Az Egyesült Királyság viszonya az Európai Unióhoz kezdettől fogva ambivalens volt, a kilépésről határozó 2016-os népszavazás azonban elvileg eldöntötte a vitát. A Theresa May vezette konzervatív kormány megkapta a szavazóktól a felhatalmazást, később pedig a parlament jóváhagyását is, hogy 2019. március 29-ével kivezesse az országot az európai közösségből. A feladat egyértelműnek látszott, de a kivitelezésbe beletört a kormányzat bicskája. A végrehajtó és törvényhozó hatalom nem tudott megegyezni a brexit körüli egyetlen technikai kérdést illetően sem. A hónapok óta tartó politikai patthelyzet végül a kilépési eljárás októberig tartó hosszabbításához vezetett, és odáig, hogy az országban csütörtökön megtartják az EP-választást.
Habár a társadalom csaknem fele nem értett egyet a kilépéssel, a demokrácia játékszabályainak megfelelően a referendum eredményét a hithű bennmaradás-párti politikusok is elismerték kötelezőnek. A népszavazáson kinyilvánított akaratot azonban nem sikerült tettekre váltani, emiatt az elégedetlenség általános, a társadalom politikai vezetőkbe vetett hite megtörni látszik.
Nigel Farage január közepén az egyik kereskedelmi csatorna reggeli műsorában kedélyesen jelezte a meglepett műsorvezetőknek, hogy amennyiben látni fogja az igényt, hajlandó visszatérni a brit politika színpadára. Akkor kevesen gondolták, hogy a partvonalon figyelő Farage számára valóban lehetőség nyílik arra, hogy ismét ringbe szálljon. Farage húsz éve az Európai Parlament tagja, korábban a Függetlenségi Párt (UKIP) vezetője volt, és EP-képviselőként küzdött a brit kilépésért, a távozást sürgető kampány egyik vezéralakja volt.
Miután Theresa May kilépési egyezményét harmadszorra is elutasította az alsóház, és a brit szuverenitás visszanyerésének végső bizonyítékaként a miniszterelnök egy brüsszeli szobában kényszerült várakozni, amíg az EU állam- és kormányfői döntenek a kormányfő halasztási kérelméről, Farage elérkezettnek látta az időt, hogy bejelentse, új pártot alapít. Ezzel a lendülettel április 12-én megalakult a Brexit párt.
Farage a populista politika eszköztárából jól ismert fogáshoz nyúlt, a társadalomban kialakult elitellenességre apellál, és ez egyelőre kifizetődőnek látszik, annak ellenére is, hogy a Brexit párt nem rendelkezik sem politikai programmal, sem manifesztummal. Üzenete azonban világos, és a párt a legutóbbi, az Opinium által kiadott közvélemény-kutatásban már 34 százalékon áll, míg a második helyen a Munkáspárt messze lemaradva, a választók 20 százalékának támogatását tudhatja magáénak.
A kormányzó konzervatívok történetük egyik legsúlyosabb válságát élik: a jelenlegi állás szerint a választók mindössze 12 százaléka voksol majd rájuk az EP választáson. Ezzel az eredménnyel mindössze a negyedik helyre férhetnek be, a harmadik legerősebb politikai erő a 15 százalékos Liberális Demokrata párt lehet. (A YouGov felmérése ennél is nagyobb sikert jósol a Brexit pártnak, és náluk a bentmaradáspárti Liberális Demokraták esélyesek a második helyre, a konzervatívok pedig akár az ötödik helyre, a zöldek mögé is visszacsúszhatnak.)
Mint ahogy a brexit maga sem köthető egyik oldalhoz sem, mind a toryk, mind a munkáspárti szavazók és politikusok között megtalálhatók kilépéspártiak, így a Brexit párt is mindkét oldaltól szerez támogatókat. A jobboldalról érkező nagyobb bázis a Konzervatív Párt válságának köszönhető, és a populista üzenetnek, miszerint Farage pártja képes lesz végre eredményeket hozni az EU-val való szakítást illetően. Farage üzenete szerint a tradicionális pártok belső harcai miatt nem érvényesülhetett a népakarat, és ezt sok kiábrándult szavazó látja így.
