Szakadhat a Merkel mögötti unió?

A német politikában nem is oly rég még uralkodó íratlan szabályokról sokat elmond a követező anekdota. A ’70-es években az NSZK új keleti politikáját – a Keleti Blokkal való aktív kapcsolatok kiépítését – meghirdető szociáldemokrata kancellárt, Willy Brandtot 1992-ben, amikor már halálos beteg volt, az otthonában látogatta meg a kancellári tisztet akkor betöltő jobboldali Hemuth Kohl. A két politikus közötti viszony sokszor volt feszült, tévékamerák előtt is vívtak dühödt szópárbajt, e találkozó azonban inkább a közös értékeket juttatta kifejezésre. Kohl kérdésére, hogy Brandt miért öltözött ki, amikor ennyire rossz állapotban van, utóbbi megjegyezte: „Ha a kancellárom jön, nem maradok az ágyban fekve.” Az egymás és a megválasztott tisztség iránti tisztelet nem ismeri a pártok közötti határokat – hangzott az üzenet.

Úgy fest, hogy ez a tisztelet az utóbbi néhány évben elveszett, és helyét átvette a rövid távú és szűken értelmezett, vélt vagy valós párt- és személyes érdekek követésének maximája. Nehezen lehetne másként értelmezni azt a tényt, hogy a Bundestagban először helyet foglaló AfD (Alternatíva Németországért) által a szeptemberi választás után meghirdetett „hajtóvadászatot” Angela Merkel ellen nem az azonnal a belpolitika páriájává lett szélsőjobboldali párt, hanem a kancellárt adó pártszövetség egyik tagja folytatja most le.

A helyzetet egyes elemzők már-már a második világháborút megelőző weimari köztársaság viszonyaihoz hasonlítják, ahol a„demokraták nélküli demokrácia” idővel utat nyitott a gátlástalan populizmus és végül a diktatúra felé. Ha ez az értelmezés túlzó is, kétségtelen, hogy a konzervatív elit a nemzeti érdekek védelme, az összeurópai együttműködés fenntartása és a humanitárius elvek érvényre juttatása közötti kényes egyensúly keresése során csődöt látszik mondani.

Bajor félelmek

Ez annál inkább megdöbbentő, mivel 2018-ban menekültkrízis, legalábbis ami Németországot illeti, egyszerűen nem létezik: a CDU és a CSU közötti vita a gyakorlatban csupán három, a bajor-osztrák határon található határátkelőhely kontrolljáról szól (összesen kilencven van), ahol átlagosan naponta öten érkeznek illegálisan Németországba.

A háttérben azonban a keresztényszocialista CSU kettős félelme munkál.

A bajor párt egyrészt minden áron el akarja kerülni a 2015-ös események megismétlődését, amikor az összesen legalább egymillió embert mozgató menekülthullám Bajorországot földrajzi helyzeténél fogva aránytalanul súlyosan érintette. Másrészt meg akarja akadályozni azon választók AfD-hez pártolását, akik az események hatására megkérdőjelezték, mennyire alkalmas a CDU a továbbiakban a bajor érdekek képviseletére. Mindez a pártot arra sarkallja, hogy karakteresebb profilt, határozottságot és erőt mutasson szövetségi szinten is, ahol a megelőző tíz évben bajor miniszterelnökként tevékenykedő Horst Seehofer – a CSU számára különösen sikeres koalíciós tárgyalások eredményeként – márciustól egy kibővített hatáskörű belügyi tárcát vehetett át.

A bajor miniszterelnöki poszt ezzel párhuzamosan a pártelnökséget továbbra is megtartó Seehofertől annak legnagyobb politikai ellenfeléhez, Markus Söderhez vándorolt. Utóbbi nem titkolt célja a CSU-n belüli mielőbbi teljes hatalomátvétel, amihez látszólag remekül használja ki Seehofer személyiségének erősségeit és gyengéit. Ezzel önmagában nem lenne probléma, ám a személyes ellentétek, a feszült belpolitikai és európai helyzet, illetve a rendelkezésre álló csekély bel- és külpolitikai mozgástér által meghatározott környezetet sem Söder, sem Seehofer nem mérte fel megfelelően. Hatalmi harcukban nem mutattak megértést sem koalíciós partnereik, sem a többi uniós tagállam érdekei iránt, így a gyakorlattal találkozva kénytelen-kelletlen fújtak visszavonulót.

Ha csak a felszínt nézzük, Seehofer belügyminiszterként nem követelt mást, mint a dublini megállapodás betartását, azaz a menekültek határon való feltartóztatását és visszaküldését azon uniós országba, ahol először regisztrálták őket. Más kérdés, hogy 2015 óta az élet a kidolgozott jogi kereteken rég túllépett. Egyrészt a Németországba befogadottak „szétosztása” ellen a tagállamok az utóbbi években minden rendelkezésre álló eszközzel tiltakoztak. Másrészt ilyen környezetben a szabályok gyakorlati alkalmazása előreláthatóan ahhoz vezetne, hogy az EU déli határaihoz közel eső országok egyszerűen nem tennének eleget adminisztrációs kötelezettségüknek a menekültek érkezésekor. Nyilvánvaló, hogy megoldást csak az egyes tagállamok anyagi és társadalmi teherbírására tekintettel lévő új egyezmények jelenthetnek. Amikor tehát Angela Merkel egy uniós megoldás szükségességéről beszél, elsősorban nem az európai együttműködés elvi fontosságát hangsúlyozza, csupán a valóságot veszi figyelembe:

visszatoloncolni valakit csak olyan országba lehet, amelyik ebbe önként beleegyezik.

