Schvéger Ágnes 2017-ben költözött Pekingbe a férjével, aki a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen végzett karvezetés szakon, és eredetileg a Kodály-módszer oktatására szerződött egy kínai céggel. Ágnes olasztanár, de a nyelvórák mellett ő is foglalkozik óvodások zenei képzésével, emellett mindketten énekelnek a Kínai Zeneművészeti Főiskola kórusában, amely az egyik legjobb az országban.
A koronavírus-járvány kitörésekor éppen Thaiföldön nyaraltak, a Pekingbe tartó járatukat törölték, a légitársaság nem válaszolt az e-mailjeikre és a telefont sem vette fel senki, ám ekkor még leginkább a lakásukban maradt teknősük miatt aggódtak, mivel ideje lett volna már megetetni az állatot. Végül sikerült módosítani a jegyfoglalásukat – akkor még nem tudták, hogy a java csak ezután kezdődik.
„Amikor január 31-én megérkeztünk Pekingbe, nem hagyhattuk el rögtön a repülőgépet. Egy különleges kommandó szállt fel a fedélzetre, majd elvezettek egy fiatal lányt, akit rövidesen követett a családja. Miután kitöltöttük az egészségünkre vonatkozó papírokat, leszálltunk a gépről, és felkészültünk a hosszas sorban állásra, ami ilyenkor vár ránk a kijáratnál. Ám megdöbbenésünkre szinte üres volt a repülőtér, ilyet sem láttunk még soha. A repülőtér és az otthonunk közti utat a taxi általában másfél óra alatt teszi meg, ez alkalommal viszont csak 50 percben telt, mert nem volt senki az utakon” – meséli Ágnes, hogyan csöppentek vissza egy másik világba, mint ahonnan eljöttek.
A lakóparkjuk kapuja zárva volt, ezért egy másik bejárathoz mentek, ahol egy őrbódé állta útjukat, ott megmérték a lázukat, és amikor kiderült, hogy épp külföldről értek haza, az adataikat is rögtön felvették.
Pekingben ekkorra már be is zártak a színházak, mozik, koncerttermek, vendéglátóipari egységek és egyéb szórakozóhelyek, sportcentrumok, uszodák, iskolák, óvodák, turisztikai látványosságok. Az intézkedések azonban ezután is napról napra szigorodtak, még akkor is, amikor már egyre többen gyógyultak ki a betegségből.
„Bejelentették, hogy nem lehet egymást látogatni, vagyis nem jöhetnek fel hozzánk a barátaink, mi sem mehetünk el hozzájuk, ennek ellenőrzése végett a lakópark elhagyásakor kapunk egy papírt, amire az aznapi dátum van nyomtatva, ezt pirossal lepecsételik, és a visszatérésnél vissza kell adnunk a bejáratnál. Amikor már néhány üzlet kinyitott, továbbra sem lehetett beülni sehova enni, csak elvitelre vettek fel rendelést, egy hétre rá jött a szabály, hogy sorban állásnál az emberek közt minimum 1 méter távolságot kell tartani. Később, amikor már bele lehetett menni, az a rendelkezés lépett érvénybe, hogy egy asztalnál maximum ketten ülhetnek, 1-2 méter távolságra egymástól.
Amikor éppen nem fogyasztanak, a maszk viselése kötelező, ahogy az utcán és mindenhol máshol is. A liftben egyszerre csak két ember tartózkodhat. A metróra várva egy ajtónál csak ketten állhatnak. Bárhová megyünk, (közért, bolt, bár, étterem), a bejáratnál megmérik a lázunkat, igaz, előfordult, hogy a férjemnél 19 fokot mutatott, nálam 31 fok volt a rekord, és nem igazán akadtak fenn rajta. Ezen kívül mindenhol fel kell írnunk a nevünk, címünk, telefonszámunk, ez azért jó, mert ha egy emberről kiderül, hogy fertőzött, vissza tudják keresni, hol járt az előtte lévő két hétben, ott kikkel volt az idő alatt egy légtérben, így el lehet érni mindenkit.
A pontos nyilvántartásra ezen kívül is nagy hangsúlyt fektetnek a kínaiak, és Magyarországgal szemben – ahol Európán belül is egyedüliként nem közlik a koronavírus-fertőzöttek területi adatait – egy applikáción keresztül naponta tájékoztatják az embereket, hogy melyik tartományban, azon belül melyik városban, melyik körzetben mennyi az új megbetegedések száma, hányan fertőződtek meg eddig összesen, hányan vannak megfigyelés alatt, hányan gyógyultak és hányan haltak meg.
