Nagyvilág
Bagdad, 2018. május 14.
Muktada asz-Szadr radikális síita hitszónok támogatói ünnepelnek a bagdadi Tahrír téren a 2018. május 14-ére virradó éjjel. Az előző napi iraki parlamenti választások részleges eredménye szerint az asz-Szadr vezette asz-Szajrún pártszövetség vezet. (MTI/AP/Hadi Mizban)

Irak: a kísérlet folytatódik

Wagner Péter
Wagner Péter

biztonságpoltikai szakértő. 2018. 05. 16. 20:41

Szombaton Irakban újabb parlamenti választást tartottak, immáron a negyediket az ország legújabb történetében. Bár a szakértők szinte magától értetődő természetességgel kezelik, hogy több mint 7000 jelölt mérette meg magát, illetve hogy síita, szunnita és kurd pártok kampányoltak a parlamentbe kerülésért, érdemes végiggondolni azt, ami történik.

Irak a közel-keleti országok azon kisebbségéhez tartozik, amelyben szabad és titkos választásokat tartanak. Irakon kívül ezzel csak Tunéziában és Libanonban büszkélkedhetnek, és nem vitás, a három ország közül Irak a legfontosabb. Az arab világ 22 országa közül vannak olyanok, ahol választásokat sem tartanak, bár gyakoribb, hogy a négyévente azért megrendezett választáson ugyanaz a párt nyer, bebetonozva ezzel az adott autoriter vezető vagy diktátor hatalmát. A térség királyságaiban – ha van is választás – a tét nem a vezetőválasztás, hanem legfeljebb a feszültségek levezetése. Az arab világ országaira politikai értelemben – e három ország kivételével – tehát leginkább a reménytelenség, a változás hiánya, a tétnélküliség jellemző.

Bászra, 2018. május 12.
Férfi voksol egy bászrai szavazóhelyiségben az iraki parlamenti választások napján, 2018. május 12-én. (MTI/AP/Nabil al-Dzsurani)
Férfi voksol egy bászrai szavazóhelyiségben az iraki parlamenti választások napján, 2018. május 12-én. Fotó: Nabil al-Dzsurani / MTI / AP

Irakban, szemben Tunéziával és Libanonnal, azonban a demokráciát nem a lakosság vívta ki magának, hanem az Egyesült Államok kényszerítette rá az országra. A háború, amely az USA legrosszabb arcát mutatta, minden volt csak igazságos nem. Hamis érvek alapján, a világot félrevezetve, nemzetközi jogi felhatalmazás nélkül támadta meg 15 éve Washington Szaddám Huszein diktatúráját, majd a gyors győzelem után a nagyhatalmi gőg minden negatívumával polgárháborúba taszította a reményekkel teli Irakot.

Szerencsére az USA nagyrészt tanult a hibáiból, megpróbálta korrigálni a rossz döntéseket, és legalább annyiban korrekt maradt az eredeti ígéreteit tekintve, hogy mégiscsak egy demokratikus berendezkedésű országot hagyott maga után hátra.

Arab kivételesség

Az arab országok vezetői – természetesen önös érdekeiktől vezérelve – mindig is azt hangoztatták, hogy a térségben nem működik a demokrácia. Az arab kultúra, a társadalmi viszonyok, a vallás mind-mind lehetetlenné teszik a nyugati világ uralkodó politikai berendezkedését. Az is tény, hogy amikor a világban 1989-1990 környékén sorra dőltek meg a diktatúrák (nemcsak Közép-Europában volt ez így, hanem Ázsiában, Latin-Amerikában és Afrikában is), a Közel-Kelet államai sikeresen álltak ellen, és hivatkoztak arra, hogy

a nép szava a radikálisok győzelmét, és így a bizonytalanság és a terrorizmus eluralkodását jelentené. Ez pedig a Nyugatnak is rossz lenne.

Ezt az érvet látszott igazolni, amit 2003 után láttunk Irakban. A szunniták és a síiták között polgárháború tört ki, megjelent az al-Káida és vele a szélsőségesek, akik évekkel később aztán az Iszlám Államot is létrehozták. Az amúgy is elszegényedett ország jelentős további pusztítást szenvedett el, amit csak tetézett a terrorszervezet megjelenése 2014-ben. Ma Irak jelentős része romokban hever, több millió belső menekült él az országban, ők évek óta nem tudnak visszatérni lakhelyükre. A megszűnés szélére kerültek őshonos keresztény közösségek, a bombamerényletek sokáig általánosak voltak.

