Negyedik napja tart a Közel-Kelet legújabb háborúja. Hosszú évek fenyegetőzése után Törökország csapatokat küldött a szomszédos Szíriába, miután Recep Tayyip Erdogan török elnök egy Donald Trumppal folytatott telefonbeszélgetés során váratlanul „jóváhagyást” kapott az invázióra. A törökök nem tétováztak, egy 100 kilométeres szakaszon két páncélos, két gépesített lövész és egy kommandó dandárral megkezdték a szarkasztikus Béke Forrása elnevezésű műveletet. Ez a harmadik török támadás Szíriában, és a második, amelyik kifejezetten a kurdokat célozza. A reguláris erőket kiegészíti mintegy ötezer, a polgárháborúban eddig a törökök oldalán harcoló milicista, akiket erre az alkalomra hoztak át a többi frontvonalról.
Az USA fellépését a legfinomabb kommentárok is árulásként értékelik, a kurdok egyenesen hátba szúrásról beszélnek. E narratíva szerint a szíriai kurdok több mint tízezer ember életét áldozták fel azért, hogy az Egyesült Államokat, Európát és általában a nyugatot megmentsék az Iszlám Állam pestisétől.
Az USA kilépését a török-kurd konfliktusból Trump szánalmas magyarázkodása követte a Twitteren: „a kurdok nem harcoltak velünk Normandiában a II. világháborúban.” Mint azt megszokhattuk, a Fehér Ház ezúttal sem konzultált senkivel, sem a külügyminisztérium, sem a Pentagon nem értett egyet az elnöki döntéssel, őket is meglepetésként érte a bejelentés, és ha a hírek igazak, azóta is valamiféle kármentésen fáradoznak.
Nem csak áldozatok
A szíriai kurdok áldozatként való bemutatása azonban csak az érem egyik oldala. Amikor a szíriai polgárháború elkezdődött, az Aszad-rezsim magára hagyta Kelet-Szíriát, mert szűkös erőforrásait az ország kulcsfontosságú stratégiai pontjaira, a fővárosra és a tengerparti területekre kellett koncentrálnia. Ezt a hatalmi vákuumot két erő volt képes betölteni a térségben. Ahol kurdok élnek, ott a törökországi Kurd Munkáspárt ideológiáját követő Demokratikus Unió Pártja (PYD) tudta megszerezni a hatalmat. Ahol arabok éltek, ott előbb a dzsihadista csoportok, majd közülük is az Iszlám Állam szorított ki mindenkit.
A terrorállam történetét jól ismerjük. A PYD és katonai erejének a törekvései csak akkor kerültek a figyelem középpontjába, amikor a dzsihadisták terjeszkedni kezdtek a rovásukra, és összecsapott a két fél. A nemzetközi rokonszenv természetesen a szíriai kurdok oldalán volt, amit nemcsak nemes harcuk alapozott meg, hanem az is, hogy közel-keleti mércével nézve progresszív, nyugati szemmel nézve népszerű politikai és társadalomátalakítási programot indítottak. A nemzetközi katonai támogatás magától értetődőnek tűnt, de nem a rokonszenv vagy az együttérzés állt a hátterében.
A jelenlegi uralkodó narratíva szerint, a kurdok vívták meg az USA, illetve a nyugat helyett az Iszlám Állam elleni háborút. Ám érdemes látni az is, hogy mit kaptak „cserébe”. Az amerikai támogatásnak köszönhetően egyesíteni tudták azokat a területeket, ahol kurd közösségek élnek, egyfajta – korábban csak az álmokban létező – egységes szíriai Kurdisztánt hozhattak létre. Amíg egy évtizede elnyomás alatt voltak, a nyelvüket nem használhatták, sőt egy részüknek még állampolgársága sem volt, addig most kvázi függetlenséget élveztek, bár fontos megjegyezni, hogy szemben az iraki kurdokkal, sosem tűzték célul ezt, csak az Aszad-rezsimen belüli autonómiát.
Ha azonban a kurdok reálisan álltak a geopolitikai erőviszonyokhoz, akkor látniuk kellett, valószínűtlen, hogy az USA az idők végéig ott maradjon és biztosítsa a térség autonómiáját. Trump elnök külpolitikáját figyelve azt is meg kellett érteniük, hogy az amerikai elnök nem híve a szíriai amerikai katonai jelenlétnek. Az amerikai erők szíriai kivonása folyamatosan napirenden volt, és 2018 decemberében már bejelentették egyszer a végső kivonulást is.
Ha előbb nem, akkor tavaly óta a szíriai kurdoknak forgatókönyveket kellett volna készíteniük arra, hogy mi történik, ha magukra hagyják őket az amerikaiak. Az akkori Trump-bejelentés után a washingtoni adminisztráció összezárt, a védelmi miniszter inkább lemondott, és végül a közös erőfeszítés megmentette a kurdokat. 2019 januárjára Trump visszatáncolt, részleges létszámcsökkentésről kezdtek beszélni, és megindult egy újabb egyeztetés Ankarával.
Külpolitikai dilemmák
Trump és az USA dilemmája nyilvánvaló. Egyrészről az Egyesült Államoknak semmi keresnivalója Szíriában, főleg az Iszlám Állam felszámolása után. A további amerikai katonai jelenlét egyetlen értelme, hogy Washingtonnak legyen „lábnyoma” egy olyan országban, ahol két fő riválisa, Irán és Oroszország pozícióinak megszilárdítására törekszik. Ezer-kétezer katona azonban kevés ahhoz, hogy érdemi ellensúlyt képezzen az iráni és orosz befolyással szemben.
Törökország számára viszont a szíriai kurdok helyzete élet-halál kérdés, mert „saját kurd terrorszervezetük” meghosszabbított karjának tekintik a Demokratikus Unió Pártját és fegyvereseit. Hiába progresszív ez a szervezet, hiába pozitív a szerepük a helyi társadalom átalakításában, mint elnyomott kisebbség mellett, hiába áll mellettük a nyugati közvélemény, a nemzetközi kapcsolatok világában ez még nem ok arra, hogy egy vagy több ország beavatkozzon az érdekükben egy másik állammal szemben. Ez a kurdok történelmi tragédiája, hiszen nem először fordul elő ez velük, korábban Irakban hasonló volt a helyzet.
Az elmúlt években az Egyesült Államok és a kurdok érdekei egybeestek, míg az amerikai-török érdekek távolodtak egymástól. Washington, amíg tudott, megpróbált egyensúlyozni az eltérő elvárások között, egészen odáig menve, hogy szeptemberben – talán az időhúzás céljával – közös járőrözést is kezdett a török hadsereggel, és közben rávette a kurdokat, hogy egy szakaszon bontsák le a védelmi állásaikat, és vonuljanak vissza.
A török invázió aztán pont itt indult meg, még egyértelműbbé téve az amerikaiak megbízhatatlanságát. Az első napok hírei tragédiákat ígérnek, de az új háború okozta problémák valódi mélységét még nem látjuk át, legyen szó az Iszlám Állam újjáéledéséről, humanitárius válságról, vagy az USA szavahihetőségének megroppanásáról. A károk talán még nem véglegesek, az amerikai katonák még nem vonultak ki, egy új amerikai elnök – amennyiben Trump elveszíti a választást – még dönthet másként. Az biztosnak látszik, hogy az USA szavahihetősége már nem lesz a régi, de ez egyben jelezheti azt is, amiről a szakemberek már régóta beszélnek:
Kiemelt kép: Sedat Suna /MTI/EPA
