Amikor 1904-ben a 38 éves gépírónő, Elizabeth „Lizzie” Magie azzal kereste fel az Amerikai Egyesült Államok szabványügyi hivatalát, hogy szabadalmaztasson egy társasjátékot, nem sejthette, hogy történelmet fog írni. Nem ez volt az első találmánya, korábban már kiötlött egy olyan szerkezetet, amely könnyebben vitte a papírt az írógépen.
A játék egy négyszögletes táblából állt, a négy sarokban egy-egy nagyobb, azok között pedig kisebb mezőkkel, amelyeken egy-egy utcanév szerepelt. A Landlord’s Game (A földbirtokos játéka) részét képezte játékpénz, illetve többféle ingatlan, amelyeket a pénzzel lehetett megvenni. A játékosok egymástól és a banktól is kérhettek kölcsönt, valamint adót is kellett fizetniük.
Ha ismerősnek tűnnek ezek a jellemzők, az nem véletlen: Lizzie Magie játéka volt ugyanis a világ egyik leghíresebb társasjátékának, a 275 millió példányban eladott Monopolynak az alapja.
Az elfeledett feltaláló
Lizzie Maggie nem pusztán azért alkotta meg a Landlord’s Game-et, hogy szórakoztasson. Célja elsősorban az ismeretterjesztés volt, szerette volna, ha minél több emberhez eljutnak az általa mélyen tisztelt Henry George közgazdász gondolatai.
George leegyszerűsítve azt vallotta, hogy az egyéneknek 100 százalékban kell tulajdonolniuk azt, amit létrehoztak, de minden másnak, ami a természetben fellelhető, ideértve a földet is, közös tulajdonban kell lennie. A földet nem szabad elvenni, kereskedni vele, és felparcellázni úgy, hogy azért az emberek magas bérleti díjakat fizessenek.
Mivel azonban vannak olyan emberek, akiknek van földjük, nekik adót kell fizetniük azért, hogy másokat kizárhassanak a föld használatából, és ezt a jogukat a kormányzat megvédje. Minden más dolognak adómentesnek kell maradnia, innen jön a földhasználati díjat földadó formájában beszedő rendszer másik neve, a single tax, azaz egyedüli adó.
Az egyedüli adót propagálók azt vallották, hogy ha minden más adót eltörölnek, az növeli a termelékenységet, a munkások boldogabbak lesznek és a szegénység gyorsan csökken. A fentiekből az is következik, hogy George és követői szigorúan monopóliumellenesek voltak.
Amikor Henry George 1897-ben meghalt, követői attól tartottak, hogy a tanításai elfelejtődnek. Lizzie Magie munka után egy esti iskolában tartott órákat a single taxről, de úgy látta, nem ér el elég embert, ezért más módszert kellett kitalálnia. Egy 1902-es cikkében már írt egy olyan játékról, amelyet Landlord’s Game-nek nevezett el, és amely a gyakorlatban mutatta volna be, hogyan veszítik el az emberek a földeket, és ez milyen következményekkel jár, a a megvalósítás azonban két évet váratott magára.
A Landlord’s Game-hez két szabálykönyv tartozott: az egyikben mindenki részesült a játék során keletkezett vagyonból, míg a másik változatban az nyert, aki a legtöbb pénzre tett szert, és közben keresztbe tett a többi játékosnak.
Lizzie, miután levédette a Landlord’s Game-et, egy cég segítségével sorozatgyártásba kezdett, ezt követően pedig a játék nemcsak a közvetlen ismeretségi körében kezdett el terjedni, hanem másokhoz is eljutott. Így került be például az egyetemekre, ahol a professzorok oktatási segédanyagként használták.
A hallgatóknak annyira tetszett a játék, hogy az órákon kívül is szerettek volna vele játszani. Így lemásolták a játékmezőt, készítettek hozzá játékpénzt, majd megtanították a barátaiknak is. 1923-ban Lizzie frissített egy kicsit a rajta, bekerültek például Chicagóhoz köthető utcanevek, a Landlord’s Game pedig szépen lassan elterjedt az USA északnyugati vidékén, mígnem eljutott Atlantic City-be, ahol elnyerte a maihoz, legalábbis az eredeti, amerikai változathoz hasonló formáját.
