A legendáknak két dolog áll jól: a rivaldafény és az árnyék. Szükségük van arra, hogy bálványként kiemelkedjenek a közönségből, vagy arra, hogy titokzatosak maradjanak. A pőre valóság megmutatása megtöri a varázst, ezért a legrosszabb dolog, ami egy legendával történhet, az az életműve sallangmentes bemutatása.
A párizsi Louis Vuitton Alapítvány (FLV) kurátorai pontosan így szálltak bele páros lábbal egy legendába. Úgy rendeztek hatalmas, négy szinten át kanyargó retrospektív kiállítást az elmúlt ötven év egyik legfontosabb, már életében legendává vált művészének, hogy egyszerűen kipakolták a műveit a fehér falakra. Ezek mellé szinte semmi szöveg nem került ki. Nincsenek magyarázatok, nincsenek heroizáló utalgatások a művész életére, nincs hangsúlyozva, hogy ezek egy szupersztár képei.
De hiába minden mítoszromboló szándék, már rögtön az első teremben világosan látszott, hogy
110,5 millió dollár először, másodszor, harmadszor. Elkelt!
Pedig rosszul is elsülhetne, hogy a kurátorok egyből az arcunkba nyomják azt a szenzációt, amivel Basquiat neve a festészet iránt egyáltalán nem érdeklődő emberekhez is eljutott. Az első kép a falon az az 1982-es cím nélküli festmény, amelyet tavaly 110,5 millió dollárért vett meg a japán Juszaku Maezava, ezzel megdöntve mindenféle rekordokat:
- sem amerikai,
- sem fekete festő képéért nem fizettek még ennyit,
- és 1980 után készült képek közül is ez a legdrágább.
Összességében ez lett a hatodik legdrágábban eladott festmény a világon. Joggal vetődik fel a kérdés, hogy ki volt ez az ember, és miért akkora sztár, hogy valaki egyetlen vásznáért 31,5 milliárd forintot adott, ami azt jelenti, hogy
18 évesen megcsinálja
– Be vagyok heroinozva. Te nem fogsz velem egyetérteni, de arra jutottam hogy a kreativitás igazi útja, ha kiégsz. Úgy, mint Janis Joplin, Jimi Hendrix, Billie Holiday, Charlie Parker.
– Jean-Michel, ezek az emberek mind halottak.
– Hát, ha ezen múlik…
– a festő egy barátja így emlékezett vissza egy 1980-as beszélgetésükre. Nyolc évvel később egy nyári hajnalon Basquiat-t arccal a saját hányásában találták meg a lakásában. Túladagolta magát, és ezzel csatlakozott a 27-esek klubjához. Megcsinálta, amire feltette az életét: meghalt, hogy halhatatlan legendává váljon.
Basquiat életprogramja másról sem szólt, mint hogy mitológiát szőjön maga köré. Ahhoz, hogy úgy emlegessék már életében, mint a fekete Picassót vagy a festészet Hendrixét, az kellett, hogy zseniális festő legyen. Ő viszont ennél több akart lenni, ezért mitizálta életét, hogy kultikus figurává válhasson. Ezért nagyon ügyes a párizsi életműkiállítás, mert képes leválasztani a művekről ezt a gondosan hozzájuk növesztett mitológiát, hogy igazságot szolgáltasson a festő Basquiat-nak az ikon Basquiat-val szemben. De először nézzük az életet, ami mítosszá válhatott.
Jean-Michel valamiért azt a benyomást szerette kelteni, hogy a gettóban nőtt fel. De én egy Mercedes-Benzt vezettem
– mondta a festő Haitiról származó apja, a fiáról szóló sok dokumentumfilm közül az egyikben. Basquiat Puerto Ricó-i anyjáról pedig azt hangsúlyozta, hogy a szülők válása után a nő ki-be járkált pszichiátriákról. A festő nővérei szerint viszont normális, középosztálybeli életet éltek Brooklynban, és hiába voltak mentális problémái az anyjuknak, ezek nem voltak súlyosak. A kis Basquiat akkor lett beoltva a művészettel, amikor az anyja rendszeresen járt vele New York múzeumaiba.
