jovi, Beyoncé, Jay-Z és Lady Gaga. Az establishment politika és a mainstream zene tökéletes harmóniában. A névsor idén jelentősen soványabb, már ami az egyedül versenyben maradt demokrata jelöltet, Joe Bident illeti, akit kizárólag a showbiznisz halhatatlan dívája, a 74 éves Cher támogat. Szinte az egész zenei spektrumot átfogja azonban az az új generáció – többségük ’90-es születésű – akik egyként álltak be a balosabb Bernie Sanders mögé, amint bejelentette indulását az előválasztáson. A Strokes az indie rock-, Grimes a szintipop, a Public Enemy a hiphop-, Neil Young a rock-, Ariana Grande pedig a popzene rajongótáborát mozgósította közvetlen politikai célokra, a vermonti szenátor későbbi visszalépése miatt hiába.
A csúcseseménynek számító választási időszakon kívül a magunk mögött hagyott Trump-korszak négy évét körüllengte az a hamis várakozás, hogy az elnyomás mindig jót tesz a művészetnek. A rendőri brutalitás, a faji- és nőgyűlölet, a transzfóbia majd merész protesztdalokat termel ki, újra feltör a punk, miközben új lényeglátással talál magára a pop is. Ehhez képest: „A billboard listák élmezőnye arról árulkodik – mondja Gary Suarez amerikai zenekritikus –, hogy nem rázta meg a zenehallgató közönséget a Trump-korszak, legyen bármilyen erős is az ellenzéki hangulat. Ha ránézünk a táblára, amin vezet Drake, Justin Bieber vagy éppen Kanye West, olyan értékek közvetítőit látjuk, amelyek nem állnak távol a politikai vezetéstől.” Legyen ez a szuper gazdag hedonizmus mélyén meghúzódó üresség, az egomarketing vagy az irónia. A MAGA-sapkában, azaz a Trump szlogenjét (Make America Great Again!) üzenő darabban feszítő West afroamerikai identitását pedig nem utolsósorban arra használja, hogy meggyőzze követőit, az hogy fekete vagy, nem jelenti automatikusan azt, hogy a demokratákra kell szavazni.
Ugyanakkor nem csupán a sztárok között, hanem a fogyasztók között is van nyoma a Trump-világ kultuszának. Az utóbbi években a kevésbé szem előtt lévő internetes közösségekben és a különböző alt-right fórumokon futott fel a ’80-as, ’90-es évek elektronikus zenéjének egyfajta nosztalgikus feldolgozása, amelyet hívei, egyben előállítói Trumpwave-nek kereszteltek el. A zenei szubkultúra, átitatva politikai jelszavakkal a vaporwave-ként ismert mikroműfaj „fashy” (értsd: fasiszta) verziója, egyben minden „afrikai gyökerétől megtisztított, tiszta fehér zene” – szól a Daily Stormer ajánlása. A zenei apartheid csak fehéreket kiszolgáló koncerthelyszíneken épül, és talán nem is tudnánk róla, ha a média nem számolna be folyton róla. A propagandisztikus rigmusokat mellőző elektronikus zene jó lehetőség arra, hogy a zenemegosztó oldalakon ne ütközzön direkt cenzúrába, ugyanakkor a számok elnevezése mint a „Team White” mindent elmond a politikai szándékokról. A „Liftwaffe” című track előtagja a zene plázák liftjeiben játszott műfaji elődjére utal, míg utótagja a náci Németországot idézi fel.
Ha az online-térben erős alt-right szereti is túlhangsúyozni Trump 2016-os választás sikerében játszott szerepét, az idei elnökségi futamban is minden bizonnyal erős befolyása lesz az internetes platformok politikai mozgósításának. A közösségi média szavazásra ösztönző emlékeztetőihez és értesítéseihez képest különösen kreatív megoldásokkal szokott előállni a Spotify zenemegosztó szolgáltatás. A két évvel ezelőtti félidős választásokon a például minden 18 évet betöltő felhasználójának egy „személyre szabott” kedvenc válogatást adott ki olyan számokból, amelyek a saját államában a legnépszerűbbként futottak. Új Mexikóban az emo rapper Lil Peep, míg Alaszkában a white noise műfaj uralkodott. Ez a figyelmesség azonban nem aratott osztatlan sikert, a konzervatív hangok ugyanis azért aggódtak, nehogy politikai világnézet alapján válogasson az algoritmus, a tech szektor liberális „elhajlása” miatt egyfajta természetbeli hozzájárulásként a demokraták sikeréhez.
Az olyan kvízek és felmérések, amelyek a mindennapi élet valamennyi választása mögött egyre mélyülő politikai ellentétet vizionálnak, valójában önmaguk is mélyen ideologikusak. A cikk elején idézett Time Labs „önismereti” tesztjeit például az a Jonathan Haidt állítja össze, aki egyrészt ismert morálpszichológus, másrészt viszont az Egyesült Államokban egyre hírhedtebbé váló, jobboldali akadémikusokat, médiaszereplőket tömörítő Intellektuális Dark Web (IDW) tagja. Az IDW előszeretettel vesz elő olyan témákat, amelyek a liberális oldalon tabunak számítanak. Így szívesen hagyatkozik evolúciós magyarázatokra az emberi viselkedés megalapozásában, amit az ésszerűséget megelőző ösztönre és törzsi mintázatokra vezet vissza. „Ha másokat meg akarunk győzni, akkor az érzelmekre kell hatnunk” – mondja Az igazságosztó elme: miért osztja meg a politika és a vallás a jó embereket? című könyvében Haidt.
A fenti példák jól mutatják, hogy az „egyéni ízlés”, legyen az zenei vagy politikai, előbb fogható meg egy mintázatba rendezett nagy átlagként, mint tisztán szubjektív preferenciaként. Ahogy azonban Susan Sontag mondja, ritkaság, hogy egy embernek, akinek az egyik területen számíthatunk a jó ízlésére, egy másik területen is ugyanolyan jó ítélőképességgel eligazodjon. Mondjuk, épp az eszmék között.
A szerző médiakutató
Kiemelt kép: Stephen Yang /Getty Images
