Samer Al Eid a szíriai Sweida városából, Naaman Saad a libanoni főváros, Bejrút külvárosából érkezett Magyarországra. Mindketten a magyar kormány által létrehozott, keresztény fiataloknak szóló ösztöndíjprogram keretében jöhettek Budapestre, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen tanulnak. A program célja, hogy lehetőséget adjon felsőfokú tanulmányok folytatására olyan, a világ válságrégióiban élő keresztény fiataloknak, akik hazájukban vallási üldöztetésnek, fenyegetésnek vannak kitéve, vagy szabad vallásgyakorlásukat korlátozzák.

Mindketten hosszú utat jártak be, míg eljutottak Magyarországra: Samer 15 éves volt, amikor eldöntötte, hogy nem akar mással foglalkozni, csak a zenével – ami akkoriban

tökéletes menekülő útnak tűnt a világ elől.

Gyerekként minden idejét azzal töltötte, hogy zenék után kutatott, majd egy idő után elkezdett komponálni.

Némi kitérőt jelentett, amikor Damaszkuszba utazott, hogy angol irodalmat tanuljon, azonban két év elteltével otthagyta a képzést, és a zeneművészeti egyetemen  kezdett el tanulni. Csakhogy a szír fővárosban nem volt lehetősége arra, hogy a zeneszerzés terén bővítse tudását, ráadásul a legjobb tanárok ekkorra már elhagyták az országot, így ezt a képzést is abbahagyta. Néhány hónappal később a felesége hívta fel a figyelmét arra, hogy van egy lehetőség, aminek a segítségével Budapesten végre azt tanulhatná, amire mindig is vágyott. A jelentkezési határidőig csupán néhány óra volt hátra, így gyorsan kellett cselekednie, de rendkívül szerencsésnek érzi magát és hálás, hogy abban az intézményben tanulhat, ahol egykor Kodály és Bartók is tette.

Naaman 8 éves kora óta foglalkozik a zenével, habár amikor befejezte az iskolát, építészetet kezdett tanulni, mivel a szülei erőltették, hogy szereznie kell egy „valódi” diplomát is. Országában általános mentalitásnak számít, hogy a zenei végzettség mellett szükség van valamilyen képesítésre, ami biztos megélhetést ad.

Miután eleget tett ennek az elvárásnak, eldöntötte, hogy folytatja zenei tanulmányait, így külföldi lehetőségek után nézett. Két éve alkalma volt egy szemesztert Amerikában tölteni. Szeretett volna tovább maradni, ám pénz híján nem tudott, így inkább európai úti célokra koncentrált. Éppen Samer egyik barátja hívta fel a figyelmét arra, hogy van egy lehetőség Budapesten, Naaman pedig rögtön tudta, hogy ez az, amit keres, sőt, úgy érezte, ez az egyedüli esély arra, hogy végre azt csinálhassa, amit igazán akar.

Amikor biztossá vált, hogy Samer elköltözik szülőhazájából, felesége, édesanyja és testvére is támogatta, hiszen tudták, szüksége van arra, hogy kitörjön az addigi életéből.

Sokszor azt hiszik, hogy a háború a fő oka annak, hogy eljöttem, de ez meglepő módon nem igaz. Akármilyen durván hangzik is, ahhoz egy idő után hozzászoksz

– mondta Samer, aki szerint az emberek lenyűgöző képességgel rendelkeznek arra, hogy különböző helyzetekhez alkalmazkodjanak, és háború idején sincs ez másként.

Már pusztán a régmúltból vannak emlékei arról, milyen is az, amikor nem vívnak háborút a feje felett, hiszen a harcok azóta tartanak, hogy elkezdte az egyetemet. A háború az élete minden szegmensére hatással volt, rengeteget vesztett az évek során, ismerősöket is. Ugyanis a damaszkuszi zeneművészeti egyetem épületét is lebombázták, ekkor barátai is meghaltak. Samer tudja, hogy akár ő is köztük lehetett volna, mégis mindössze annyit mondott erről: ők rosszkor voltak rossz helyen.