A fiú 17 évesen mégis megpattant otthonról, barátoknál, nőknél, és sokszor az utcán, parkokban töltötte az estéket. Pólókra, képeslapokra rajzolt, festett, és ezeket árulta pár dollárért, ebből tartotta fent magát, mindent megtett azért, hogy utcagyereknek higgyék. Így tűnik igazán mesebelinek a történet: koldusból lett milliomos világsztár.
Ez a hazugság is a mesterterv része volt, mint ahogy az is, hogy graffitizni kezdett. De nem akárhol, hanem azokon a környékeken, ahol a menő galériák voltak, ahol a hetvenes, nyolcvanas években ezer százalékon pörgő New York-i művészvilág krémje mozgott.
Ez is bejött: 1978-ban a Village Voice írt a SAMO (Same Old Shit) néven a képek mellett szellemes, sokszor társadalom- és művészvilág kritikus szövegeket fújó, alig 18 éves Basquiat-ról. Nem sokkal később az elég jó orrú Annina Nosei galériás – aki először állított ki például Keith Haring- és Barbara Kruger-munkákat is – azt mondta a mindig a környéken sündörgő fiatal srácnak, hogy fessen neki vászonra, ad rá pénzt.
A fiatal fekete gyerek bekerült a belső körbe, és innen semmi nem menthette meg a világhírtől.
Évekig húzódó öngyilkosság
A manhattani Lower East Side ekkor egy olyan közeg volt, amilyen kevés volt a művészetek történetben. Dübörgött a punkforradalom, párhuzamosan legszebb hedonista korszakát élte a diszkó, megszületett a hiphop. A filmes underground világból olyan kaliberű művészek nőttek ki, mint Jim Jarmusch. Nem lehetett úgy eldobni egy követ, hogy ne egy menő művészt találjon el. Ennek a világnak volt a királya Andy Warhol, aki Basquiat talán legfontosabb példaképe volt, és akivel később össze is fonódott az élete. Nyilván nem véletlenül: ezt is ugyanúgy kiszámította okosan, mint minden mást.
De itt még nem tartunk, Basquiat Nosei galériájának pincéjében lakott és festett, ahová a gyűjtők jártak hozzá. Basquiat ebből a helyzetből is performanszot kreált:
Az egész élete performanszá vált, ahogy fekete festőként létezett ebben a világban. Más színesbőrű sztárja nem lett ennek a közegnek, ami szintén hozzátesz kultikus szerepéhez, nem véletlenül nagyon fontos hivatkozási pont a fekete művészeknek a mai napig. Amihez az is hozzájárul persze, hogy alig van olyan képe, ami ne foglalkozna valahogy azzal, mit jelent feketének lenni. Ebben is úttörő volt, és abban is, ahogy ezt a maga kicsit street artos, álprimitív, neoexpresszionista, erősen szubjektív stílusán képes volt átadni. Olyat tudott, amire az újdonságot mániákusan hajkurászó művészvilág éhes volt: az őt ért hatásokat úgy ötvözte, hogy a képei úgy hatottak, mintha nem lenne előképük.
És a művészvilág zabálta: a képek árai meredeken emelkedtek, és Basquiat gazdag ember lett. Innen egyenes út vezetett a tragikus vég felé, mert a mohó zseni mindent akart egyszerre és gyorsan. Egészen elképesztő, hogy csak egy szűk évtizedet alkotott, mégis ezernél több festményt, és közel kétezer rajzot hagyott hátra. Emellett játszott zenekarban (közösen az ekkor még tinédzser Vincent Galloval), dj-zett, producelt egy hiphoplemezt. Nyakig benne volt az éjszakában is, és fokozatosan rácsúszott az egyre keményebb drogokra.