A bűn városa
Az 1850-es években egy New Jersey-i orvos, Jonathan Pitney egy olyan tengerparti és vasúti összeköttetéssel rendelkező városról álmodozott, ahova a büdös és zsúfolt városok lakói el tudnak utazni pihenni. Ez lett Atlantic City, ahol hamarosan gombaszámra nőttek ki a tengerparti homokból a hotelek, fogadók és különféle szórakozóhelyek.
A település élete az alkoholtilalom idején pörgött fel igazán, mert más helyekkel ellentétben gyakorlatilag a nyílt utcán árulták a tiltott italokat. Erre azért volt lehetőség, mert a hatóságok – tekintve, hogy az illegális üzletből származó profitból hozzájuk is jutott – előzékenyen félrenéztek. A tiltott alkoholfogyasztás magával hozta a többi bűnös élvezetet is, sorra nyíltak meg például a bordélyházak.
Míg az 1920-as évek közepére a közel 400 ezer vendéget több mint 20 ezer szálláshely várta, nyáron naponta száz, télen pedig 65 vonat hozta és vitte az embereket, az 1929-es gazdasági válság után Atlantic City egyik napról a másikra összeomlott. Sokan elvesztették az otthonukat, és a barátoktól, szomszédoktól kivett szobákban laktak. Turistából egyre kevesebb volt, és a helyzet csak fokozódott, amikor 1933-ban megszűnt az alkoholtilalom és a város elvesztette a fő vonzerejét.
A válság miatt megtépázott Atlantic City-ben sok olyan kvéker élt, aki Henry George gondolatait nagyra tartotta, így külön örült annak, hogy van egy olyan játék, amely ezekre épül. Így jutott el a játék Ruth és Cyril Harvey-hoz is, ők pedig a saját ízlésükre és a város képére formálták a játékmezőt. Az addig nyilvános parknak hívott mezőből ingyenes parkolás lett, felbukkant a Pennsylvania Avenue (itt élt a Harvey-házaspár a lányával), a tengerparton végigvezető sétány, a Boardwalk, és az afro-amerikai lakosságnak többségének otthont adó Baltic Avenue.
A gazdasági válság ellenére, vagy talán éppen azért a társasjátékok kereslete nem csökkent. Amikor emberek milliói kerültek az utcára, és kevés kivétellel mindenkinek szorosabbra kellett húznia a nadrágszíjat, a családok arra vágytak, hogy a bajaikat elfelejtve olcsón vagy ingyen ki tudjanak kapcsolódni.
Erre kiválóan alkalmasak voltak a társasjátékok, amelyeket nem is kellett készen megvenni, mert a táblát le lehetett másolni viaszosvászonra, a játékpénzhez jó volt maradék papír, a házakat meg ki lehetett faragni fából. A játék azok számára is jó választás volt, akiket az egyedüli adó gondolata hidegen hagyott, viszont szívesen eljátszottak azzal a gondolattal, hogy szerencsével vagy okos taktikázással belőlük is lehet vagyonos ember.
A játékszabályok nagy része megmaradt úgy, ahogy azt annak idején Lizzie Magie kitalálta, de Harvey-ék és barátaik néhány ponton módosítottak, például elhagyták azt a lehetőséget, hogy ha valaki rálép egy mezőre, de nem akarja megvenni az ott található ingatlant, akkor azt el kell árverezni a többi játékos között. Ez a módosított szabályzat kezdett el terjedni az ismerőseik és azok ismerősei között. Így tanulta meg Charles Darrow, aki azonban nem elégedett meg azzal, hogy a játékban milliomos legyen, hanem valódi pénzhez is hozzá akart jutni.
Monopolizált Monopoly-piac
Darrow a játék grafikáját egy ismerőse segítségével kicsit átszabta és Monopoly néven árulni kezdte. Ötletével megkereste a Parker Brothers-t, az egyik legnagyobb amerikai játékgyártót, de a cég elsőre visszadobta az ajánlatot. Viszont amikor tudomást szereztek arról, hogy az 1934-es karácsonyi szezonban milyen sikert aratott Philadelphiában, mégis megállapodtak Darrow-val, sőt, 1935-ben segítettek neki szabadalmaztatni a játékot. Ez annak ellenére is sikerült, hogy a Monopoly nagyon sok hasonlóságot mutatott a már szabadalmaztatott Landlord’s Game-mel, a szabványügyi hivatalnak azonban ez nem tűnt fel.
A játékot úgy kezdték el árulni mint Darrow találmányát, amely isteni szikraként akkor pattant ki az agyából, amikor a gazdasági válságot követően kétségbeesetten próbált pénzt szerezni a családjának (ez a rész igaz is volt).