Körülbelül egy év kellett hozzá, míg úgy éreztem, együtt tudok ezzel élni. Éltük tovább az életünket a megszokott kerékvágásban, ugyanúgy elmentünk esténként meginni valamit, még ha elképesztően veszélyes is volt. Mindemellett sosem tudtuk, hogy megéljük-e a másnapot.

Samer 2017 szeptemberében jött Budapestre. Leginkább azért aggódott, mert fogalma sem volt, később a felesége is követheti-e. Végül három hónapig voltak külön, erre szörnyű időszakként emlékszik, de azért megjegyezte, mindez nem összehasonlítható azzal, ami Szíriában volt, ahol megtanulta, hogyan éljen túl különböző helyzeteket – ezt is.

Amikor másfél éve begurult a repülőtéri busszal a Deák térre, semmi ötlete nem volt, hogyan tovább, egyáltalán hova menjen. Egy szír ismerősének egyik magyar barátjára támaszkodhatott, ő segített neki a kezdetekben elboldogulni. Később több helyről igyekeztek megkönnyíteni neki a beilleszkedést, de akadtak bőven nehézségei, még ha ő azt érezte is, hogy a Szíriában tapasztaltakhoz képest ezek a problémák teljesen más dimenziót jelentenek.

Samer nem tagadja, többször megesett, hogy rasszista megjegyzésekkel illették, de úgy érzi, már tökéletesen kezeli az ilyen szituációkat. Arra viszont nem számított, hogy amikor egy bankban szeretett volna számlát nyitni, közlik vele, hogy ez nem lehetséges, mert

félnek, hogy egy terrorista.

Nem is tudott mást felelni, mint hogy ő csak egy zeneszerző.

Utólag már ezt is inkább viccesnek, mintsem szomorúnak találja, és inkább az aggasztja, hogy amíg Szíriában hozzászokott a mindennapi veszélyhez, itt sem érzi úgy, hogy igazi béke lenne, hiszen már tudja, mire képesek az emberek, éljenek bárhol a világon:

a legkedvesebbek is valódi szörnyeteggé képesek változni.

Naaman arra emlékszik vissza azokból az időkből, amikor eldőlt, Magyarországra költözik, hogy szülei nagyon rosszul viselték a távozását, hiszen a libanoni családok különösen összetartóak. Később aztán megértették, hogy mindez a fiú jövője érdekében történik, miközben bántotta őket, hogy az amerikai lehetőségeket nem tudták finanszírozni gyermeküknek.

Miután több barátja is érezte, hogy külföldön több esélye van a fejlődésre, mint Libanonban, Amerikától Franciaországig számos országban próbáltak szerencsét. De nem feledkeztek meg szülőhazájukról sem: nyaranta egy közös koncertet adnak Libanonban, ahol bemutatják, mit tanultak abban az évben külföldön.

Naamen minden energiával a jelenre koncentrál, hiszen úgy érzi, a lehetőség, amit kapott, az egyetlen járható út, hogy bizonyíthasson. Ha nem élne vele, máshol nem tudná megengedni magának, hogy ilyen színvonalon tanulhasson, odahaza pedig nem juthatna hozzá olyan képzéshez, amire vágyik. Még nem döntötte el, merre folytatja az ösztöndíj végeztével, egyelőre úgy látja, hogy Európában jóval több a lehetőség, de nyitott arra is, hogy hazatérjen tanítani, mivel külföldön megszerzett tudásával sokat tudna hozzátenni a libanoni egyetemi oktatáshoz.