Ebből a néhány évből számtalan vad sztori kering, csak néhány ezek közül:
- Los Angelesben a még be nem futott Madonnával járt, és annyit kokainozott, hogy átszakadt az orrsövénye,
- 20-30 ezer dollárokat költött egyszerre heroinra, amit egy nagy zacskóban cipelt magával,
- hat frissen vásárolt Armani-öltönyt felejtett a gitáros Nile Rodgers kocsijában,
- volt, hogy pizsamában, madárfészekkel a fején ment kiállításmegnyitóra, volt hogy bűzbombát dobott el a tömegben,
és még ezer hasonló felelőtlen, exhibicionista baromságot csinált. Unalomig ismert története ez azoknak a fiataloknak, akiket agyonnyom a hirtelen jött siker. Basquiat annyiban különbözik tőlük, hogy ő előre megfontoltan tette tönkre magát: tövig nyomta a gázt a szakadék felé, hogy örökre beégjen a neve a legnagyobbak közé. 1988-ra sikerült elérni a szakadékba, hiába próbálták megállítani. Andy Warholnak sem sikerült, sőt.
Áru vagy, egy fekete áru
New Art, New Money. The Marketing of An American Artist
– azaz „Új művészet, új pénz. Egy amerikai művész eladása/kiárusítása”. Ezt írták a New York Times Magazine egyik 1985-ös címlapjára. A címlapon természetesen Basquiat: öltönyben, mezítláb, ecsettel a kezében ül egy festmény előtt. Az arca egy riadt gyereké, hiába próbál flegmának tűnni.
Basquiat 1985-re világhírű festő volt, de árucikké vált ő maga is. Ekkor már együtt dolgozott Warhollal is, akinél a művészet/áru-kártyát senki nem játszotta ki többször. Azon túl, hogy nagyon drágán elkelő közös képeket is festettek, emberileg is közel kerültek egymáshoz. Ismerőseik szerint Warhol pótapát játszott, és megpróbálta kihúzni a drogfüggőségből a fiatal festőt. De ez nem sikerült, hanem rontott a helyzeten a mindent és mindenkit kontrollálni akaró Warhol közelsége.
A nárcisztikus Basquiat-t sértette, hogy besorolták a Warhol-csapatba, mintha neki köszönhetne mindent, miközben ő már korábban befutott. De nem csak ez kínozta, hanem az is, hogy elevenen megette őt a művészvilág. Basquiat megvetette ezt a világot, de egyúttal közéjük tartozni, ami lelkileg őrölte őt lassan. Ráadásul feketeként is rosszul érezte magát ebben a monokróm világban.
Basquiat képei hiába vannak tele kulturális, művészeti utalásokkal. Hiába vannak gondosan kigondolva, megvalósítva a kompozíciók. Hiába hordoznak a képei sokrétű, súlyos üzeneteket. Mindig azt kapta vissza, hogy ő egy hagyományos képzést nem kapó, tanulatlan valaki.
Zseni, de más mint mi, ezért tartjuk
– ezt hallgatta lényegében.
Basquiat rá is játszott erre a szerepre, hogy rámutasson a művészvilág immanens rasszizmusára, de mélyen sértette a helyzet. Nem furcsa, amikor olyanok történtek vele, hogy egy műgyűjtő KFC-kosarat vitt neki a műtermébe, amiről köztudott, hogy a feketék kajájának tartják. De sokkal erősebb az a kép, amikor nem tudott hazajutni, mert egy taxi sem áll meg neki, mire azzal fordult az ismerőséhez, aki vele volt, hogy
Valószínűleg az is baromira felidegesítette volna, ha látja, hogy harminc évvel a halála után Párizsban arra jók a színesbőrűek, hogy teremőrök legyenek a kiállításán, a képeit pedig 99 százalékban fehérek nézegetik.
