Miközben a világ közvéleménye megosztott annak kapcsán, hogy a karib-tengeri országot majd hatvan éven át irányító Fidel Castro hagyatéka pozitív vagy negatív előjelű, talán ugyanilyen fontos, ha nem fontosabb, hogy merre fog tartani az Kuba az elkövetkező években.
Egy vicces mém szerint Fidel Castro egész életében a kapitalizmus ellen harcolt, és mégis fekete pénteken, a fogyasztói kultúra új „ünnepén” halt meg. Ha viccet félretesszük, az egymillió forintos kérdés tényleg az lesz Kubában, hogy az ország mikor és hogyan fogja eldobni magától a kommunista múltat és jelent, és mikor fog váltani kapitalizmusra.
A Kuba jövőjét firtató kérdések ugyanazokat a kihívásokat érintik, amelyeken jelenleg Kína, két évtizeddel korábban pedig a kelet-európai országok is keresztülmentek, így a magyar olvasó is sok párhuzamot érezhet majd. Alapvetően a politikai hatalom és a gazdasági struktúra jellegéről és egymáshoz való viszonyáról van szó, hiszen a legfontosabb kérdés, hogy ki vezeti az országot és miből.
A Szovjetunió felbomlása együtt járt az általa megteremtett kelet-európai szatellit államok demokratizálódásával is. Ott, ahol a kommunista hatalom a helyi csoportok saját erőfeszítéséből teremtődött meg (például Kína, Vietnám, vagy Kuba), a kommunista hatalom továbbra is kitartott. Ahhoz azonban, hogy ezek a rezsimek továbbra is működőképesek maradjanak politikailag, azaz a lakosság elfogadja az ország vezetését annak ellenére, hogy azt nem választotta meg senki, a kommunista eliteknek valamiféle reformokat mégiscsak be kellett vezetnie.
Amit Kína és Vietnám esetében láttunk az elmúlt évtizedekben, az viszonylag egyértelmű: nyitás csak a gazdasági téren történt. A két ország gazdasági fejlődése, lassú felzárkózása a fejlett világhoz azzal járt, hogy ma már Peking és Hanoi a kapitalista gazdaságpolitika révén biztosítja a kapitalista politikai rend uralmát a lakosság felett. Érdekes ellentmondás ez, amire kevesen számítottak az 1990-es években, még szakértői szinten is.
Elkedvtelenedett kubaiak
Hozzájuk képest Kuba elodázta még ezt a gazdasági nyitást is, ameddig lehetett és ennek nyomát látjuk napjainkban (azaz nem nagyon látjuk, mert az országba látogató turisták egyfajta romantikus karibi szegénységet láthatnak csak).
A mezőgazdaság és az ipar mutatói a legfontosabb területeken az 1959-es forradalom előtti szintet sem érik el. A mezőgazdaságot és az exportot korábban meghatározó cukornádból kevesebbet takarítanak be, mint bármikor korábban az elmúlt 100 évben, a 12 milliós lakosság kevesebb mint öt százalékának van hozzáférése az internethez, és az átlagfizetés valahol 20 dollár körül van havonta.
Az állam az első, 2008-ban bevezetett reformok óta is csak 201, többségében a turizmussal összefüggő, vállalkozási területen engedélyezi a magántevékenységet, így nem véletlen, hogy a munkaképes lakosság mintegy 80 százaléka állami alkalmazásban áll. Az évtizedek óta romló életszínvonal, és talán a politikai és gyülekezési jogok tiltása is gyakorlatilag elkedvetlenítette a mindig is vidámnak és jókedvűnek beállított kubaiakat. Az 1990-es évekre a Kuba öngyilkossági rátája megháromszorozódott a forradalom előtti évekhez képest (persze Magyarországhoz képest, amely Európában a vezető nemzet, még mindig jelentős a különbség), az abortuszok száma ugrásszszerűen nőtt, a lakosság száma folyamatosan csökken. Mindez együtt ahhoz vezet, hogy ma Kuba lakossága elöregedett, a második legöregebb Latin-Amerikában, és minden ötödik ember nyugdíjas.
Mi tartja akkor fent az országot? Kuba működőképességében jelentős szerepet játszik, hogy szinte ingyen biztosítja Venezuela a karibi ország kőolajellátását (persze kérdés, hogy meddig, látva, hogy ott is milyen politikai válság van), az emigráns kubaiak által hazautalt jövedelmek és a folyamatosan növekvő turizmus által termelte bevételek. Évente 2,5-3 millió nyugati turista látogatta meg az országot és lehetővé vált, hogy a külföldi tőke is (az USA kivételével természetesen) befektessen Kubában.
Mi lesz a politikai nyitással?
Fidel Castro hivatalosan 2008-ban vonult vissza minden hivatalos funkciójától, azóta testvére, Raúl Castro vezeti az országot. Fidel öccse a megelőző 49 évben mindvégig a honvédelmi miniszter volt, így a hatalomra leginkább veszélyt jelentő fegyveres erők biztosan továbbra is rezsim mellett és ellenőrzése alatt maradtak. Raúl Castro regnálását az óvatos reformok jellemzik, mintha pont azt az utat szeretné bejárni, amit előtte már Kína is megtett. Csak ezt egy 85 éves ember óvatosságával igyekszik megtenni, ami talán sokak számára így csigalassúságúnak tűnik.
Mindenesetre az ő nevéhez fűződik a már említett egyéni vállalkozások beengedése turizmusba,vagy az Kuba megnyitása a külföldi tőke előtt, ha a befektetés egy kubai állam vállalattal közösen történik. A leglátványosabb külpolitikai lépése Raúl Castronak mégiscsak az USA-val való történelmi kiegyezés megkötése. Testvére, Fidel Castro alatt ez elképzelhetetlen lett volna, és persze a sikerhez kellett Barack Obama elnöksége is. A 2015 decemberében tett történelmi bejelentés már csak azért is jelentős siker kubai szemmel, mert úgy valósult meg a kapcsolatok normalizálása 56 év után, hogy Havannának nem kellett semmilyen téren érdemi kompromisszumot kötnie, visszavonulót fújnia, vagy megalázkodnia.
A kubai reformoknak van egy másik, kevésbé látványos, de valójában igen sokat ígérő szála is. Raúl Castro 2011-ben kezdeményezte, hogy a Kubai Kommunista Párt és az országot gyakorlatilag irányító Minisztertanács vezetőinek körében vezessenek be egy limitet, amellyel maximalizálnák, hogy meddig lehet hatalmon maradni. A kétszer ötéves mandátumban meghúzott határidőt később kiterjesztették a parlamenti képviselőkre és a helyi tanácsokra (önkormányzatokra) is. Ha Raúl Castro magára nézve is komolyan veszi ezt a szabályt, akkor 2018-ban – és erre ígéretet tett –, 86 évesen befejezi aktív politikai pályafutását és átadja a stafétabotot valamelyik utódjának.
A kínai modell
A kínai kommunista vezetés politikai hatalmának és stabilitásának egyik záloga, hogy gyakorlatilag a hidegháború vége óta képes a hatalmi pozíciókat rendszeres időközökként átadni a következő generációkra. Pekingben 8-10 évente lecserélődik az aktuális topvezetés, ezzel egyrészt fenntartva a változás érzetét a lakosságban, másrészt megakadályozza vezetői elit elöregedjen, azaz gyakorlatilag szenilissé és érdektelenné váljon a hatalom napi gyakorlásának kérdésében. Ez lett végül a Szovjetunió és számos közel-keleti arab diktatúra végzete, és egyelőre ezt mentheti meg a változni képes rezsimeket.
Raúl Castro javaslata a kétszer ötéves megválaszthatóságról azzal is kiegészült, hogy közvetlen környezetébe hozzá képest fiatalnak számító technokrata pártvezetőket választott. Az alkotmány szerint utódja egy 56 éves mérnök, és a parlament 79 éves házelnöke (aki általában harmadik közjogi méltóság) is távozott. Ha és amennyiben a kubai kommunista elit képes lesz a megfiatalodásra, azaz a megújulásra, akkor jelentősen megnövekednek az esélyei arra, hogy az országot az elkövetkező években, évtizedekben is átvezethesse az 21. század viharain.