„Aki mostanában tér vissza Kínába, és az otthoni regisztrációja után azonnal elmegy orvosi kivizsgálásra, majd kiderül, hogy beteg, az ő kezelése teljesen ingyenes. Ehhez tudni kell, hogy Kínában minden orvosi ellátásért fizetni kell, még azért is, ha valaki hívja a mentőket. Amennyiben viszont nem megy el önként kivizsgálásra, de később megbetegszik, az összes orvosi költséget neki kell fizetnie. Ha valaki eltitkolja, hogy fertőzött területről érkezett, 3-5 évi börtönbüntetésre számíthat. Ha esetleges betegségével megfertőz másokat, 10 év letöltendő börtönbüntetés vár rá. Ha az életét is veszélyezteti a honfitársainak, halálbüntetést is kaphat” – ismerteti Ágnes a helyi szankciók változatos skáláját.
A szabályokat arrafelé nem igazán tanácsos áthágni.
A maszk viselését nem csak a hatóságok veszik komolyan:
„Egyszer egy embert megvertek az utcán, mert nem volt rajta maszk. Viszont aki dohányzik, simán letolja a maszkot az álla alá, és senki nem szól semmit” – meséli Ágnes, aki a járvány lecsengésével sem tapasztal különösebb felszabadultságot a helyieken, ahogy a korlátozó intézkedések miatt sem zúgolódott senki.
Járványhelyzetben jól jön fegyelmezettség
„A kínaiak rendkívül fegyelmezettek, gyakorlatilag gondolkodás nélkül teljesítik a kormány döntéseit. Meggyőződésük, hogy amit kitaláltak odafenn, az az ő érdekükben született, hogy mindenkinek jobb legyen. A gyerekek türelmesen tanulnak online, és bár a mai napig nem tudjuk, mikor áll vissza a régi rend, nem érződik idegesség. Annak ellenére, hogy sokan elvesztették az állásukat, aki pedig arra kényszerül, hogy otthonról végezze a munkáját, a fizetésének csak töredékét kapja.”
Ágnesék nagyon várják már, hogy újra dolgozhassanak. „Nekünk ez egy küldetés: egy olyan országban, ahol a gyereknevelés természetes eszköze a verés, a nyilvánosság előtt történő megszégyenítés, mi minden alkalommal boldogan tartjuk meg óráinkat jó hangulatban, büszkén mutatva, hogy így is lehet. Szóval hiányzik. Közben készülünk a »hátha mégis lesz koncert«-re, szerintem mi sokkal türelmetlenebbek vagyunk, mint őslakos kollégáink, nagyobb igényünk van a személyes társas együttlétre.”
Hogy azonban mikor taníthatnak személyesen és énekelhetnek a kórussal újra, azt továbbra sem tudja senki sem megmondani nekik. Habár a járvány már múlófélben van, és immár Vuhanban is lebontották a sürgősségi kórházakat, a korlátozások továbbra is érvényben vannak, az üzletek egy része nyithatott csak ki újra, szigorú feltételek mellett. Noha a tömegközlekedés működik, továbbra is üresek a metrók, sehol sincs tömeg, sőt az Ürümcsi városában 22 filmmel újranyitott moziba sem tért be egyetlen néző sem.
Ágnes szerint a mind kevesebb új megbetegedéssel párhuzamosan egyfajta győzelmi érzés azért áthatja a hangulatot,
mintha egy háborút nyertek volna meg.
Itthon nem értették, miért mennek vissza Kínába
Liliék közel tíz éve élnek Sanghajban, a járvány legjavát azonban szerencsésen megúszták. A kínai újévi tanítási szünet kezdetével ugyanis január 16-án hazautaztak, és február végén, egyik óráról a másikra döntötték el, hogy visszatérnek Kínába.
„Akkor már két hete figyeltük döbbenten, hogy Európában senki nem tesz semmit, pedig nyilvánvaló, hogy heteken belül nagy baj lesz. Csodabogarakként tekintettek ránk: »Ti vissza akartok menni Kínába? Hiszen ott most járvány van.« Az európaiak »járványok-csak-Ázsiában-és-Afrikában-vannak« arroganciájával röhögtek ki minket a szomszédok, amikor mondtuk nekik, hogy készüljenek föl, mert a járvány már itt van.