Amennyiben pedig erre az EU-n belül nem igazán lesz fogadókészség – a tagállamok vezetőinek nyilatkozatai ezt vetítik előre –, Németországnak végeredményben „le kell nyelnie a békát”, és a jövőre kell koncentrálnia, azaz arra, hogy még egy tömeges, ellenőrizhetetlen menekültbeáramlás ne fordulhasson elő. Biztosítani kell tehát a külső határok hatásos védelmét és csökkenteni az odáig eljutók potenciális számát. A július végi uniós menekültcsúcs épp erről és az érdemi európai együttműködés megalapozásáról szólt.

Mindeközben a német belpolitika egy párhuzamos valóságban mozgott. Seehofer Merkelt egyre újabb ultimátumokkal bombázta és minden módon zsarolni igyekezett annak érdekében, hogy a német kormány minél hamarabb a CSU álláspontját tegye magáévá, és európai helyett nemzeti választ adjon a problémákra, jelentsen utóbbi a schengeni övezeten belül bármit is.

A belügyminiszter először azzal fenyegetett, hogy saját hatáskörben kiadott utasításokkal biztosítja a déli határ lezárását, majd az uniópártok közötti elfogadható egyezség hiányában lemondását helyezte kilátásba. Előbbi súlyosan sértette azt az elvet, hogy a kormány munkájának irányát a kancellár határozza meg, így kényszerűen Seehofer menesztését vonta volna maga után. Utóbbi pedig azzal a hagyománnyal ment volna szembe, hogy az uniópártok, szövetségük stabilitása érdekében ellentéteiket lehetőség szerint a nyilvánosság kizárásával rendezik. Bármelyik fenyegetés beváltása hosszú időre lehetetlenné tette volna a CDU/CSU együttműködés folytatását és ezzel kormányválságot idézett volna elő, amiből egyik koalíciós partner sem profitált volna.

A lehetséges következmények az alábbiak szerint vázolhatók:

• A CDU kénytelen új koalíciós partner után nézni. A legkézenfekvőbb döntés a Zöldek megkörnyékezése, akik azonban a kormányzati részvételt egy elméleti felvetésre válaszul már jó előre kizárták.
• Más lehetőség híján új választást tartanak, amiből az AfD megerősödve kerül ki, míg a szavazatarányok nem tolódnak el annyira, hogy újabb koalíciókötési lehetőségek adódjanak.
• A CSU pozíciói szövetségi szinten meggyengülnek, a bajor választók ezért a tartományi választásokon sem látják értelmét a pártra adni a voksukat. A CDU létrehozza bajor ágát (ez ma a CSU és közte fennálló egyezség alapján kizárt), és így testvérpártjától még több szavazatot vesz el.
• A vitából gyakorlatilag kimaradt SPD támogatói bázisa tovább csökken és előrehozott választás esetén jövőbeli kormányzásra esélytelen kis párttá válik.

Zsákutca

Nem csoda, hogy a CDU/CSU illetve az SPD végül visszarettent, tárgyalóasztalhoz ült és vérrel-verítékkel egy keveset mondó kompromisszumot alkudott ki. A határokon felállítandó, a menekülteket kérelmük elbírálásáig befogadó tranzitcentrumok Seehofer által erősen támogatott ötletét például elvetették, az elvi ellentétek feloldása viszont nem sikerült: a CSU rendpárti megközelítése áll továbbra is szemben a CDU pragmatikusabb és az SPD emberi jogokra hangsúlyt fektető politikájával.

Hogy mekkora tere van a Seehofer által preferált iránynak, az elmúlt pár hét eseményei egyértelműen mutatták. A belügyminiszter különösen a Sebastian Kurz osztrák kancellárral kialakuló együttműködésre kívánt támaszkodni Merkellel szemben, Kurz azonban nemrég kimondva-kimondatlanul világossá tette, hogy sem délről, sem északról nem kíván menekülteket befogadni, és populista szólamai elsősorban az általa vezetett kormánykoalícióban részes, szélsőséges Osztrák Néppárt szavazóinak szóltak. Nyilvánvalóvá vált, hogy amennyiben tényleges intézkedésekre kerül a sor, ő inkább Merkellel tart, és nem kíván német belpolitikai harcokba avatkozni, amivel a két ország egyébként jó viszonyát mérgezhetné. Ezzel Kurz is az európai megoldás mellett tette le a voksát, igazolva, hogy

a szolidaritás nacionalisták között nehezen ültethető át a gyakorlatba.

Migráció: az összes német kormánypárt megegyezett – de minek?

A koalíció megmenekült, de a menekültkérdés aligha oldódott meg.

Seehofer tehát miden ellenkező értelmű magyarázkodásával szemben most Merkel politikáját kénytelen megvalósítani, és épp azokról a menekültek visszavételét lehetővé tévő, kétoldalú megállapodásokról kell az egyes uniós tagországokkal tárgyalnia, amelyek ellen nemrég még olyannyira tiltakozott. A CSU ezzel zsákutcába manőverezte magát, hiszen erejét Merkel megbuktatása demonstrálná a legjobban, annak a következményei viszont a párt koalícióból való kivonulásához lennének hasonlóak, amit nem lenne célszerű vállalnia. Másrészt, amennyiben ez nem sikerül, a CSU tekintélyvesztése csak súlyosbodik, ami az AfD malmára hajtja a vizet.

A párt szerencséje lehet azonban, hogy a konfliktusokat leginkább Seehofer vállalta, így a választók szemében a kompromisszumképtelenség elsősorban az ő személyéhez, és nem a párthoz kötődhet.

A felvetett erkölcsi és szövetségi politikai aggályokon túl a CSU akcióit a gyakorlat tartományi szinten sem látszik visszaigazolni. Bajorországban ugyanis a párt támogatottsága május óta 3%-kal csökkent, és jelenleg a történelmi mélypontnak számító 38%-on áll. Egy nemrég készült felmérés szerint választóinak 68%-a nem nézi jó szemmel a pártvezetés által követtet utat. Ennek tudatában az elmúlt napokban Söder új hangot ütött meg. Erre már csak azért is megvolt a lehetősége, mert taktikus módon a kemény vitákat és kétes megnyilvánulásokat legtöbbször az önmérsékletre kevéssé hajlamos, politikai túlélésért küzdő Seehoferre hagyta, ő maga pedig csak a szükséges mértékben kommentálta az épp zajló eseményeket. Ezzel pedig nyitva hagyta a megegyezés lehetőségét a politikában az érzelmeit háttérbe szorítani hajlamos Merkellel.

A bajor miniszterelnök jelenleg a mérsékelt békítő szerepében tetszeleg, és az ésszerűséghez, szakszerűséghez való visszatérést hirdeti, egyúttal

megpróbálja a bajor választási kampány fókuszát a már inkább kínossá váló menekültkérdésről elterelni.

A CSU arra számít, hogy szavazótábora októberben végül a hagyományokhoz híven összezár, így az aktuálisan borzasztó népszerűségi mutatók ellenére is ismét abszolút többséget szerez. Amennyiben ez mégsem sikerül, Södernek keserű vigaszt jelentet, hogy a kudarcot a „berlini helyzetre”, foghatja és azt, ha nem is Merkel, de Seehofer nyakába varrhatja. Kérdéses azonban, hogy jelentheti-e Söder kurzusváltása a CDU és CSU között feszülő ellentétek hosszú távú feloldását és biztosíthatja-e a koalíció stabilitását?  A válasz röviden: aligha.

Erre a legfontosabb bizonyíték az egyre inkább „önjáróvá” váló Seehofer viselkedése. A CSU elnöke nemrég prezentálta „migrációs mestertervét”, ami nem igazán veszi figyelembe a CDU/CSU és az SPD által kötött, az előzőekben említett megállapodásban foglaltakat. Ráadásul az abban szereplő intézkedések csak töredéke valósítható meg belügyminiszteri hatáskörben, a többi végrehajtásához EU-tagállamok, származási országok, biztonságos harmadik országok, egyes német szövetségi tartományok vagy a koalíciós partnerek együttműködése kell. Ezzel Seehofer nyilván Merkelt akarja ismételten nyomás alá helyezni.

Seehofer azonban mesterterve kidolgozásakor elkövetett egy olyan hibát, ami akár a posztjába is kerülhet: a dokumentumot ugyan a Belügyminisztérium készítette, de a CSU vezetői kapták először kézhez, mintegy pártanyagként. Ez pedig sérteni látszik az állami erőforrások pártcélokra történő használatának tilalmát. Hogy a CDU-n belül mekkora ellenérzés halmozódott fel Seehoferrel szemben, jól mutatja a Bundestag elnöki tisztét betöltő Wolfgang Schäuble reakciója. A párt az előző ciklusban pénzügyminiszterként bizonyított erős embere ugyanis – a CDU/CSU közötti együttműködésre tekintet nélkül – azonnal vizsgálatot indított az ügyben. A politikai viszonyokat tekintetbe véve ennek ellenére

Seehofert csak Söder buktathatja meg. A kérdés jelenleg az, hogy ez a szövetségi kormány szétesése előtt bekövetezik-e, vagy belharcuk, illetve a CSU különutasságának következményei alapjaiban formálják majd át a második világháború óta stabilnak mutatkozó német belpolitikai rendszert. Egy biztos: ha ez bekövetkezik, annak árát egész Európa fizetni fogja.

Fotó: Carsten Koall/Getty Images