Kaphat-e még egy esélyt egy sorozatgyilkos?

Magda Marinko minden idők egyik leghidegvérűbb gyilkosaként vonult be a hazai kriminalisztika történetébe, akit – furcsa ellentmondásként – pont a nevéhez kötődő legismertebb bűncselekményben nem ítélt bűnösnek a bíróság. Az 1963-ban született férfi négy évet szolgált a francia idegenlégióban, ahol szinte minden fegyverfajta használatát megtanulta. Állítása szerint – és ezt dicsekvésnek szánta – a közép-afrikai Csádban részt vett egy teljes falu kiirtásában. 1990-ben megszökött a légióból és visszatért Szerbiába, ahol belépett az  Arkan Tigrisei nevű, etnikai tisztogatásairól hírhedtté vált félkatonai szervezetbe. Marinko és társai 1993-ban lelőttek egy gazdag szabadkai ékszerészt és annak éppen a házban tartózkodó bejárónőjét. A szerencsétlen bejárónő megölésére a szerb férfi különösen büszke volt, mert „a hangja alapján eltalálta”. A házból 3000 német márkát zsákmányoltak.

Vannak olyan elképzelések is, hogy a Szabadkán elkövetett gyilkosságok egy részét Szlobodan Milosevics, a háborús bűnök miatt felelősségre vont egykori szerb elnök megrendelésére követhette el.

A gyilkosságot követően Magda Marinko Szegedre költözött. A délszláv háború idején Szeged bűnözőkkel és fegyverekkel volt tele. Marinko a fegyverkereskedelemmel és olajszőkítéssel foglalatoskodó délszláv maffia itteni tagjaival lépett kapcsolatba.

A szerb bűnöző és társai 1993. december 20-án Kecskeméten követték el első magyarországi rablógyilkosságukat. Horváth Antal vállalkozót kényszerítették 800 ezer forint átadására, majd – hogy ne maradjanak tanúk – hangtompítós fegyverrel agyonlőtték, feleségével és éppen ott tartózkodó üzlettársával együtt. A házban alvó nyolcéves kisfiút nem vették észre. Másnap a kisgyerek értesítette a rendőrséget.

Néhány nappal később Orosházán gyilkoltak. Magda Marinko kapott egy tippet, amely szerint Némethné Marton Edit házában nagy összegű készpénz van. Négyen hatoltak be a házba. A zajra felébredő asszonyt Marinko megkötözte és egy nyakkendővel megfojtotta. Az áldozat két kislányát megbilincselték, de életben hagyták őket. A zsákmány 100 ezer forint, néhány kisebb értékű ékszer és két márkás óra volt. (Némethné Marton Edit annak a Farkas Helgának volt a nagynénje, akit 1991-ben váltságdíj reményében elraboltak és minden bizonnyal megöltek. Bár elrablóját 10 évre elítélték, a gyilkosságért senkit nem tudtak felelősségre vonni.)

Talán a legnagyobb vihart az az ügy kavarta, amelyben a bíróság nem állapította meg Magda Marinko bűnösségét. 1994 januárjában megölték az ismert szegedi cukrászt, Z. Nagy Bálintot, feleségét, valamint a 10 és 16 éves fiaikat. Mindannyiukat agyonlőtték. A Magda Marinko ügy nyomozója, Kovács Lajos rendőrezredes az elmúlt évek során többször is nyilatkozott, de megszólalt az ügyet elsőfokon tárgyaló bíró, az azóta nyugdíjba vonult Varga Zoltán is.

A nehéz ügyek felderítőjeként méltán elismert ezredes – bár ezt így soha nem mondta ki – ma is meg lehet győződve arról, hogy a Z. Nagy családot is a szerb bűnöző ölte meg. Kovács érvei elég szemléletesek.

