A napokban ünnepelte 85. születésnapját az amerikai feminista mozgalom egyik vezéregyénisége, Gloria Steinem.
A Magyarországon méltatlanul kevésbé ismert író-aktivistát olyan hírességek köszöntötték fel, mint Jane Fonda, Cyndi Lauper, Lena Dunham, Michael Moore és Meryl Streep. Nadia Bolz-Webertől, az újító szellemű evangélikus lelkésznőtől egy vaginaszobrot kapott ajándékba, ami nem akárhogy készült. Az amerikai fundamentalista egyházak a „tisztaságkultusz” jegyében nemcsak a fogamzásgátlást démonizálják, hanem sajátos apa-lánya szertartás vagy bálok keretében szüzességet is fogadtatnak a fiatal lányokkal házasságkötésükig. E fogadalmat (amely vajmi kevéssé hatékony a tizenéveskori terhességek és nemi betegségek megelőzésében) egy ékszer jelképezi. A szexualitás tabusítása ellen tiltakozó lelkésznő a követőitől összegyűjtött „szüzességgyűrűk” beolvasztásából készítette el barátja ajándékát. Gloria Steinem ugyanis egész életében a nők – nem csak szexuális értelemben vett – felszabadításáért dolgozott.
Steinem az Ohio állambeli Toledóban született 1935. márc. 25-én. Apja régiségkereskedő volt, aki nem szeretett sokáig egy helyben maradni, és lakókocsiban utaztatta a családját az országban. Később a szülők elváltak, a tízéves Gloria az anyjával maradt, akinek betegsége révén, az orvosok hozzáállása által találkozott először a nőellenes előítéletekkel. (Még ma is előfordul, hogy az orvosok a nők tüneteit, fájdalmát nem veszik elég komolyan, és nem próbálják kellő igyekezettel enyhíteni.) A Smith College-on szerzett diplomát 1956-ban. Két évet ösztöndíjjal Indiában töltött, majd New Yorkban szabadúszó újságíró lett. Szembesült a munkahelyi diszkriminációval, a nőket lekezelő bánásmóddal (általános volt például a nézet, hogy a nőket munkaerőként nem kell komolyan venni, mert úgyis csak a férjhez menetelükig akarják valahogy elütni az időt), és azzal, hogy a fajsúlyosabb megbízásokat férfi kollégák kapták, magasabb fizetésért. A lakáskereséssel is gondjai támadtak: a főbérlők egy egyedülálló nőről rendre azt feltételezték, hogy vagy nem tudja kifizetni a lakbért, vagy ha igen, akkor biztosan egy férfi kitartottja.
Nagy figyelmet keltett az 1962-ben az Esquire magazinban a fogamzásgátlásról írt cikkével – a tabletta akkoriban még (elvileg) csak házas nők számára volt elérhető. Írásában Steinem feltárta, hogy a főiskolás nők jelentős része minden tilalom és elmarasztalás ellenére él házasság előtti szexuális életet, ismeri és használja a fogamzásgátló módszereket (legelterjedtebb ekkor a pesszárium volt). Rámutatott, hogy egyre általánosabb a saját igényeit követő „autonóm nő”, aki lehet szexuálisan aktív vagy absztinens is, a lényeg, hogy a saját meggyőződését és akaratát, nem pedig tekintélyszemélyek, intézmények rákényszerített elveit, vagy éppen a csoportnyomást követi.
Az újságírónő egy évvel később, 1963-ban a Show magazinban a Playboy-klubok talmi csillogásáról rántotta le a leplet. „A Playboy Klub a színpad, ahol a Nyuszik a sztárok!” – állt egy álláshirdetésben, amelyben egyúttal izgalmas életet, utazásokat, hírességekkel való találkozásokat és heti 200-300 dollárt ajánlottak a kiválasztott pincérnőknek. Gloria Steinem kitalált magának egy álnevet, letagadott négy évet a korából és elmerészkedett a megadott címre. Dekoratív külseje miatt nem keltett gyanút, gond nélkül felvették. Életutat is kreált magának, de arra nem volt igény: „Nem szeretjük, ha a lányainknak története van. Minket csak az érdekel, hogy illenek-e a nyuszi-image-hez.”
Az első napon szembesült azzal is, hogy itt már 24 év fölött öregnek számítanak a nők, és legfeljebb a többieket irányító „anyanyulak” lehetnek. Aztán látott egy leendő kollégát, aki azzal szaladt az öltöztetőnőhöz, hogy elszakadt a jelmeze cipzárja – mert tüsszentett. Egy másik pincérnő azzal jelent meg, hogy lekonyul a nyuszifarka, mert a vendégek állandóan megcibálják. Kiderült, hogy az alkalmazottak súlyos pénzlevonásokban részesülnek, ha a lehetetlenül szűk – a mellrésznél viszont jól kitömött – jelmezük (akár önhibájukon kívül) kárt szenved. A tisztítási, javítási költségeket is (napi 2,50 dollár) nekik kell állniuk. Harisnyát, sminkeszközöket és színben a jelmezekhez illő cipőt is – szigorúan minium 8 centi magasat! – nekik kell beszerezniük a saját pénzükön.