Kilovagolni a halállal
Az FLV-kiállítás mindezt elhallgatja, és csak a képeket kapjuk. Így szabadítják fel az áruvá degradált, kulturális ikonná merevített Basquiat-t.
A kiállítás nem csak méretében óriási (2500 négyzetméter!), hanem az erre az alkalomra összegyűjtött 135 festmény is szenzáció. Ugyanis Basquiat rengeteg képét egyenesen a műterméből vitték haza a gyűjtők, és a halála után több raktárnyi képet hagyott hátra, amit széthordtak. Sok képet eddig múzeumban nem is láthatott a közönség, nem csak Európában, hanem a világon sehol.
Az életmű lényegében kronologikusan van kiállítva, bár ez szinte mindegy, mert Basquiat-nál nehéz korszakokról beszélni, ugyanis motívumai, technikája, üzenetei is redundánsak, sokszor csak variál. Viszont Párizsban minden fontos munkája falra került , úgyhogy ennél teljesebb képet lehetetlen adni róla. Kis rajzoktól, vázlatoktól kezdve, a több méterszer több méteres vásznakig mindent összegyűjtöttek.
Egyedül ez az ambíciózusság teszi fárasztóvá a kiállítást, mert ilyen mennyiségben a vége felé már kezdenek unalmassá válni a hasonló tematikákat, hasonló módokon feldolgozó festmények. De az jól látszik, hogyan lesz egyre elnagyoltabb, zavarosabb, kaotikusabb Basquiat világa, ahogy egyre komolyabban ráállt a heroinra.
Míg a korai képein is jellemző, hogy szövegeket ír a képeire krétával, addig a későbbieken már sokszor a szövegek uralják a képeket. Olyanok ezek a kései képek, mint egy súlyosan zavart ember paranoiás, grafomán firkálásai.
Szomorúan üt el ez a kép a többi festmény harsány színeitől, amelyek harsánysága ugyan rengeteg dühöt, szomorúságot takar, de mégis játékosak maradnak. Van bennük humor is: az elnyomottak keserű humora, de humor. A késői képekben nincs már semmi megmosolyogtató, nincs bennük semmi remény, mint ahogy a korábbiakban volt.
Például a fekete hírességeket (zenészeket, sportolókat) egyszerre heroizáló, és szenvedésüket is bemutató festmények – visszatérő motívum a korona, ami viszont gyakran töviskorona – nemcsak művészeti, hanem kulturális missziót is szolgálnak. De ez az identitáspolitikai üzenet nem szájbarágós agitprop, hanem poetikus vízió formájában érkezik.
És ezért sem csak egy feketéknek fontos fekete festő Basquiat, mert univerzális szintre emeli az egzisztenciális és társadalmi kérdéseket, amelyeket egyébként a rassztematikán keresztül közelít meg. Basquiat kifordított, csontjaikat, húsukat mutató figurái sokkal fontosabb, gyötrőbb állapotok mementói, mint hogy milyen a színük.
De az az elementáris erő – amit tényleg csak egy zsigerből festő géniusz tud átadni –, amivel megszólalnak ezek a képek, csak élőben működik. A monitoron ártalmatlan gyerekrajzoknak ható képek fizikai valójukban fenyegetővé válnak, amelyek egyszerre taszítóak, de mégis annyira vonzó a látványuk, hogy lehetetlen elfordítani róluk a tekintetet.
A kiállítás 2019. január 14-én zár: akár csak emiatt, illetve a kiállításnak helyt adó, Frank Gehry tervezte épület bejárása miatt érdemes kiugrani Párizsba. A Basquiat-kiállításhoz egy Egon Schiele-kiállítás is tartozik, aki Basquiat-hoz hasonlóan üstökösként futotta be pályáját, csak őt a spanyolnátha vitte el 27 évesen, nem a heroin.
Kiemelt kép: Lee Jaffe / Getty Images