Moszul, 2018. február 3.
Megrongálódott épületek romjai között áll egy férfi az észak-iraki Moszulban 2018. február 2-án. Az iraki hadsereg és az Egyesült Államok vezette nemzetközi koalíció több hónapos harcok árán 2017 decemberében visszafoglalta a nagyvárost az Iszlám Állam (IÁ) dzsihadista szervezet fegyvereseitõl. Az IÁ utolsó iraki erõdítménye 2014 júniusa óta volt a dzsihadisták kezén, a harcok miatt több mint egymillió ember menekült el Moszulból és térségébõl, a város visszafoglalása közben több ezren vesztették életüket. (MTI/EPA/Murtadzsa Latif)
Megrongálódott épületek romjai között áll egy férfi az észak-iraki Moszulban 2018. február 2-án. Az iraki hadsereg és az Egyesült Államok vezette nemzetközi koalíció több hónapos harcok árán 2017 decemberében visszafoglalta a nagyvárost az Iszlám Állam dzsihadista szervezet fegyvereseitõl.
Fotó: Murtadzsa Latif / EPA / MTI

Az újrakezdés reménye

Egyelőre még nem tudni, hogy a demokrácia jelenlegi formája Irakban ideiglenes állapot vagy egy fájdalmas átalakulás első, kissé kaotikus időszaka. Annak, hogy az iraki emberek négyévente szavazhatnak, azaz megbüntethetnek politikusokat és lehetnek reményeik új politikusok megválasztásával, olyan lehetőség, amely keveseknek adatik meg a térségben.

Az iraki politika már több alkalommal volt képes korrigálni azokat a negatív folyamatokat, amelyekbe saját tapasztalatlansága, a társadalmi sérelmek, a politikai bosszú miatt belesodródott. A 2010-es választást ma is úgy tartjuk számon, mint az első alkalmat, amikor szunnita és síita politikai platformok közösen próbáltak kormányra kerülni, sikertelenül. Az iraki síita politikai erők 2014-ben, az Iszlám Állam térnyerése után képesek voltak ismét korrigálni, leváltani azt a miniszterelnököt, aki hibás döntéseivel, nepotizmusával részben előidézte az iraki biztonsági erők gyors összeomlását és így a terrorszervezet sikerét.

Fájdalmas az a tanulási folyamat, amelyen Irak az elmúlt 15 évben keresztül ment, nem is látjuk még, mi lesz a vége, de a négyévente megtartott választások mindig új reményt adnak nemcsak az irakiaknak, hanem a nemzetközi közösségnek is. A demokratikus, titkos és szabad választások, a parlamentáris köztársaság, a sajtó- és véleményszabadság csupa idegen dolog irakiak generációnak, mindig csak egyszemélyi vezető és az ő csalhatatlan véleménye irányította Irakot.

Átalakuló belpolitika

Az első, 2005-ös választáson a síita, szunnita és kurd politikai közösségek gyakorlatilag egy-egy tömbként indultak. Amit sokan egyfajta szektariánus, felekezeti megosztó politizálásnak láttak, ami ha lassan is, de fokozatosan erodálódik. A szombati választáson a síita közösség öt kisebb-nagyobb, egymással vetélkedő koalícióban mérette meg magát, köztük a csak radikális hitszónokként aposztrofált Moktada al-Szadrral, aki az Iraki Kommunista Párttal alkotott közös platformot. Az egykor szintén egységes kurdok négy listán indultak, míg a hagyományosan megosztott szunniták két koalícióban.

Iraqi Shiite cleric and leader Moqtada al-Sadr (C-L) shows his ink-stained index finger and holds a national flag while surrounded by people outside a polling station in the central holy city of Najaf on May 12, 2018 as the country votes in the first parliamentary election since declaring victory over the Islamic State (IS) group.
Polling stations opened at 7:00 am for the roughly 24.5 million registered voters to cast their ballots across the conflict-scarred nation. / AFP PHOTO / Haidar HAMDANI
Muktada asz-Szadr a szavazás után
Fotó: Haidar Hamdani / AFP

A fragmentáltabbá váló politikai erőviszonyok persze egyrészt megnehezítik majd a kormányzást, hiszen a győztes kormányfőjelöltnek is valószínűleg széles koalíciót kell majd létrehoznia az egyébként is több pártból álló választási koalíciókból. Ugyanakkor

ez a töredezettség egyben gátat is fog szabni annak, amitől a nyugaton a leginkább tartanak: Irán korlátlan befolyásának.

A logika az elmúlt évtizedben nagyrészt az volt, hogy az iraki síiták mindig megnyerik majd a választásokat demográfiai súlyuknak köszönhetően, és ezzel be is betonozta befolyását a szintén síita Irán, az USA és a szomszédos szunnita arab országok pedig nem reménykedhetnek változásban. Ez persze részben így van, világosan látni Teherán befolyását politikai, biztonsági téren, ugyanakkor meglepő módon nemcsak Washington tudta megőrizni valamelyest befolyását, hanem általános meglepetésre, Irán fő riválisa, Szaúd-Arábia is tudott lépéseket tenni. És pont ez az iraki politikai pluralizmus, ami úgy tűnik gyógyír lehet az iráni befolyás túlterjedésére.

A politikai vetélkedés, a közvélemény súlya és saját ambíciói miatt ugyanis a jelenlegi iraki miniszterelnök, Haider al-Abadi nem akar Irán bábja lenni, és ennek a befolyásnak a kiegyensúlyozására mind az USA-t, mind a szunnita arab szomszédokat fel tudja használni. Ma már úgy tűnik, az iraki síiták között sem magától értetődő, hogy Teherán befolyása olyan jó lenne számukra, és ennek kifejezésére juttatásában a demokrácia a legjobb eszköz.

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Fotó: Karancsi Rudolf/24.hu
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.