Az egyikük két hete rám írt, és gúnyos megjegyzéseket tett arra, hogy visszamentünk. Azóta csöndben van.
Megérkezésük után Liliék után két hétig otthon maradtak, noha a kötelező karantén csak hét nap lett volna. Sanghajban a lakóhelyek bizottságai dönthetik el, hogy kinek és mennyi időre kell karanténba vonulni, így a szabályok háztömbönként változtak. Volt, ahol ugyancsak a pecsételős módszert használták, és egy családból egy ember mehetett ki, máshol kétnaponta az egész család. „Mi megcsináltuk inkább a 14 napot, mert valahogy ez ivódott bele a köztudatba, hogy ez a kötelező, és ha valaki megbetegedett volna az épületünkben, akkor simán ránk kenhették volna” – mondja Lili.
Az önkéntes bezártság azonban annál üdítőbben ért véget számukra.
„Arra jöttünk ki a virágzó tavaszba, hogy egymás után nyitnak ki az éttermek, a parkok, a turistalátványosságok. Az egyik botanikus kertben, a nyitás első napján tízezer látogatót fogadtak. Múlt hétvégén nem tudtunk helyet találni egy népszerű belső udvar egyik kávéházának napos teraszán sem” – meséli Lili, aki szerint Európából nem igazán látszik, mit tett a kínai társadalom azért, hogy idáig eljusson.
Ez nem egyszerűen annyi, hogy várjunk két hónapot és lecseng a járvány. Érkezéskor, a sanghaji repülőtérről hazafelé a sofőr elmondta, hogy az elmúlt negyvenvalahány napban kétszer ment el otthonról, mindkét alkalommal egy órára. A lányom osztálytársai akkor már hat hete ültek otthon a szüleikkel együtt. A legtöbbjük azóta sem mozdult ki, bár sok szülő most hétfőtől már elment dolgozni. Sanghajban húszmillió ember ült otthon hetekig, akkor is, amikor kimehettek volna, inkább nem mentek ki, mert féltek. Kínában persze sokkal egyszerűbb otthon maradi, mert egyébként is mindent online intéznek. Mint ahogy a maszk viselése is mindennapos, akkor is, ha nincs járvány. Nem röhögnek körbe, ha maszkban mész dolgozni, mert éppen megfáztál. Otthon még mindig nem látják: ahhoz, hogy a tavaszi sétát újra szabadon lehessen élvezni, otthon kéne maradni az egész országnak, harminc napig. Önként és dalolva.
Lili szerint ahogy Európában sokan még mindig nem fogadják el, hogy mivel jár ez a vírus, úgy Kínában sem értik, hogy mi folyik Európában. Rendkívül felelőtlennek tartják, hogy nem is olyan régen az emberek még koncertekre jártak, és a hatóságok is sokáig késlekedtek a korlátozásokkal. Egyik szomszédja a minap már úgy dohogott, hogy „az európaiak veszélybe sodorják az egész világot”.
A kínai központi kommunikáció az utóbbi időben határozottan arra tolódott el, hogy a vírust immár szinte csak a külföldiek hurcolják be az országba. Azt sem szeretik, hogy Kínáról az embereknek világszerte a koronavírus jut az eszébe, ezért arra szólítanak fel, hogy senki se hívja vuhani vírusnak, mert ez egy világjárvány.
„Minden nap közzéteszik, hogy a Covid-19 az előző nap a világon hány embert fertőzött meg, országonkénti lebontásban, külön számolva a gyógyultakat és a halottakat. Sanghajban külön táblázat jelenik meg a sanghaji fertőzöttekről, hangsúlyozva, hogy helyi megbetegedés továbbra sem történt, a regisztrált esetek a tegnapi napon is kivétel nélkül importált esetek voltak. Ezután következik az országonkénti bontás, hogy melyik ország hány esetet importált… – ez a hivatalos terminus” – mondja Lili, aki szerint mindez nem változtat a tényen, hogy először Kínából „exportálták” a vírust, és hevesen tiltakoztak mindenfajta utazási korlátozás ellen, „szépen végigfertőzve Európát”.
Kínában napról napra bővül a veszélyesnek minősített országoknak a száma – a péntek reggeli állás szerint 24 ilyen van –, az azokból érkezőket azonnal egy kijelölt megfigyelőállomásra viszik, és a továbbiakban rájuk vonatkozó szabályok is folyamatosan szigorodnak.
„Olvasom a hírekben különféle szakértők véleményét, egyesek szerint kizárt, hogy nincsen új fertőzés. Valószínűleg presztízsből tényleg nullának kell lennie az új fertőzések számának, és biztos vagyok benne, hogy ha még nem is érték el, el fogják érni – itt nem a görbe lelapítása a cél, hanem a görbe megszüntetése. Akár igazak a számok, akár nem, a fontos a biztonságérzet.
Be kell valljam, hogy itt biztonságban érzem magam, és megértem: azután, hogy tízmilliók szívtak Sanghajban és százmilliók Kína-szerte, nem akarják most elölről kezdeni. Úgyhogy kooperálok: maszkot hordok, naponta ezerszer kezet mosok, engedem, hogy úton-útfélen lázat mérjenek.
A napokban Sanghajban ugyan bejelentették, hogy a szabadban nem kell maszkot viselni, ennek ellenére Liliékkel a parkban kiabálni kezdett egy egyenruhás férfi, amiért nem volt rajtuk. Persze eszükbe sem jutott vitatkozni, rögtön feltették a maszkot, okulva annak a Pekingben élő külföldi nőnek az esetéből is, akit most utasítottak ki az országból, mert a karantén alatt maszk nélkül ment futni.
A külföldieket hibáztató narratíva természetesen a kisemberek szintjén is megjelenik, Lilinek a minap két szomszédjától is meg kellett hallgatnia, hogy
Bár az élet Sanghajban egyre jobban beindul, az elővigyázatosság továbbra is meghatározó. „A lázmérés elképesztő méreteket öltött városszerte: a látogatható nyilvános parkokban minden egyes bejáratnál, még a bokrokban is, ahol kis ösvényt tapostak, hogy rövidebb legyen az út, áll egy egyenruhás muksó és lázat mér.”
A reggelente kislányával rollerezni induló Liliék külföldiként különösen a figyelem középpontjába kerültek. „A parkok újranyitása utáni második napon a park végében rólunk beszélt két egyenruhás lázmérő.
A harmadik napon, amikor kislányom boldogan előrerollerezett, a lázmérő-cerberus megszólította, és amikor rájött, hogy beszél kínaiul, kikérdezte: Melyik országból jöttetek? Hány éves vagy? Mit szoktatok napközben csinálni? Mikor jöttetek vissza Kínába?
„Legnagyobb örömömre a Starbucks kávézók is újra nyitottak. Az ajtóban áll az egyik alkalmazott, aki kizárólag lázat mér és fertőtlenít. Kötelező jelleggel tartja az egyméteres távolságot a vásárlóktól. A kislányom természetesen boldogan körbeszaladgál és megszemlél minden egyes macis és nyuszis bögrét, szerencsétlen lázmérő, hogy tartani tudja távolságot, ugrál körülötte, mint egy idegbajos kakadu. Egyesével lehet bemenni, amikor az előttem lévő már a pult végénél van, akkor lehet odamenni a pult elejéhez. Steril és fertőtlenítő szagú az egész, és borzasztóan lassú. De fő a biztonság.”
A kellemetlenségek és az idegenellenes propaganda ellenére a lényeg mégis az, hogy a kínaiak a jelek szerint túl vannak nehezén.
Vége lesz, csak ki kell bekkelni
– üzeni az itthoniaknak Lili.
„Biztosan le fog csengeni a járvány Európában is, ha otthon marad, aki csak tud, legalább egy hónapra, maszkot hord, ha van neki, kezet mos, mint a kisangyal, nem megy orvoshoz, ha nem feltétlenül fontos. Ha Kínában 1,4 milliárd ember otthon tudott maradni, akkor 500 millió EU-polgár is meg tudja oldani, nem?”
Kiemelt kép: Az egészségügyi személyzet ünnepel az eddig szükségkórházként működő vuhani Hongsan sportcsarnok előtt, miután távozott az utolsó meggyógyult páciens is 2020. március 10-én. Fotó: Costfoto/MTI