Magda Marinkót – az itteni eljárással párhuzamosan – Szerbiában távollétében halálra ítélték öt ember meggyilkolása miatt (a halálbüntetés eltörlése után a büntetést 40 évre változtatták). Kovács elmondása szerint az elkövetők minden esetben ugyanúgy hatoltak be a házba, ugyanazt a fegyvert használták, ugyanolyan módon hagyták el a helyszínt, mi több, az áldozatok sérülései és azok elhelyezkedése is éppen olyanok voltak, mint a Z. Nagy-gyilkosságnál.

Varga bíró szerint a fegyver valóban ugyanaz volt, de arra nem talált közvetlen bizonyítékot, hogy kinek a kezében volt az eszköz. Fekete Gy. Attila a Zoom. hu-ra írt cikkében ugyanakkor megemlíti, hogy „állítólag egy rendőröknek tartott továbbképzésen később Varga azzal érvelt, hogy a szegedi és az orosházi emberölésért is ki tudta szabni az akkor maximális 25 évet, ezért nem akarta megkockáztatni, hogy az azokhoz képest kevésbé bebizonyított szegedi ügy miatt a védelem fellebbezése nyomán az egész ügyet visszadobja új eljárásra a fellebbviteli bíróság”. Nyilván 25 év elteltével nem lehet tudni, kinek volt igaza. Tény azonban, hogy ha nem Magda Marinkóék ölték meg a Z. Nagy családot, ez a négy gyilkosság azóta is felderítetlen maradt.

De térjünk vissza a feltételes szabadság kérdésére. A bíróságnak mostantól kezdve kétévenként kell megvizsgálnia, hogy Magda Marinkót feltételes szabadságra lehet-e bocsátani. Abban az aligha elképzelhető esetben, ha ez egyszer bekövetkezne, Szerbiába kellene őt szállítani, ahol még 40 év letöltése vár rá. A most 56 éves sorozatgyilkos legjobb esetben is 98 évesen szabadulhatna. Ennek ismeretében, valamint a bűnügyi statisztika tükrében érdemes feltenni a kérdést, vajon mi indította a  magyar kormányt arra, hogy bevezesse azt a fajta tényleges életfogytiglani szabadságvesztést, amelyet mind az Emberi Jogok Európai Bírósága, mind az Európa Tanács kifogásol.

Az első Orbán-kormány idején, 1999-ben született meg az a törvénymódosítás, amely a kiemelt súlyosságú bűncselekmények esetében lehetővé teszi a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabását. Áttekintve a magyarországi emberölések számának alakulását, nemigen találni magyarázatot a szigorítás indokára.

Az 1994-ben elkövetett 313 emberölést 100 százaléknak véve (aminek csak egy töredéke a súlyosabban minősülő emberölés, amiért az életfogytig egyáltalán kiszabható) egyetlen ezt követő évben sem érte el a gyilkosságok száma az 1994-es évét. Mi több, éppen 1999-ben volt az addigi legkevesebb ilyen bűncselekmény (az eredeti szám 80,8 százaléka) és – ha némi hullámzással is – azóta is csökken a szám.

Az Emberi Jogok Európai Bírósága 2014-ben a Magyar László kontra Magyarország ügyben hozott ítéletében kimondta, hogy a feltételes szabadságra bocsátás lehetősége nélküli életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélés megsérti az Emberi Jogok Európai Egyezménye 3. cikkének azon rendelkezését miszerint „senkit nem lehet kínzásnak, vagy embertelen, megalázó bánásmódnak, vagy büntetésnek alávetni”. Ezen a büntetés-végrehajtási törvénynek az az utólagos módosítása sem változtat, amely utóbb előírta, hogy 40 év elteltével úgynevezett kötelező kegyelmi eljárást kell lefolytatni.

A kötelező kegyelmi eljárás nem egyszerű procedúra. A fegyház nyilatkoztatja az elítéltet, hogy hozzájárul-e a kegyelmi eljáráshoz. Ha nem, vagy nem tesz nyilatkozatot, a kegyelmi eljárás le sem folytatható. Ha hozzájárul, első lépésként a fegyház értesíti az igazságügyi minisztert, a miniszter beszerzi a döntéshez szükséges iratokat és értesíti a Kúria elnökét az eljárás megkezdéséről. A Kúria elnöke – a Kúria büntető kollégiumának javaslata alapján – kijelöli az öttagú kegyelmi bizottság bíráit, akik – miután az igazságügyi minisztertől megkapták az iratokat és meghallgatták az elítéltet – szótöbbséggel döntenek. Indokolással ellátott javaslatukat megküldik a miniszternek, aki azt változtatás nélkül felterjeszti a köztársasági elnöknek és megküldi az elítéltnek is. Az államfő pedig úgy dönt, ahogy akar. Ha nem ad kegyelmet, az elítélt tovább tölti a büntetését és a procedúrát két év elteltével ismét le kell folytatni. A törvényben leírt határidőket összeszámolva, maga az eljárás optimális esetben is minimum fél évig tart.

A kriminológusok mellett sok jogász, számos politikus, büntetés-végrehajtási szakember és jogvédő szervezet is ellenzi a tényleges életfogytig tartó büntetést.

Egyfelől veszélyesnek tartják, mondván, az elítéltet semmi nem tartja vissza az intézeten belüli bűnözéstől, másfelől nem lehet eleve kizárni azt a lehetőséget, hogy az eltöltött hosszú évek alatt megváltozhat a személyisége.

Nem ért egyet a tényleges életfogytig tartó büntetéssel az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága sem, olyannyira, hogy tavaly júniusban felszólította Magyarországot a hatályos jogszabályok megváltoztatására.

A strasbourgi bíróság legfrissebb, ez év márciusi döntésében – amellett, hogy a többi között az öt évvel ezelőtti magyar ügyre is visszautal – immár tételesen is leírja, milyen körülmények között fogadható el a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés. Az ítélet kimondja, hogy az életfogytiglani büntetésnek felülvizsgálhatónak kell lennie. A felülvizsgálatnak pedig a következő öt feltételnek kell megfelelnie:

• a szabadságra bocsátás feltételeinek egyértelműnek és jogszabályban meghatározottnak kell lenniük;
• előre meghatározott, objektív kritériumok szerint vizsgálni kell a megfelelő visszatartóerő, a társadalom elrettentése és a társadalomba visszailleszkedés lehetőségének szempontjait;
• az első felülvizsgálat időpontjának az ítélethirdetéskor ki kell derülnie, és az nem lehet 25 évnél távolabbi;
• a tisztességes eljárás követelményeit érvényesíteni kell, ami minimálisan a döntés indokolását előírja;
• a felülvizsgálatnak bírósági jellegűnek kell lennie.

2018-as adatok szerint 56 elítélt tölti életfogytiglani büntetését hazai börtönökben. A bíróságok pedig egyre gyakrabban szabják ki ezt a büntetést (1999-ben egy, 2005-ben tíz 2012-ben 25, 2014-ben pedig 49 ilyen ítélet született). Ismereteink szerint eddig három ilyen büntetést kapó elítélt követett el öngyilkosságot, köztük a korábbi cikkünkben említett, szentkirályszabadjai rémként elhíresült Ember Zoltán. A többiek reménykedve várhatják, amíg a strasbourgi ítéletek nyomán, illetve az Európa Tanács felszólítása alapján az Igazságügyi Minisztérium és a magyar kormány kialakítja álláspontját. Ehhez immár igazán megkapták a részletes szempontokat.

Senki nem az életfogytiglani szabadságvesztést akarja eltörölni, én sem ezt javaslom. Csupán egy reális időpontot kellene szabni a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének bírói felülvizsgálatára, a teljesen kiszámíthatatlan elnöki kegyelmi eljárás helyett.

Kiemelt képünkön: Magda Marinko 1995-ben a tárgyalásán. Megjelent: 168 óra, 1995. szeptember 26. Forrás: Arcanum Adatbázis