Theresa May április közepén, az utolsó utáni órában kezdett el szövetségeseket keresni az általa tető alá hozott kilépési egyezmény támogatásához. Ám meglepő módon nem saját pártjához fordult, amelynek keményvonalasai már régóta a megegyezés nélküli kilépést sürgetik, hanem a Jeremy Corbyn vezette Munkáspárthoz. Igaz, a tárgyalások egy esetleges közös álláspont kialakításáról a kezdettől kevés eséllyel kecsegtettek, és végül május közepén eredmény nélkül le is zárultak. A konzervatív párti képviselők és a tagság nagy része teljes mértékben elítélte a brit miniszterelnök lépését, és egyre többen adtak hangot annak, hogy May nem a megfelelő ember a párt és az ország élére. A kormányfő kedden ráadásul már egy újabb népszavazás lehetőségéről is beszélt, egészen pontosan arról, hogy az EU-tagság megszűnését célzó törvénytervezet alapján a parlament alsóháza erről is dönthet.
Ugyanakkor a miniszterelnököt saját pártja jelenleg nem kényszerítheti lemondásra. 2018 decemberében a Konzervatív Párt parlamenti házbizottságához, az 1922 Bizottsághoz bizalmatlansági indítványt nyújtottak be tory képviselők May ellen, amelyet végül a tagok elutasítottak. A konzervatívok belső szabályzata értelmében a szavazás nem ismételhető meg egy éven belül. Habár voltak párton belüli hangok, amelyek a szabályok megváltoztatását kérték, a bizottság elnöke, a kilépéspárti Graham Brady nem engedélyezte a napirendre tűzést.
A konzervatívok válságát, vagyis az EU-tagság körüli eltérő belső álláspontok miatt kialakult helyzetet Theresa May minden igyekezete ellenére nem megoldotta, hanem mélyítette. A Yougov közvélemény-kutató cég felmérése alapján egy általános választáson a toryk fej fej mellett végeznének a Munkáspárttal a szavaztok 24 százalékát megszerezve, de még így is jelentős veszteséget produkálva a legutóbbi általános választáshoz képest.
May széke egyre inkább inog, és már hónapok óta tart a spekuláció, hogy ki lehetne a megfelelő személy a helyére. A kalapban kezdettől fogva ott volt Boris Johnson neve. A korábbi londoni polgármester és a May-kormány egykori külügyminisztere valaha az európai integráció híve volt, a brexitkampányban azonban váratlanul a kilépést sürgette, majd figyelme és támogatása a konzervatív párt erőviszonyait felmérve a megállapodás nélküli brexit felé kezdett tolódni. Ma már Johnson az egyik leghangosabb „hard brexiteer”, aki bírja a párt keményvonalas és befolyásos képviselőinek támogatását.
Johnson célja a miniszterelnöki bársonyszék, amit a múlt héten egyértelművé is tett indulási szándékának bejelentésével. Jó ütemérzékkel ismerte fel saját pártján belül a viszonyok alakulását, és a legnépszerűbb vonalat választva eséllyel pályázik a pártvezetői pozícióra a szeptemberi tisztújító kongresszuson. Johnson nem a Farage-féle retorikával kíván új erőt építeni, hanem a meglévő erőforrásokra alapozva használja ki a kialakult politikai vákuumot. Népszerűsége nagy a kilépést szorgalmazók körében, de rendkívül alacsony a maradáspártiak között.
Theresa May június első hetében ismét, immáron negyedszerre, a parlament elé kívánja vinni az általa letárgyalt kilépési egyezményt. A szavazás kimenetelétől függetlenül ezt követően fogja bejelenteni lemondásának dátumát és körülményeit. Ezután jöhet az igazi harc az utódlásért.
Az egyértelműnek látszik, hogy a csütörtöki EP-választás a populistáknak kedvez majd, és a britek általános elégedetlenségüknek hangot adva Farage Brexit pártját juttatják be legerősebb erőként az Európai Parlamentbe. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a westminsteri, két pártra épülő modellnek vége, és hasonló eredmény születne egy általános választáson is. (Farage akkori pártja, az UKIP egyébként a legutóbbi, öt évvel ezelőtti EP-választást is megnyerte.) Nagy a kereslet a populizmusra a brexittől megfáradt brit társadalomban, de érdemes továbbra is bízni a hűvös angol józanészben.
Kozma Szabina
A szerző külpolitikai elemző, a brit székhelyű Inspiring Policies tanácsadó cég munkatársa.
Kiemelt kép: AFP
