Azért annál az európai kultúrkörben kevés aggasztóbb dolog van, mint amikor az osztrák, vagy német szélsőjobb megerősödése miatt kell aggódni. Vasárnap Európa egy hatalmas
huh
kíséretében hajolt egy golyó elől, nem biztos viszont, hogy legközelebb ennyi elég lesz.
Amikor a hétfői eredményhirdetés után Manuel Valls, a francia miniszterelnök azt írta a Twitteren, örül, hogy az osztrákok visszautasították az extremizmust, és ebből mindenkinek tanulnia kell Európában, hangosan felnevettem.
Soulagement de voir les Autrichiens rejeter le populisme et l'extrémisme. Chacun doit en tirer les leçons en Europe.
— Manuel Valls (@manuelvalls) May 23, 2016
Ekkora visszautasítást a világ nem látott még, hat ezrelékponttal verte agyon a liberális nagykoalíció a szélsőjobbot egy haszontalan pozícióért. Alexander Van der Bellen 50,3, Norbert Hofer 49,7 százalékot kapott.
Ha megnézzük, hogyan sikerült ezt a fantasztikus győzelmet elérni, még kevésbé fogjuk azt gondolni, hogy pont ebből kellene mindenkinek tanulnia. Az elejétől egyértelmű volt, hogy ez a választás nem arról szól, hogy a saját jelöltünket megválasszák, hanem arról, hogy az ellen oldalét ne válasszák meg.
És ez volt Van der Bellen hatalmas szerencséje.
Anslusszpoén
Az elnökválasztás első fordulóját még messze Hofer dominálta, több mint tíz százalékpontot vert a zöld jelöltre. Ez kellett ahhoz, hogy a második fordulóban szinte mindenki odaálljon Van der Bellen mögé. A volt zöldpárti vezető sok centrista konzervatívot is behúzott, de ehhez iszonyatosan durva külföldi támogatás is kellett. Nem csak Jean-Claude Juncker szólalt meg a Szabadságpárt ellen, de Sigmar Gabriel, a német alkancellár is durván átlépte a saját hatáskörét, amikor felkérte az osztrák demokratikus erőket, hogy lépjenek fel Hoferrel szemben.
Egyedül a levélben leadott szavazatok mentették meg. Az összeszámlálás előtt több mint száznegyvenezer vokssal volt lemaradva, végül kicsivel több, mint harmincezerrel nyert. Ez kilencszázezer szavazatból jött össze. Van der Bellen még a nagykoalíciós lökéssel is épphogy át tudott csúszni a gólvonalon (képzavar).
Ausztria iszonyatosan megosztott ország, de a legmeglepőbb, hogy hol van a választóvonal. Vége lett a klasszikus baloldali-jobboldali felállásnak, mégis az történt, hogy a szavazók pontosan fele egy menekült- és EU-barát, liberális, zöldpárti politikusra szavazott, míg a másik felük ennek a komplett ellenkezőjére, egy szélsőjobboldali, menekültellenes, Európa-ellenes, tradicionalista politikusra. A szavazatokból pedig az is kiderül, hol van a törésvonal.
Hoferjugend
Vidéken szinte mindenhol az FPÖ jelöltje nyert, miközben a nagyvárosokban a Zöldek jártak jobban. Az elit, az értelmiségiek, a városi fiatalok és a nők támogatták Van der Bellent, míg a dolgozó középosztály, a vidékiek és az idősebbek, főleg a férfiak Hofert.
A törés nem a hagyományos bal és jobboldal, hanem az értelmiségi elit és a vidéki középosztály között húzódik. Egyébként ez a szakadék olyan széles, amilyen utoljára a harmincas években volt (nyugi, még mindig nem tértem rá a nácizásra).
Ebből a szakadékból úgy tűnhetne, hogy elsősorban a szegényebb rétegek támogatják a szélsőjobbot, de ez nem így van. Attól még, hogy középosztályról beszélünk, ezek az emberek nem szegények. Ausztria kifejezetten jól teljesít a válság után, nem túl gyors, de stabil növekedéssel, alacsony munkanélküliséggel. Az osztrák középosztály Európán belül a gazdagabbak közé tartozik, így nem a gazdasági problémák miatt kezdtek el egyre lelkesebben a szélsőjobbra szavazni.
Annak, hogy ennyire előretört a szélsőjobb, inkább az az oka, hogy Ausztria legalább annyira frontország volt a menekültválság alatt, mint Magyarország. Azokat a feszültségeket pedig, amelyeket a menekültválság keltett az Unión belül, csak felrobbantották a párizsi, majd a kölni események (nem mintha a kettő ugyanolyan kaliberű katasztrófa lett volna).
Gyűjjön, édesanyám, jobbra tolódik a Fidesz!
Európában egyszer már temették a klasszikus politikai pártokat, akkor a szélsőbalos előretörő alternatív, kapitalizmusellenes mozgalmak miatt. Ilyen volt a Sziriza és a Podemos is. Ők, azon kívül, hogy a Sziriza kormányra került Görögországban, nem tudtak átütő eredményeket elérni. Ez nagyrészt azért lehetett, mert a gazdasági realitások nagyon szigorúan ellentmondtak azoknak az egalitárius vágyálmoknak, amelyeket ezek a pártok szerettek volna végigvinni. A Sziriza is belebukott a reformokba, kénytelen szinte teljesen ugyanazt csinálni Görögországban, mint azok a pártok, amelyek ellen tiltakozva létrejött.
Az olyan társadalompolitikai elképzeléseknek viszont, mint amilyen a menekültellenesség, nem áll útjában ilyen realitás. És amíg a görög reformtervek ellen viszonylag határozottan kezdett el tiltakozni az Európai Unió, addig a menekültkérdésben a centrista politika is megosztott. A terrorizmussal pedig Európában igazán senki nem tud mit kezdeni. Így nincs igazán komoly akadálya annak, hogy a populista és xenofób erők egyre lelkesebben terjedjenek.
Illetve egyetlen akadálya van: ha maga a centrista politika tolódik annyira jobbra, hogy ő maga lesz populista és xenofób.
Bár valószínűleg a Fidesz szélsőjobbra tolódásának inkább a hazai politikához van köze (hiszen így lehet legyőzni a valódi politikai kihívást, a Jobbikot), sikerült ráérezni egy olyan taktikára, amivel meg lehet törni az Európában terjedő trendet.
Persze kérdés, hogy megéri-e. Ha a Fidesz annyira jobbra tolódik, hogy ne tudjon megerősödni mellette egy szélsőjobboldali párt, akkor maga is szélsőjobboldali párttá válik. Akkor meg minek volt ez az egész?
