Recep Tayyip Erdogan, úgy fest, a törvényhozási és az államfőválasztást is megnyerte. Az utóbbi közvetlen következménye az, hogy nem kell második fordulót rendezni: Erdogan megtarthatja az elnöki széket. 2014 óta ő Törökország államfője, korábban miniszterelnökként vezette a kis-ázsiai országot, ám végül úgy döntött: saját hatalmának megszilárdítása érdekében a prezidenciális rendszer útjára vezeti a törököket. Ennek első lépéseként 2014-ben megrendezte és megnyerte a török történelem első, közvetlen elnökválasztását. Majd 2017-ben jelentősen kibővítette az addig csupán ceremoniális jellegű államfői jogkört. És ez Erdogan győzelmének másik fontos következménye. Az alkotmánymódosítást ugyanis 2017-ben népszavazással szentesítette. Ez alapján azonban az volt a kikötés, hogy csupán a következő elnöki ciklusában „ülhet bele” a tágított hatalomba. Éppen ezért Erdogan előrehozta az államfőválasztást, most pedig öt évig élvezheti a kibővített jogköreit.
A miniszterelnöki pozíció megszűnik, és Erdogan lesz az, aki kinevezheti a minisztereket és más fontos tisztségviselőket. Ezzel tehát Törökországban az amerikaihoz hasonló elnöki rendszer jön létre, az ott hagyományosan erős fékek és ellensúlyok teljes hiányával.
Az elnök nemcsak főtisztviselőket és bírókat nevezhet ki, de a minisztériumok és a kabinet struktúráját is szinte szabadon alakíthatja. Bár a rendeletalkotási jogköre nem lesz túl tág, a jövőben szükségállapotot a kabinet jóváhagyása nélkül is hirdethet majd. Ezt azért fontos megjegyezni, mert Törökországban a 2016. nyári katonai hatalomátvételi kísérlet óta folyamatosan rendkívüli állapot van érvényben: ez a kormányzat számára gyakorlatilag rendeleti kormányzást tesz lehetővé, valamint könnyebbé teszi a „gyanús elemek” őrizetbe vételét.
Sokak szerint mindez együtt a jogállam végét jelenti Törökországban, és Erdogan személyi diktatúrának kezdetét. Fontos azonban hozzátenni, hogy a törvényhozás továbbra is megsemmisítheti az elnöki rendeleteket, és a szükségállapotot is felülvizsgálhatja.
A parlamenti választás eredménye – az elnökválasztással egyidőben választották meg a Nemzetgyűlés tagjait is – szintén sorsdöntő fontosságú Törökország számára. Természetesen kétharmados, vagy annál jobb eredmény lett volna ideális Erdogan számára. Ám az a tény, hogy az általa vezetett Népi Szövetség egyértelmű többséget szerzett, már megnyugtató lehet. Így ugyanis nem válik „béna kacsává”, tehát a parlament nem torpedózhatja meg elképzeléseit és rendeleteit. És, ami még fontosabb: nem fognak tudni módosítani az új politikai berendezkedésen. Így Erdogan egy vele teljes mértékben együttműködő törvényhozással futhat neki az ötéves ciklusnak. Azt is mondhatnánk, hogy a parlament majdhogynem függő viszonyban lesz Erdogannal.
Ma már egyértelmű, hogy az elnöknek van pártja, és nem fordítva: Ahmet Davotoglu miniszterelnök korábbi leváltásával az elnök már évekkel ezelőtt kiiktatta az AKP-n belül nemcsak a kritikus, de akár csak önálló hangokat is. Nem valószínű, hogy kisebbik koalíciós partner, az MHP bármiben is akadályozná Erdogant. Ők ugyanis a Meral Aksener vezette Iyi (Jó) Párt kiválásával meggyengültek. Devlet Bahceli formációja egyértelműen a gyengébbik fél lesz a koalícióban. Az iszlamista, konzervatív Nagy Egység Pártja (BBP) be sem jutott a törvényhozásba. A Szövetség két legkisebb tagja (a hadsereg érdekvédelmi formációja, és a török demokrácia aranykorának domináns pártja, a szebb napokat látott jobbközép Haza Párt) pedig a futottak még kategóriába tartoznak.
Fotó: Adem ALtan / AFP
A részvételi arány megközelítette a 90%-ot, mind a parlamenti, mind az elnökválasztáson. Ez még a fentieknél is komolyabb legitimitást adhat Erdogannak. Az ellenzék természetesen csalásról beszél, és a szavazatok újraszámlálását követeli. Az egyik ellenzéki vezető már be is jelentette, hogy addig számolják a szavazatokat, amíg el nem érik, hogy mégiscsak legyen második forduló az elnökválasztáson.