A Darrow-nak tulajdonított eredet azonban nem az egyetlen sötét folt a Monopoly történetében. Egy hetvenes évekbeli bírósági ügy során derült ki, hogy a Parker Brothers tulajdonosai tisztában voltak azzal, hogy Charles Darrow sztorija nem teljesen stimmel, és a Monopoly elődeit már mások szabadalmaztatták.
Ezt a problémát a játékgyár akkori vezetője, az egyik Parker-fivér veje, Robert Barton úgy oldotta meg, hogy nem csak a Finance (Pénzügy) nevű játék szabadalmát vásárolta meg, hanem az Inflationt (Infláció) is, sőt, eljutottak Lizzie Magie-hez is, akitől megvették a Landlord’s Game-et.
A Parker Brothers, illetve az azt később felvásárló General Mills később sem tűrt meg semmilyen konkurenciát, ahogy ez egy egyetemi professzor, Ralph Anspach elleni folytatott peréből is kiderült.
Dávid és Góliát
Az 1970-es évek elején a kétgyerekes Anspach család szívesen játszott esténként valamilyen társasjátékkal, és ezek között szerepelt a Monopoly is. Anspachék San Franciscóban éltek, ahol az Amerikában általánosan jelenlévő, rendszerellenes hippihangulat különösen erős volt. Nem meglepő tehát, hogy ilyen környezetben kezdett el formálódni egy gondolat az egyetemi tanár fejében, miszerint kellene egy olyan játék, amely a szöges ellentéte a Monopoly „kapitalizmust éltető” filozófiájának.
Kitalált egy olyan új játékot, amellyel azt akarta bemutatni, hogy milyen káros hatásai lehetnek a monopóliumoknak. A játék menete is ennek megfelelő volt: a kezdéskor már létezik egy monopolizált állam, a játékosok feladata pedig az, hogy trösztellenes szabályok segítségével szétrombolják azt. Az új társasjáték az Anti-Monopoly nevet kapta.
Anspach családi megtakarításokból és baráti kölcsönökből elkészítette a játék prototípusát, majd sorozatgyártásba kezdett és játékboltokban terjesztette. Az indulást követő évben, 1974-ben azonban Parker Brothers beperelte Anspachot azzal az indokkal, hogy jogtalanul használja a Monopoly nevet. Az érvelésük a többi között az volt, hogy a név már annyira összenőtt az eredeti társasjátékkal, hogy az Anti-Monopoly tévesen azt a hitet kelti, hogy annak köze van a az eredeti játékhoz.
Az Anti-Monopoly vs. Monopoly-ügy egyik legfontosabb hozadéka azonban talán mégis az volt, hogy
Találkozott például olyanokkal, akik már a 30-as években is játszottak a Monopoly kézzel másolt, a Harvey-házaspár által készített változataival, és így a bíróság számára is nyilvánvalóvá vált, hogy Charles Darrow lopta az ötletet, és egyrészt nem ő találta fel a játékot, másrészt az már jó ideje a közkincs részét képezte, amikor a sajátjaként árulta.
A hosszadalmas és fárasztó jogi procedúra mintegy tíz évig tartott, Ralph Anspach családja meg is szenvedte ezt az időszakot, mind anyagi, mind érzelmi értelemben. Az ügyben hol Anspach, hol a Parker Brothers állt nyerésre, míg végül a Legfelsőbb Bíróság igazságot tett: engedélyezte az Anti-Monopoly árusítását azzal a kikötéssel, hogy a dobozon tisztázni kell, hogy nincs köze az eredeti játékhoz.
Ezen felül Anspach kártérítést is kapott, miután egy korábbi bírósági ítélet után megsemmisítettek 40 ezer darab Anty-Monopolyt.
A bíróság döntése ellenére végül a Monopoly tulajdonosai is győztesként jöttek ki az ügyből: Anspach ugyanis átadta az Anti-Monopoly védjegyet a Parker Brothersnek, illetve a Hasbrónak, ők pedig védjegyek sorozatával gondoskodtak arról, hogy többé senki más ne forgalmazhasson Monopolyt vagy ahhoz hasonló néven játékot.
Cikkünk Mary Pilon The Monopolists: Obsession, Fury, and the Scandal Behind the World’s Favorite Board Game című könyve alapján készült.
Kiemelt kép: Gero Breloer /AFP