A következő kellemetlen meglepetés a kötelező nőgyógyászati vizsgálat volt. A „Nyuszi Bibliában” az állt, hogy a vendégekkel tilos randizni – nem is akármiért, azért, mert akkor kiderülhet, hogy a nőnek, horribile dictu, személyisége van, és ezzel megtörik a vidám, gondtalan „játszótárs”, a könnyen elérhető és semmit sem igénylő nyuszika illúziója, amire a Playboy egész koncepciója épül. Viszont a klubot látogató felajzott üzletembereknek volt egy kiemelt csoportja, akikkel, ha igényelték, gyakorlatilag kötelező volt randizni – az egyik nőt azért rúgták ki, mert ezt megtagadta. Az újságírókat, természetesen, a vendégek e felső körébe osztották, és így készségesen csak a csillogásról tudósítottak a médiában.
Kiderült, hogy fizetéscsökkentés jár akkor is, ha a „nyuszik” nem mosolyognak elég készségesen, vagy nem a begyakorolt, lábkeresztező, csípőringató léptekkel, az asztalhoz érve kellő mellmutogatással behajolva szolgálják ki a vendégeket. A túlórákat viszont nem fizetik ki nekik, ahogy a többhetes betanítás alatt sem kapnak egy fityinget sem. A borravaló nagy része is a klubot illeti, nem őket – ilyen körülmények közt a 200 dollár a hét végére igencsak megcsappant, alig fizették ki nekik a beígért álomösszeg felét. Kaptak viszont pokoli fájdalmakkal járó lábdagadást, a fűző szorítása okozta hegeket, és rendszeres zaklatást, megaláztatást – ellentétben a cég kommunikációjával és a hangoztatott szabályokkal, gyakorlatilag prostituáltnak nézték őket.
Tíz nap után Steinem úgy döntött, hogy eleget látott. Felmondott, és megírta tapasztalatait. A cikk egy csapásra országos hírűvé tette, a sarokba szorított Hugh Hefner pedig (noha váltig bizonygatta, hogy nem zavarja a tudósítás) kénytelen volt javítani az alkalmazottak munkakörülményein és eltörölni a kötelező nőgyógyászati vizsgálatot. Steinem rengeteg zaklatást és fenyegetést kapott, megbízásokat azonban egy ideig nem – rajta maradt ugyanis a Playboy-nyuszi bélyege, mintegy újabb bizonyítékként, hogy e dehumanizált, tárgyiasított nők helyzete sokkal inkább szól a megvetésről, mint bármiféle csillogásról.
1969-ben abortuszon átesett nők történeteit írta meg a New York Magazine-nak – a terhességmegszakítás a legfelső bíróság Roe kontra Wade döntéséig (1973) illegális volt. Huszonkét évesen Steinem is átesett egy abortuszon, a beavatkozást elvállaló orvos, neve elhallgatása mellett, azt kérte tőle, hogy cserébe ígérje meg: mindig úgy fogja élni az életét, ahogyan ő akarja. (Steinem kétségtelenül betartotta az ígéretet, és 2015-ben My Life on the Road című memoárját az azóta elhunyt férfinak ajánlotta.)
Lassan kezdte megelégelni, hogy milyen nehezen tudja meggyőzni a szerkesztőket a feminista témák fontosságáról. Ha egy-egy lap néha fogadott is tőle írást, az „objektivitás” érdekében lehetőleg még ugyanabban a számban leközöltek egy feminizmusellenes cikket is – mintha az egyensúlyt a status quo testesítené meg. Ezekben az években kapott szárnyra az amerikai feminizmus második hulláma. „After Black Power, Women’s Liberation” című cikkében Steinem megírta, hogy a nők miként elégelték meg, hogy még a baloldali, „progresszív” mozgalmakban is rendre háttérbe szorulnak. E mozgalmak férfi vezetői, ha épp nem akarták szendvicskészítésre és szexre korlátozni a nők forradalomban betöltött szerepét, akkor is más, „fontosabb” ügyekhez képest másodlagosnak tekintették a nemi egyenlőséget. A nők rájöttek, hogy önálló érdekképviseletre van szükségük. Sorra alakultak Amerika-szerte a női öntudatnövelő és akciócsoportok, a férfi kollégák pedig – ugyanazok, akik lelkesen biztatták a Playboy-nyuszis bevetésre – paternális jóindulattal tanácsolták Steinemnek, hogy ha azt akarja, hogy komoly újságírónak tekintsék, ne vegye többet a tollára ezeket a flúgos nőszemélyeket.
Szerencsére Steinemnek esze ágában sem volt szót fogadni, sőt, úgy látta: megérett az idő egy nők által szerkesztett és írt, önálló feminista lap létrehozására. Ezt 1971-ben az afro-amerikai feminista Dorothy Pitman Hughes-zal együtt meg is tette – a Ms. magazin első számát az olvasók nyolc nap alatt elkapkodták. A lap címe arra a korabeli nyelvi újításra utal, melynek célja az volt, hogy egy nő megszólítása (ellentétben a korábbi Mrs. és Miss verziókkal) ne fedje fel, hogy az illető házas-e vagy nem. Steinem, annak érdekében, hogy hitelesen ábrázolja a nők helyzetét, sokat utazott; elmondása szerint az elmúlt évtizedekben többet aludt szállodában, mint a saját lakásában. Előadókörutakat tartott, a feminizmus „arca” lett, nők tízezreit inspirálta. A támadások sem riasztották vissza, pedig még pornográf montázsokkal is megpróbálták elhallgattatni. Ehhez képest enyhébb atrocitásnak számított, amikor a külsejére hivatkozva próbálták az általa mondottakat elbagatellizálni.
Ha figyelembe vesszük, hogy az uralkodó szépségideálnak kevésbé megfelelő feministákat szintén a külsejükre hivatkozva szokás megpróbálni hitelteleníteni, rögtön kilóg a lóláb: a megszólaló nő becsmérlése csak ürügy, az igazi probléma az egyenlőségről való beszéd és a nemek közti hatalmi viszonyok megkérdőjelezése.
A Ms. magazin azóta is rendszeresen megjelenik, és tartalmában tükröződik az alapítók globális szemléletű feminizmusa – például 1979-ben ő vitte be az amerikai köztudatba a nőinemiszerv-csonkítás jelenségét. Ugyanis nemcsak a nyugati, középosztálybeli, fehér, heteroszexuális nők sorsa érdekli, noha a saját bőrén tapasztalta, hogy e téren is akad bőven tennivaló. Figyelme arra is kiterjedt, hogy a nem mellett a faj, a bőrszín, a vallási vagy a kasztbeli hovatartozás, az életkor, netán az anyaság miként súlyosbíthatja az elnyomott helyzetet. Egyik korábbi munkaadója például úgy gondolta, hogy a feminizmus „problémáját” meg lehetne oldani azzal, ha több jamaicai nőt telepítenek az USA-ba háztartási alkalmazottnak. Steinem szerint viszont ez elfogadhatatlan, mert a feminizmusnak az összes nőt fel kell szabadítania – sőt, mivel a hagyományos nemiszerep-elvárások hosszútávon mindenkire nézve károsak, a férfiakat is. Mindig is szenvedélyesen hangoztatta, hogy mindenkinek joga van személyként kibontakozni, megvalósítani a benne rejlő potenciált anélkül, hogy ebben nemi vagy faji sztereotípiák, illetve gazdasági kizsákmányolás akadályozná. Az ideális aktivizmus számára: úgy alkotni közösséget, hogy közben elismerjük egymást mint egyént. Fontosnak tartja továbbá a közérthető nyelvezetet – ennek jegyében publikálta öt könyvét a feminizmusról, és megírta Marilyn Monroe életrajzát is. Magyarul eddig egyedül „Ha a férfiak menstruálni tudnának” című szatirikus írása jelent meg.
Fiatalon nem ment férjhez, 66 éves korában viszont meggondolta magát és összekötötte életét David Bale környezetvédő és állatjogi aktivistával – a szertartást az első csiroki indián törzsfőnök, Wilma Mankiller házában tartották. Ezúttal e „konformista” lépése miatt érte kritika, amire ezt válaszolta:
Nem én változtam meg, hanem a házasság. Harminc évbe telt nekünk itt az Egyesült Államokban, hogy megváltoztassuk a házassági törvényeket. Ha akkor megyek férjhez, amikor elvárták tőlem, elvesztettem volna a nevem, az állandó lakcímem, a hitelképesség-minősítésem és egy sor állampolgári jogom. Ma már ez nem így van. Ma már lehetséges egyenrangú házasságot kötni.
Időskorában sem állt meg, a mai napig aktív. 2015. május 24-én részt vett a Women Cross DMZ elnevezésű akcióban, amelynek keretében nemzetközileg ismert emberi jogi és békeaktivisták (Steinem mellett többek közt a Nobel-díjas Mairead Maguire és Leymah Gbowee, valamint Eve Ensler író) vezetésével harminc, többségben koreai nő (északi és déli egyaránt) kelt át a demilitarizált zónán. A szimbolikus menettel megemlékeztek a félsziget kettéosztásának 70. évfordulójáról, egyben sürgették a koreai háború hivatalos, békeszerződés útján történő befejezését és a két ország újraegyesítését. Trump beiktatása után, 2017 januárjában Steinem a Women’s March egyik felszólalója volt. „Ne is próbáljatok megosztani minket!”, üzente többek közt a hatalom képviselőinek – akik minden bizonnyal még az elkövetkező években is sokat fognak hallani róla.
Kiemelt kép: Marla Aufmuth/Massachusetts Conference for Women / Getty Images