Az mindenképpen igaz, hogy míg a hivatalos adatok szerint Erdogan 50% feletti arányban kapott szavatokat, a különböző helyi forrásokból származó adatok összesítése ezt csupán 44%-ra teszi. Ez azért fontos kérdés, mert amennyiben egyik jelölt sem kapta meg a szavatok legalább felét, úgy második fordulót kell tartani, a két legesélyesebb jelölt részvételével. A rendőrség különleges erői egyébként már vasárnap délután felsorakoztak az elnöki palota és a központi választási iroda előtt is. Egyelőre azonban nem kezdődtek tüntetések.
Úgy néz ki, hogy a török társadalom még a magyarnál is fásultabb.
A 2013-as gezi-parki tüntetések még a világsajtó címlapjaira kerültek. Azóta azonban a tavaly nyári, sikertelen katonai puccskísérlet követő, annak ürügyén beindított tisztogatás jelentősen megtépázta a török civilek lelkesedését. Ez nem is csoda, hiszen tízezreket bocsájtottak el vagy függesztettek fel állásukból (körülbelül 152 ezer embert), majdnem 139 ezer embert pedig őrizetbe vettek. Köztük ugyanúgy vannak katonatisztek, rendőrök, tudósok, értelmiségiek, üzletemberek, köztisztviselők, mint a társadalom egyéb rétegeinek képviselői. Emellett 189 médiumot és több mint 3000 oktatási intézményt is bezárattak.
A kormány minden bizonnyal fokozni fogja a tisztogatás ütemét, hiszen Erdogan mindenképpen meg akar szabadulni bírálóitól, a török társadalom ingerküszöbét pedig úgy tűnik, nem érte el a hallatlan mértékű boszorkányüldözés. Az elnök vasárnapi győzelmi beszédében be is jelentette, hogy „le fog számolni a terroristákkal”. Ez a török kormánypárti narratívában pedig az ellenzékre is értendő, elsősorban a kurdokra, és Fethullah Gülen száműzött mérsékelt muszlim imám híveire. Az ellenzék ennek ellenére valószínűleg tovább fogja követelni a szavazatok újraszámlálását, és az esetleges gyanús esetek (például a kurd területekről tömegesen jelzett csalás) kivizsgálását, akár társadalmi támogatás nélkül is. Vannak azonban ezzel ellentétes hangok is. A legesélyesebb kihívónak tartott baloldali elnökjelölt, a kemalista Köztársasági Néppárt (CHP) által indított Muharram Ince például bejelentette: elfogadja a vereséget. Ince arról beszélt, hogy bár a választást részben elcsalták, ez nem befolyásolta érdemben a szavazás kimenetelét, így az eredménybe bele kell törődni.
Fotó: Evrim Aydin / Anadolu Agency / AFP
Az első hírek szerint a választási eredmény a külföldi befektetőket megnyugtatta. Számukra ugyanis elsősorban az a fontos, hogy Törökországnak erős és stabil kormánya legyen. Csupán az adhat okot aggodalomra, hogy Erdogan magát az „alapkamat ellenségének” nevezve az utóbbi időben többször is jelezte: jobban bele akar szólni a török jegybanki politikába. Mivel a török valuta, a líra az elmúlt években folyamatosan romlott, az utóbbi időben pedig egyenesen szabadesésbe kezdett, Erdogan akár erővel is bele fog avatkozni az árfolyampolitikába. A jegybanki függetlenség korlátozása pedig bizonytalanságot szülhet a piacok részéről. Ez azonban nem valószínű, hogy felülmúlja az új rendszer stabilitásának pozitívumait.
Ahogyan a német tőke valójában „csendben örült” Orbán Viktor áprilisi győzelmének, úgy
Az is biztosra vehető, hogy a régi-új elnök nekilát a kampányban megígért nagyarányú állami beruházások megvalósításának, élen az útépítéssel. Ezzel ugyanis Erdogan több legyet is le tud majd ütni egy csapással: felpörgetheti a lanyhuló török gazdasági növekedés ütemét, a „nagy építő” szerepében tetszeleghet, jutalmazhatja klientúráját, és helyzetbe hozhatja a török tőkét. Az utóbbi időben ugyanis az ország gazdasága olyannyira függővé vált a külföldi tőkebeáramlástól, hogy a világgazdaság szárnyalása magával húzta, ám mostmár annak legkisebb rezdüléseire is érzékenyen reagál. „Törökország olyan, mint egy elkényeztetett kölyök, akit sosem büntettek meg” – mondta a Wall Street Journalnak az egyik török pénzügyi elemzőközpont szakértője vasárnap. Annyit már biztosan tudunk: a török valuta értéke emelkedett Erdogan győzelmének hírére. A piacok tehát bíznak Erdogan erős kezében.
Fotó: Sedat Suna /MTI/EPA
Nemcsak a gazdaság és a belpolitika területén nézhetünk gyökeres változások elé. Bár Erdogan nyilvánvalóan részben ürügyként határozta meg a szíriai török beavatkozást és a terrorizmus elleni harcot az előrehozott választások indokaként, minden bizonnyal a külpolitika terén is élni fog erős felhatalmazásával. Ankarának meggyőződése, hogy a szíriai Kurd Népvédelmi Erők (YPG) és szövetségeseik titokban támogatják a Törökország kurdok lakta részein gerilla-, és terrorakciókat végrehajtó Kurdisztáni Munkáspártot (PKK). Éppen ezért a török haderő többször is csapást mért a YPG-re, sőt egy ideje megszállva tartja a szíriai Afrin környékét is. Erdogan most elszánhatja magát arra, hogy újult erővel vegye fel a küzdelmet a kurd milíciákkal. Erre utalhat a győzelmi beszédében elhangzó egyik mondat is:
Meg fogjuk szabadítani Szíria földjét a terroristáktól, hogy visszatérhessenek oda szíriai vendégeink.
Ezzel utalt arra is, hogy a török kormány az ellenőrzése alá vont területekre helyezheti át az általa korábban befogadott nagyszámú szír menekültet.
Mivel az USA-nak már nincs szüksége a YPG-re (hiszen a magát „Iszlám Államnak” nevező dzsihadisták hatalma gyakorlatilag összeomlott), így Donald Trump akár zöld utat is adhat Erdogannak a kurdok „kifüstölésére”. Annál is inkább, mivel Washington a minap üzente meg a szíriai arab felkelőknek: ne számítsanak amerikai segítségre Oroszországgal és Asszaddal szemben. Ha viszont Erdogan komolyan ellenőrzése alá akarja vonni a kurdok lakta észak-szíriai hegyvidéket, akkor Moszkvával és Damaszkusszal neki is szembe kell néznie. Feszültségforrás lehet azonban az Egyesült Államokkal Andrew Brunson, Törökországban terrorizmus vádjával fogvatartott protestáns amerikai lelkész ügye, valamint az a tény, hogy Amerika nem hajlandó őrizetbe venni és kiadni Ankarának a pennsylvaniai emigrációban élő Gülent. Miután Brunson ügyére és a többi, Erdogan által elkövetett jogsértésre hivatkozva az amerikai Kongresszus megvétózott egy jelentős török-amerikai fegyverüzletet, elképzelhető, hogy Erdogan a protestáns prédikátoron fog bosszút állni. Kérdés, hogy a legendásan impulzív és az keresztény jobboldalnak lekötelezett Trump erre mit lépne.
Fotó: AFP
Nem tudni, hogy nagymértékű belföldi támogatottsága tudatában esetleg visszatér-e a tavalyi, érdesebb hangnemhez Brüsszellel szemben, amikor az őt bíráló európai politikusokat rendre nácinak nevezte. Az Európa Tanács vagy az EBESZ minden bizonnyal fel fogja emelni a szavát a választásokon történt visszaélések miatt. (Előbbi egyik képviselője már vasárnap arról beszélt: a szavazatok akár 5%-át is „megmásíthatták”.) Az EU-nak és a tagállamoknak azonban semmiképpen sem érdeke Ankarával ismét konfliktusba kerülni. Erdogan győzelme természetesen aggodalommal tölti el az európai mainstream, és bizakodással az illiberalizmus képviselőit. Orbán Viktor már a hivatalos eredmények bejelentése előtt gratulált a török elnöknek, hétfőn pedig meghívta Magyarországra. Moszkva és Teherán szintén elsőként küldték el jókívánságaikat Erdogannak. Vlagyimir Putyin minden bizonnyal alig várja, hogy nyélbe üthesse a régi-új elnökkel a korábban már bejelentett fegyverüzletet. Ankara ennek keretében Washington helyett Moszkvától fog rakétavédelmi rendszert vásárolni. A jövedelmező ügylet minden bizonnyal a szíriai török-orosz rendezést is könnyebbé teszi.
Összességében elmondható, hogy Erdogan – tisztességes módon, vagy nem, de – mindenképpen nagymértékű felhatalmazást kapott, amellyel élni is fog. Belföldön eltakaríthatja a személyes hatalma útjában álló utolsó akadályokat is, és tovább folytathatja a hadjáratot a kritikus hangokkal szemben. Külföldön pedig minden bizonnyal magabiztosabban lép majd fel, ám a nyílt konfrontációt nem áll érdekében kiújítani senkivel sem. Törökország tehát legalább fél évtizedre elkötelezte magát az erdogani út mellett, a kormány kritikusai pedig külföldről sem várhatnak komolyabb segítséget.
Kiemelt kép: Kayhan Ozer / AFP