Ezzel szemben Samer azt mondja, hogy nem lenne jó ötlet visszamenni Szíriába, miután elég problémás körülmények között távozott. Tapasztalatai azt mutatták, hogy a szíriai zenei élet inkább a kapcsolatokról szól, mintsem a zenészek tehetségéről, és mivel ő nem rendelkezik a szükséges összeköttetésekkel, a visszatérés nem kecsegtetne valódi lehetőségekkel.

Úgy érzem, már legalább annyira tartozom ide, mint Szíriába

– mondta Samer, akinek továbbra is az a vágya, hogy olyan helyen élhessen, ahol nyugodtan letelepedhet, és az elmúlt hónapok alapján Magyarországot nem tartja ilyennek. Egyfelől azt látja, hogy nem mozoghat olyan szabadon, mint a magyar emberek, és nincsenek meg azok a privilégiumai sem, mint a helyieknek. A magyar nyelvtudás hiánya is nehezíti a boldogulását, és a gazdasági helyzetet sem tartja biztatónak, sőt, úgy érzi, béke ide vagy oda, körülbelül ugyanolyan rossz, mint a szíriai.

A nyelvi és pénzügyi nehézségek miatt nem látja megvalósíthatónak, amit mindig is szeretett volna: venni egy házat valahol vidéken, ahol békében élhetnek. Noha elismeri, hogy ehhez fel kellene áldoznia azt, hogy egyszer híressé váljon, de már nem is vágyik erre igazán: a letelepedés gondolatával járó nyugalom sokkal inkább vonzza.

Üdítő érzés különböző kulturális háttérből érkező emberekkel körülvenni magad, vallja Naaman, aki ittlétének meghatározó élményeként tartja számon, hogy sok más országból érkező embert ismerhetett meg az egyetemnek köszönhetően. A magyarokkal is jól kijön, bár a nyelv sokszor jelent akadályt. A Zeneakadémiával kapcsolatban kizárólag pozitív emlékei vannak, a tanárokkal különösen jó kapcsolatot sikerült kiépítenie. Samer is csupa jó benyomásról számolt be az egyetemet illetően, ahol több tanár mára inkább a barátja lett.

Amikor megérkezett Budapestre, a nyolcadik kerületben akart lakást bérelni – ahol egyébként azóta is lakik –, magyar ismerősei közül ekkor többen azt tanácsolták, ne költözzön oda, mert veszélyes hely, bár aligha Szíriához viszonyítva.

A veszélyes definíciója itt annyit tesz: szegény emberek rengeteg problémával. Persze, egyesek ijesztőnek tűnhetnek, de valójában csak arról van szó, hogy elképesztően frusztráltak

– mondta Samer, akit emiatt a Józsefváros egy kicsit Szíriára emlékezteti.

Naamannak leginkább a családja és a barátai hiányoznak Libanonból, illetve az érzés, hogy otthon érezze magát. Ezenkívül, bevallja, néha hiányolja az ottani zűrzavart is.

Nekem is hiányzik olykor a káosz

– mondta Samer, aki elismerte, hogy a jól szervezettségtől időnként kevésbé érzi szabadnak magát, mint szülőhazájában.

A felvételi napján tudta, hogy erőn felül kell teljesítenie, hiszen mindent feltett egy lapra: a szíriai karrierje romokban, a felesége otthagyta az állását, hogy vele tarthasson, így iszonyúan kellett koncentrálnia, érezte, hogy az ösztöndíjra való jelentkezés volt addigi életének legfontosabb döntése.

A vizsga is afféle harc volt a túlélésért, tizenheten kezdték, majd az első szünet után feladta a megjelentek közel fele. A háromnapos próbatétel után három hetet kellett volna várni az eredményre, de úgy érezte, képtelen lenne erre. Közölte egyik tanárával, hogy meg kell látogatnia egy barátját Németországban, úgyhogy mondja meg neki, csak az odaútra vegye-e meg a repülőjegyét, vagy váltsa meg visszafelé is.

A tanár azt felelte, váltson jegyet a visszaútra is.

Kiemelt kép: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu